Szilveszterkor

(Kisblog/9)

Szilveszter van. Kocsonya, halászlé, bejgli, sírdogálás. Ideillő dolgok kellenének, de gyorsan.

Akad egy szilveszteri vers, Petőfié. Szerintem a legszebb szilveszteri vers, és a legszebb Petőfi-vers. 1848-ban írta, valószínűleg szilveszter táján, Debrecenben, már erősen menekülőben. Így hangzik:

AZ ÉV VÉGÉN

Indulsz, pályavégezett év,
Menj... de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba,
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom,
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál... megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál,
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.

És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.

Légy vihar, mely haragában
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.

Légy tükör, melyből reám néz
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt...
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.

Van egy másik vers is kézügyben, erősen másmilyen, Parti Nagyé. Jékely egy verssorára rímel. Apróbb, prózaibb, hozzánk hasonlatosabb.

AZ ANGYAL HABJA

Lám, élünk kétezerben s túl lesz,
lám, élve ezredünk, e jó
kis ezred, bévül sűrű, dúlt szesz,
kívül papír és indigó,
s mint plafon felé vágtató dugó
mögött az angyal habja, múlt lesz
jövendőnk, nem nagy durranás.

Talán majd összerakja más.

És van még egy régi kép. Nem vagyok ugyan rajta, de rajta vannak ketten a csapatból, 2005 szilveszteréről. Szeretném, ha ők képviselnének bennünket, akik tegnap este is találkoztunk. Mert de jó volt.

Kaleidoszkóp és romok

(Kisblog/8)

Azt írja a költő:

„No s megvagyok már. Lettem ami lettem,
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp szőllőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.

…

Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

s nemes-rohadni napmagányt szerettem. -
No s megvagyok már. Lettem ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.”
(Babits Mihály: Magamról I. Nel mezzo...)

Azt mondja a filozófusnő:

„A kaleidoszkóp egyszerű és bámulatos. Elég, ha tíz különböző alakú, más-más színűre festett üvegdarabkát helyezünk el benne, mielőtt lezárnánk. A tükörrendszer elvégzi a dolgát. Aztán megrázhatjuk tízszer, tízezerszer, és soha többé nem fogjuk látni ugyanazt a mintázatot.
Az ember nem egyszerű, de bámulatos. Őbenne nem tíz, nem is tízezer, és nemcsak más-más alakú és színű üvegdarabka van elhelyezve. Különben is, az ember nem lezárható, mint egy kaleidoszkóp, ezért folyton-folyvást belékerül valami új, és mégis van egy ismeretlen pillanat, amikor végérvényesen rögzülnek benne a tükrök. S ama nem megszámlálható, se alakjuk, se színük szerint nem csoportosítható elemek most már bármilyen mintába rendeződnek is, nincs többé az a rázás, amely benső szerkezetüket szétdobhatná. Minden embernek megvan a maga tükörrendszere, ami csak a sajátja.”
(Ancsel Éva: Bekezdések az emberről)

Ezzel szemben így vélekedik az író: A lélek a tízezerbőrű tűz gyermeke. Tízezer réteget kell ahhoz lehántani róla, hogy a magjáig jussunk.
(Hamvas Béla: Karnevál)

És hasonlóképpen, így tűnődik a pszichológus:

„Végül is az a kérdés merül fel, hogy a lélek valóban STRUKTÚRA-e, ahogy a modern pszichológia tanítja, vagy pedig HALMAZAT — a keleti felfogás szerint?
A halmazat mellett szól az a tény, hogy AZ EMBER LELKÉBEN TÖBB SZEMÉLYISÉGLEHETŐSÉG lappang, s az valósul meg belőlük, amit a környezeti hatások hívnak, provokálnak. Miért keletkezik ez a halmazat? A keleti bölcseletek szerint, amelyek hisznek a reinkarnációban, előző életek esszenciális lenyomatai…”
(Popper Péter: Ne menj a romok közé!)

