Spiró György dráma-összkiadását lapozgattam mostanában, és beleakadtam egy nem túl régi dráma-átigazításába, a Czillei és a Hunyadiakba; nagyon átírta, nagyon lerövidítette Vörösmartyt, tömör, feszes, rémületes szöveget hozott létre a nagy romantikus tirádákból. Ez így jön le nekem most: harminc éve nem volt a kezemben az eredeti, és legalább annyi ideje, hogy nem is láttam, se színpadon, se televízióban. Na meg így írja maga is Spiró, valamint Radnóti Zsuzsa dramaturg, aki Spiró egyik színpadra-felfedezője volt valamikor az ősidőkben. Mindegy; bármennyire át van dolgozva, azért maga Vörösmarty se volt akárki. Sőt. Ezt kellene tanítani, nem a Bánk bánt. Persze nyilván inkább az átiratot. Hihetetlen dolgok vannak benne. Találtam itt, a Czilleiekben egy versbetétet, és képtelen voltam emlékezni, még kevésbé eldönteni, Vörösmarty írta-e vajon vagy Spiró, mert nagy álcázóbajnok. Hát Vörösmarty, 1843-ban. ott van az összkiadásban. Tót diák dala. A drámába Spiró illeszthette be, kicsit le is csupaszította, jól tette, nagyon funkcionál; de eredetileg mégis Vörösmarty-vers, és nagyon másmilyen, mint a híresek. Ideraknám, mert akár mi is írhattuk volna. Szegénylegény-dal, jobb időkre, amik biztosan jönnek majd valamikor. És csak ezzel a mentalitással húzhatjuk ki addig. De mégsem rakom ide. Keressétek meg.
Rakok ide mást. Jó helyett rosszat. Ilyen vagyok. Egy pocsék, hosszú verset. Ezt a reformkor végén írta, akkor, amikor, mint már mindenki, ő is láthatta, hogy itt semmi normális nem lesz, mert nem lehet, legfeljebb égszakadás-földindulás, amitől meg isten óvjon. Vörösmarty ekkor már régóta rémeket látott megint, megírta már, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény, és azt is hozzá, hogy nincsen remény. És akkor egyszer csak, az utolsó utáni pillanatban, ezzel jött. Mondom, rossz vers. De lélegzetelállító próbálkozás. Egyrészt a pontos fogalmazásra. Másrészt arra, hogy felvesse: hátha mégis van remény. És felmutatja, hogy hogy az miben rejlene. Hogy miben látja? Ilyet is csak egy magyar találhat ki. Magában a nagy magyar abszurdban. Hogy ugyanis végtelen erőnk van. Végtelenül sokat ártunk egymásnak. Ezért nem lenne lehetetlen, hogy csináljunk is magunkból valamit. Már régóta meg vagyunk hülyülve. Ha ahhoz képest is meghülyülnénk, akkor éppen visszahülyülnénk. Csalafinta. Így is van, pontosan. Ezt tehetjük, most és mindörökké.

Ezért ma, amikor állítólag már végtelenül le vagyunk gyengülve, és csak támolygunk a félelemtől és a milesszittmégtől, őszi legyek vagyunk, akiket épp a semmibe finganak az eus szelek, nem tartom hülyeségnek szem elé idézni, hogy ez nem igaz, vagyis csak látszatra igaz: pontosan ugyanannyi, ugyanis végtelen erőnk van ma is, mint Vörösmarty idejében. Önsorsrontásra például pontosan elegendő. Hiszen ugyanúgy, mint egykor: ma is ártunk egymásnak eleget. Hülyék már vagyunk megint; talán nem is voltunk nemhülyék soha. Jöhet a visszahülülés. Abszurd lenne? Képtelenség? Hát persze, épp ezért épp illene hozzánk. Ma, amikor a szellem segédmunkásai épp a Kossuth téren mentenék a maguk menthetőjét, én csak ennyit akartam mondani. Jöjjön a vers.
Vörösmarty Mihály
JÓSLAT
Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyülöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkodtunk mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.
Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyülöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyülölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Túl és innen sok késő századon.
A gyülöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.
Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot:
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virúlnod kell, o hon,
Bár bűneink felhőznek arcodon.
A verseny nyilt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér;
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb,
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hírben büszkén, szabadon.
Itt még e föld, mély sírjaiból
Az elhúnyt ősök lelke szól.
Munkát reá s szabad kezet:
Dicső kert lesz a sír felett,
Zöldelni fog
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?
Mit a müvészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Mult és jövő
Igy egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn és minden sorsokon.
Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.
Fut, fárad a sok idegen.
Miért? hogy tápja meglegyen,
S mi tőlük várjuk a csodát
Fölékesítni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.
Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert isten, ember virraszt pártodon.
1847 eleje