Három gráciák

Erről a dologról már jó ideje írni akarok, csak nem tudom, hogy csináljam, hogy ne legyek hosszú és hatásvadász. Azt hiszem, nem csinálom sehogy, hanem leszek majd, amilyennek lennem sikerül.

Lehetett úgy másfél hónapja, rossz bőrben voltam akkor is, na de mikor nem: ennyire emlékszem. Meg hogy meleg volt. Délután. Lehetett végre elmenni a Lászlóból, és mindössze ennyi volt a pillanatban a jó. Abban a napban az első jó. Az viszont, hogy valahova feltétlenül menni kell, mert ontikusan mindig vagyunk valahol, már kevésbé töltött el örömmel. Úgyhogy húztam volna az időt. Hadd legyek már valahogy sehol. És az villant be, hogy mennyire szerettem én régen gyalogolni. Nem voltam benne olyan jó, mint Petőfi, de közelítettem. És hátha most is. És hát addig is, adná magát a bámészkodás.

És el is indultam, és a Törpe nevű szentély érintésével, ahol megittam egy kávét és még egy kólát is (utóbbit undorodva), repesztettem a Kőbányai úton befelé a városba. Ha már út, legyen hosszú és ronda, ehhez mostanában ragaszkodom, az Örsről is mindig gyalog megyek a suliba, és az is csak behunyt szemmel véghezvihető. Az első meglepetés az volt, hogy milyen gyorsan be lehet érni a belvárosba. Túl gyorsan. Háromnegyed óra se telt el, és már az Orczy térnél jártam. Az is ronda rész, de azért az már érdekes. Ott már kultúrák találkozása zajlik. Bátran belegyalogoltam a kultúrákba.

Aztán elértem a Kálvária térre, jó nagy szemetes park, sok közöm volt hozzá régen, két hullámban is: egyrészt vagy húsz éve dolgoztam arrafelé, a tér mögötti kis utcában, a siketek és nagyothallók kollégiumában, keserű is voltam akkor meg friss apa is, meg még frissebb szerelmes, szóval egy nagyon összevissza és eléggé felelőtlen alak, jöttek épp az ingerek veszettül, bőrön-érzékelős időszak, ott ismerkedtem újra össze az élet vegetatívabb oldalával. És később meg egy nagyon jó barátunk lakott ott, hozzá is sokat jártunk.

Ja, meg ott állt a téren a Józsefvárosi Színház is, azt valamikor a rendszerváltás után odaadták a Halász Péteréknek, őt nagyon csíptem: nesztek, basszátok meg, mindig szerettétek a szétkúrt dolgokat, de ebbe most a változatosság okán bele is fogtok dögleni, így gondolhatták az illetékesek. (És tényleg.) Ha arra jártam — a fenti okokból vagy csak átutazásilag, a kilences busz okán —, én csak kinéztem, a térre és a színházra emeltem okos tekintetem, és se a rendszerváltás utáni perspektíváinkról, se benne saját magamról nem kellett már sokat gondolkodnom. Temetkezhettem is vissza a napi tizennyolc órás megszállottságomba, reménykedve, hogy valameddig még kitart.

Na szóval, odaértem, és nem volt már Józsefvárosi Színház. Mi van helyette vajon? Közelebb battyogtam, át a parkon, ami se szebb, se gondozottabb nem lett azóta. De már nem a színház érdekelt, hanem valami más, egy új szobor, legalábbis nekem új volt, guggoló nőalakok, ennyit láttam belőle. Meg még, hogy valami színesek vannak rajtuk.

A szobor egészen pontosan egy szökőkút, és természetesen nem működött. Három, nagyjából egyforma mezítelen nőalak térdeli körül a várva várt vizet, megtermékenyítés-mítosz tehát, a kezüket felemelik, tenyerüket feltartják, hogy belezúdulhasson az éltető anyag, ami persze kicsit még várat magára, mint mifelénk általában is az áldás, rendületlenül. Szóval a három grácia.

És ott ült a nyakukban három tarkaruhás, jókedvű cigány csöppség, három kis cigány kiskirály-lány, vagyis hát mindegyiknek a nyakában egy, és nagyon jókedvűen diskuráltak, nevetgéltek. Alig mertem közel menni, nehogy megzavarjam az idilljüket. Nagyon elbűvölt. Otthonos is volt, én ültem így gyerekként a cimboráimmal ménkő terbélyes cseresznyefák ágvégén, és zabáltunk és megbeszéltük az életet, de az nem volt ilyen zseniális. Ez zseniális volt, hogy is mondjam: döbbenetesen természetes. Azok a szobrok, ha már nincs lubickálás, csakis azért lehetnek ott, hogy a nyakukba ülhessenek az igazibb, hús-vér kis gráciák. Ez egyértelmű. Ennyi az értelmük.

Emeletes gráciáknak neveztem el az így előállt szoborkompozíciót azonnal, és tudtam, hogy így soha többé nem fogom látni, pedig csak így igazi. Amit a szobrász maga csinált, a saját nyiszlett víziójából, az semmi, olyan már volt ezer. Vízzel még csak-csak elmenne, de az a Józsefvárosban láthatólag hiánycikk.

Azért mégis eljövök majd, lefényképezem valahogy, gondoltam. Hogy nektek megírhassam.

Kicsit még nézegettem a szobrot, közel mentem, körbejártam, mintegy turisztikailag, és nagyon igyekeztem láthatatlannak maradni, de szerencsére fütyültek ők énrám. És akkor észrevettem, hogy az öntvények néhol elég gyatrán vannak lesorjázva, sőt, néhol olyan hatás van, mintha nem is öntvény lenne, hanem darabokból hegesztették volna össze őket. És mindegyiknek volt hátul, épp a segge fölött, egy háromszög alakú rész. Mint régen, az igazi időkben, amikor még nők voltak a nők és megvolt a háromszög alakú bozontjuk elől rendesen, hogy a férfiembernek legyen lehetősége annak rendje és módja szerint hódolattal és áhitattal belemerülni, beletemetkezni. Csak ezeknek meg hátul volt, úgyhogy a szobrok még egy másik névhez is jutottak azonnal, hátsópinás gráciák; ezen azért már röhögcséltem kicsit magamban, hogy na, a nagy névadó, milyen vicces jutott eszébe már megint.

És ennek a napnak mindezzel értelme lett végül. Sőt még egy jópár későbbinek is, mert aztán tervezget-hettem, mesélhettem az egészről, bár talán egyedül csak Znajkának tettem ezt, persze hol máshol, a Kálvária térhez érve a kilences buszon. Dini fiamnak meg könyörögtem, menjünk már el egyszer fotózni, hogy hova és miért, azt persze titkoltam, de nehezen jött össze, sok dolga volt neki is, nekem is, év vége volt huzamosan.

Na és ezt még elmesélem, mert jópofa a vége is: hogy amikor végül mégis rászántuk magunkat, hogy elmenjünk fotózni (csakis a hátsópinás gráciákat, az emeletes gráciák lefotózására ugyanis semmi esély nem volt, nem is lesz, ilyen pillanat nincs minden pillanatban), valahogy nehezen indultunk el a Kacsa utcából, tébláboltunk már vagy fél órája, és Mária, a kulturált, szépszavú Mária, aki meg nem tudott a szerencsétlenkedésünktől a saját dolgához látni, végül ránk nézett és ennyit kérdezett: „Ti ilyenkor tulajdonképpen mi a faszt csináltok?” — És akkor elröhögtük magunkat, és végre el tudtunk indulni a pinákhoz. És lettek is képek, nem jók és nem rosszak: emlékeztetők.