Na most, miért érdekes mindez? E percben legelsősorban nekem érdekes. De azért megosztom. Az történt, kogy a Kisblog/4 kapcsán levelezésbe bonyolódtam az egyik kollégámmal, akinek néhány megvadult levelem után olyan kérdése támadt, vajon a magam kesergéseit hogyan analizálnám Kapitányék fogalmi rendszerében. Hát akkor úgy véltem, most már mindegy, megírom neki az egészet úgy, ahogy gondolom. És hát ezt írtam:

„Mire jutnék vajon? Nem kell ezen sokat gondolkodnom. Mit mutat a levelem? Amit a többi. Ezerszeresen megbántott fazon, legalábbis annak érzi magát, és soha nem fog megbocsátani a világnak. Ő (én) is változásképtelen, megfeleléskészségei gyatrák. Csoda, hogy még él. Komolyan.
Hát ez lennék, sőt vagyok. Hisztérika a kettesen.
Más lehetőségem nincs is, mint kivonulni minden régi foglalatosságomból, mert főleg azok basszák fel az agyam. Egészen jól el tudok lenni a Gellérthegy tetején, nézve a szmogot. A szmog nem érdekel, a munkahelyem kreativitásszintje rettenetesen. Mert nekem soha nem munkahely volt, hanem elemi létezésszint. Ahol pöröghetek és pörgethetek. Most csak ez maradt: nem kell odanézni. Nem kell bemenni a romok közé. Gyakorlom. Ha megtanulom, rendben leszek. Megtanulható. Ha nem tanulom meg, szánalmas pöcs leszek, mint mostanában. Olyan, aki a tanári közepén dühöng, de legalábbis fintorog. Hogy ő nem ezt érdemelte. Olvastad a Karnevált. Borzalom.
Az én nagy ügyeim - mert nem nekem, hanem valóban nagy ügyek voltak - ezen a kis helyen játszódtak, ez nem lehetetlenség, csak paradoxon; és kivétel nélkül megbuktak. Voltak, kit érdekelnek. Hát nem kell odafigyelni. Történjen, ami bír. Dosztojevszkij azt mondta, Pétervár egy reggel felszáll majd a köddel együtt. Szálljon csak föl. Súlya, az biztosan nincs. Szálljon csak, aminek el kell szállnia.
Intézményesen én már kiszálltam mindenből, abbahagytam, nem vagyok jelen. Egész jól elvagyok. Talán. Most ez vagy elég lesz ahhoz, hogy ne őrüljek bele és 10-20 évig még használható legyek legalább a közeliek számára, vagy nem lesz elég. Ilyen egyszerű.
Ennyit bírok önelemezni, és a szövegeim is ennyit mondanak el rólam. (Többet is elmondanak, de ennyit feltétlenül.)”

Érthető, gondolom. Ha Ancselnek, Babitsnak, a nyugati eszünknek van igaza, akkor semmi esélyem. Ha Popperéknek, a keletnek, akkor egy picike akad. Akkor valami kevés rajtam (ész, bátorság, ötletesség) is múlhat.
Egyébként pedig: rom vagyok. Roncstelep. Ne menj a romok közé!

Fortinbras királysága

(Kisblog/7)

Néha azt gondolom, a regény a legfontosabb, sőt szinte az egyetlen fontos műfaj a világon, és hogy minden regény, ami valami fontos történetet mesél el. Regény tehát Istár pokolraszállása és Ábrahám története, a Hamlet (Hamvas Béla bólogatna) és a Svejk, regény azonban minden jól sikerült (ön)életírás is, sőt egy fontosabb interjú. Faludy pokolbéli napjai, Heller Ágnes bicikliző majma, Spiró és Cseh beszélgetőkönyvei, Brando emlékezése (E dalra tanított anyám), Vágó Márta József Attila-könyve. Nem regény ellenben, mert szar, az Al Pacinóról szóló interjúkötet. Regény Király István Ady-monográfiája, Mikszáth Jókai-könyve, Balázs Béla naplója az 1910-es évekből. Nem regény Csáth Géza naplója, mert vaginákon és morfiumos tűkön kívül nem szól semmiről. Regény az Ady-összes, Hamvas Béla Fák című esszéje, regény — egyelőre — az Öngyújtó. Szerintem én magam is regény lehettem. Baromi izgalmas folytatásos regény volt a Magyar Narancs, lehet, hogy még ma is az, csak nincs már rá pénzem.
A magyar rendszerváltás regényét egészen a mai nímandokig, az immár teljességgel megírhatatlan figurákig és történetekig, számomra legalábbis, Lengyel László írta meg. A húszból legalább tizenöt évet végigkrónikáskodott. Amíg csak volt kikről-mikről beszélni. A nagy rendszerváltó pártokat már születésükkor leírta (a szónak két értelme van, ugye?), az azóta szoborrá merevült Antall Józseffel folytatott küzdelmének remek dokumentuma A kegyelmes úr olvas. Megírta Hornt és Bokros Lajost, Csurkát és Tamás Gáspár Miklóst, Medgyessyt és Orbánt, nem épp hízelgő portrék. Az utóbbiról két könyvet is írt. Fortinbras királysága, ez a korábbi és fontosabb. Lengyel itt a dialógusformát választotta, noha epikus fejezetek is akadnak művében. Hőse a trón birtokába jutott Fortinbras, erőszakos és persze valóban erős, pipiskedő és humortalan, nagyontechnikás és nagyonelszállt figura, hiába szépíteném, egy undormány; leendő áldozatai háromoldalanként kezdik újra várható sorsuk latolgatását. Lengyel királytükröt akart írni a királynak, de még inkább a királyról az alattvalóknak, amíg nem késő. Ikerkönyvét a 2002-es választások előtti hetekben fejezte be, és két vége, kimenetele van: 1/ Fortinbras legyőzi a veresszalagosokat és megerősíti a hatalmát; 2/ Fortinbras veszít és ellovagol. Persze hátrahagy egy kettészakadt országot. (Ez utóbbi történt, ellenben nem lovagolt el.)
Maga Lengyel nem tekinti munkáját irodalomnak, én igen. Ő így ajánlja az olvasóknak:
„Királytükör ez a könyv. A XV. és a XVI. században tucatjával íródtak királytükrök azzal a céllal, hogy fejedelmeket bevezessenek a hatalom, az uralkodás művészetébe. De a nem is titkolt cél többnyire az volt, hogy a királytükör szerzője elmondja álláspontját a korszak és nemzete politikai állapotáról. Királytükröm a képzeletbeli Dániában játszódik, Hamlet halála után, amikor az ifjú Fortinbras kerül Dánia trónjára. Az időpont az 1600-as évek eleje, az európai nagy egyensúlyozások időszaka. A valóságos Dánia ekkor nagyhatalom. Könyvemben más, bizonytalan és kisebb Dánia szerepel. A tét, hogy Dánia kiszorul-e az európai kontinensről, vagy meggyökeresedik ott. A királytükör szereplői többnyire beszélgetőpartnerek egy kolostorban. E Dánia lehetne az ezredvégi Magyarország is. Néhány év múlva senki sem fog emlékezni arra, hogy kik rejtőztek szereplőim mögött. Csak az lesz az érdekes, hogyan bánt valaki a központi hatalommal, miként viselkedtek a nemzetállammal a kozmokraták, mit jelentett Európához illeszkedni, vagy attól távolodni. A könyv politikai elemzés és nem művészi alkotás. A párbeszéd nem dráma, hanem dialógus. Vélemények és érzések ütközése.”
Az utóbbi években Lengyel, a közíró két fronton erőlködik: mindkét nagy párt vezetőjének alkalmatlanságát taglalja, és kettejük közös távozását ajánlja. Tudnivaló, hogy e nagy férfiaknak hiába is ajánlaná. Ajánlja hát nekünk, választóknak: amíg nem késő. Mi pedig, akik eddig nem kevésszer meghallgattuk őt, mert maró iróniája annyira tetszett nekünk, ha a nekünk kevésbé tetszőt szidta, immár pártállástól függetlenül nem figyelünk oda. Mindegyikünk arra esküszik, hogy menjen csak a másik.
Csoda-e, hogy maradnak?

Nagyon kicsikék az összes angyal

(Kisblog/6)

Parti Nagy Lajost a jelenlegi magyar irodalom legnagyobb bujkálójának lehet tekinteni, olyan alkotónak, aki annyira elbújt a formai és nyelvi játékaiba olvasói és önmaga elől, hogy már senki sem találja őt, lassan talán már ő se, legfeljebb még a régmúlt szövegeiben. Erre döbbentem rá nemrégen, amikor újraolvastam a Szódalovaglás című kötetét. Abban, sokszoros vattarétegekbe burkoltan, olyan vers- és vérszivárgásokra bukkantam hirtelen, amilyenekre sosem gondoltam volna, pedig nem tegnap ismertem meg a gyűjteményt. Lapoztam megdöbbenten tovább: Grafitnesz, hát ugyanez; korábbi versek: ott is ugyanez. Hogy nem láttam ezt eddig, amikor most kiveri a szemem? Lírából, halálérzésből, elmúlásból, elégiából van ez az ember, sőt abból is volt mindig. Hihetetlen. Vajon miért? Mindegy is, de tényleg jobban teszi, ha titkolja. Ma a vérzőkre már rá se néznek, folyjál már el! de gyorsan, csendben, és ne kenj össze mindent! — , ezek itt már az együttérzés szavai. Ilyenek lettünk. Csokonai, Vörösmarty, Ady, Pilinszky ideje (amikor szájtátva, lelkesedve, felajzott együttérzéssel állta körül az igazi sebet vagy akár a festett vérzést húsz barát, olykor egy komplett nemzet) lejárt. És a görcsökben fetrengő meg nem is tud többé elbújni sehova. Na jó, kifekhet az utcára hontalannak. Szabad neki, jogállam. És van még valami, igazi költő számára még ennél is borzasztóbb: ha kimondja a fájdalmát, az már giccs lesz feltétlenül: az eddig megvalósultaknál többféle önbevallásra a költői nyelv már nincs kiképezve, ezt már Weöres is észrevette az ókorban, meg Tandori, valamivel később. És bár „jobb a giccsel puhán szembenézni”, azért azt mégis biztonságosabb áttételesen, kicsit eltolva magunktól. Izzon a galagonya, de ne mi, váljon lánnyá és sírjon, nekünk ahhoz semmi közünk, ez volt már Weöres megoldása is. És minden nap más versbunkerbe bújt el. — Szép mustrát állítottam össze a napokban ebben a tárgykörben Parti Nagy versbunkereiből is, de minek is raknám őket ide? Arra jutottam, befejezem ezt a bejegyzést valami mással: Varró Dániel Boci-boci átiratával. Varró ugyanis megírta vagy húszféle variációban ezt a kis gyerekverset, és az egyik legsikerültebb a sorozatban a Parti Nagy Lajosos változat, a taknyos angyalokkal, a sóhajnyi, azúrbúl gyúrt gömbökkel, a parányi meghalásokkal. Varró tudja, kicsoda Parti Nagy, tudja, miféle rilkemarcsis sebeket rejteget és hogyan bújtatja el őket. Íme:

az emb’ elköltözik hazulról
ha fogytán már a friss teje
sóhajnyi gömböt gyúr azúrból
hány fülből áll egy kis tehe
kicsinyke marha hány farok
farába hetyke műrovar csíp
körötte taknyos angyalok
s az őszi napban rilke marcsi
akár felpöndörült bacon
a hold is lassudan pofát nyit
ne bőgj ha mondom kis bocom
mindnyájan meghalunk parányit
ne bőgj az élet tarka lom
amfora ohne tartalom

(Parti Nagy Lajost nagyon szeretem, még mostanában is, hogy már csak drámákat ír át, meg murmutérozik. Majd lesznek még itt meglepetések, de ha nem, az se baj. — Varró Dániel versciklusa, a Változatok egy gyermekdalra a Bögre azúr című, legelső kötetében jelent meg, erősen megszűrve: a neten még vagy tíz, kötetbe fel nem vett változat található, Puskin-, Villon-, Faludy-imitációk, egyik jobb, mint a másik. Ezek az „átiratok” általában nem csak formajátéknak jók, hanem tényleg kikémlelik a kifigurázott alkotó mesterségbeli és személyes titkait, mániáit. Ezt a magyar irodalomban eddig főleg Karinthy tudta. Nos, Varró is van olyan jó.)

Hitler szépséges halála

(Kisblog/5)

Amikor Bereményi Gézát a Cseh Tamás-dalok gyártásának műhelytitkairól faggatják, általában kiemelkedően hülyének tetteti magát. Néhány nagyon egyszerű dolgot mond mindössze. A dalszövegek reflektáltságának ismeretében ezek különösen közhelyszerűnek tűnő dumák. Mantrák. Haggyálbékének. Az első ilyen, hogy ő költőnek tekinti ugyan magát valamennyire, de olyannak, akinek ahhoz, hogy beinduljon, a vers ritmusát készen kell kapnia, és ezt végzi el a mindenkori zenésztárs, legtöbbször persze Cseh Tamás. (Ez azért még nem annyira butaság.) A másik közlése az szokott lenni, hogy ö mindig a dallam hangulata ELLENÉBEN próbál szöveget írni, merthogy ezeknek a daloknak meg kell bolondulniuk valamitől, lehetőleg többszörösen is, és ez a dolog itt kezdődik. Emlékszem, már harminc éve is ezzel jött egy tévéinterjúban, és hivatkozott is valami dalra, már nem emlékszem, mire pontosan. De lehet, hogy nem is ismertem még akkor azt a dalt. — Nos, a bolondériáimban elég alapos tudok lenni, úgyhogy egyszer végigondoltam az első négy-öt lemezt ilyen szempontból, és arra a megállapításra jutottam, hogy Bereményi ugyan létező, de mindenképpen kisebbségben lévő daltípusról beszél. (Még akkor is, ha elfogadom, hogy belülről, az alkotás periódusában nekik másképp néznek ki ezek a dolgok.) Kifejezett ellentétet dallam és szöveg között a Levél nővéremnekben talán a Presszóban és a Nincsen másban érezni, és a Fehér babákban és a Műcsarnokban is akad néhány ilyen, pl. a Lee van Cleef vagy a Tábori lap Karády Katalinnak. Tény, hogy az Antoine és Désiré valóban tele van ilyenekkel (talán ennek a hatására rögzült ez a benyomás Bereményiben); de annak inkább az az oka szerintem, hogy ez egy irtózatosan reflexív, ironikus-önironikus, egyszerre abszurdban és groteszkben utazó összeállítás. Ott minden ellene megy mindennek, hetedíziglen. — Mindenesetre: ez nem sok. És a későbbi műsorokban sincs ilyen dal túl sok; a nosztalgikusabb dallamokra jórészt igenis nosztalgikus(nak is értelmezhető) szövegek tapadnak, a dinamikusabbakra szemétkedőbbek. Soroljam? Minek, nem vita ez, nem kiütésre megy, csak érteni akarok valamit. (Azt, hogy miért mondja ezt mindig Bereményi.) — De tény, hogy azért mondja, mert a dolog erősen foglalkoztatta őt (vagy őket) egy időben. 1974-ben született a Hitler halála című daluk, meghallgatható Cseh Tamás honlapján; na ott ez a dolog valóban ordító. Nézik, meddig lehet elmenni. Olyan dallam jön ott szembe, olyan líra, andalító tenorizmus, áhítatos fütty és társaik, hogy attól minden csaj tocsogni kezd alul-felül, és a szövegben pedig Hitlert locsolják benzinnel, meggyújtják, de szépen ég! De szép! — Nos, ez a kísérlet vége alighanem, ebből láthatták (lehet is látni tényleg), hogy mindent meg lehet csinálni, hihetetlen hatást vált ki ez a dal is például, de csak egyszerit: általában senkinek sincs kedve másodszor meghallgatni, én komolyan nem is értem, miért, baromira maradiak az emberek, de hát ha maradiak.

(http://www.cseh-tamas.hu/, zene, videó, Hitler halála)

Könyv-lázmérő

(Kisblog/4)

1993-ban a Szorobán nevű (úgy tudom, azóta már rég összeomlott) kiadónál megjelent egy rendkívül fontos kötet, az volt a címe, hogy Rejtjelek, és egy szociológus házaspár írta nagy tömegű tanítvány és munkatárs háttérmunkájának segítségével: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor. Hihetetlenül szemét könyv lett sajnos mind kiadói, mind nyomdai tekintetben, tele van helyesírási, tagolási és tördelési hibákkal, gyűlöletes kézbe venni is, nem is vették sokan. Úgyhogy nem sajnálom én a kiadót. De a könyvet magát igen, alapkönyv ön- és társismereti szempontból egyaránt. Azzal foglalkozik, hogy mi, társas lények milyen jeleket, nyomokat hagyunk magunkról, illetve hogy milyen jellegzetesen emberinek nevezhető szempontok mozgatnak bennünket az életünkben. Vannak-e ilyen hajtóerőink egyáltalán (ez költői kérdés), azok mifélék és hogyan ragadhatók meg. A szerzőpáros hosszas mérlegelés után 11 ilyen motivációt választott ki, ezeket a következőképpen nevezte el: kapcsolatteremtés — környezeti hatások — ismeretrendezés — tekintélykövetés — feladatvégzés — erkölcs — birtoklás — dominancia — szabadság — életmód — életcél. Mindezek a hajtóerők három szinten működhetnek szerintük: a) belső késztetettség, b) célmotiváció, c) megfeleléskészség. Az a) esetben ösztönösen mozgat engem egy hajtóerő. (Pl. képtelen vagyok elviselni a korlátokat, ez a szabadság-belső-késztetettség.) A b) esetben meg is tudom magamnak fogalmazni, hogyan próbálom elérni a célomat. (Pl. Petőfi végiggondolta, hogy a szabadsághoz a királyok elpusztítására van szükség. Hogy igaza volt-e, az más kérdés, de megfogalmazta, így tudott rá törekedni.) A c) eset akkor következik be, ha képes is vagyok törekvésemet működtetni. (Isten tudja, hogyan, de tényleg akadnak olykor belsőleg szabad emberek. Ők képesek működtetni ezt a humán törekvésüket. Petőfi pl. nem biztos, hogy mindig tudta, XY meg igen.)
Eddig az elmélet egyik fele. A másik pedig az, hogy a szerzők ezeket a motivációkat a kommunikáció, a nyelvi megnyilvánulások szintjén vizsgálják. (Ezer helyen lehetne, de ők ott vizsgálják.) Ezek a megnyilvánulások lehetnek írásosak is, szóbeliek is, eredhetnek költőtől, színésztől vagy ápolónőtől, mindegy. A lényeg: a rejtjeleket ők ezekben a megnyilvánulásokban keresik. Mégpedig: nem abban, AMIT egy dologról mondunk, hanem abban, AHOGYAN.
Így hát a szerzők szerint 33 beszédmódot érdemes keresni az írás- és beszédműveinkben. Ezt a krisztusi megváltás-számot mutatja be a könyv. Mint minden szakmai munka, ez is vitatható természetesen és szerencsére. Ugyanakkor, mint minden becsületes szakmai munka, kemény munkával ugyan, de valóságosan ellenőrizhető is: megfogalmazásai, körülírásai pontosak, érvekkel ellátottak, vagyis más, erősebb érvekkel megtámadhatók.
Nem tudom bemutatni a könyvet magát: de mutatok egy példát. Választok hozzá egy beszédművet; majd röviden megmutatom a jellegzetességeit. (Olyan röviden, hogy az nem lesz meggyőző, de érdekes talán igen. Nyomozzatok utána.)

„Bezzeg faltörő kosnak akkoriban, elején az én történetemnek, jó voltam, sőt nagyon jó voltam. E csak kulturálatlanságában egységes, magyarul betyár, zsidóul frech, még nemes fölbuzdulásaiban is hazug Budapesten. Vad-bús, egyelőre ártalmatlan, a magyarság és a jó véletlenségű vallás passe-partout-jával fölszerelt, kemény fej. Neki is mentem minden falnak, a szittyának és betű nélkülinek elsősorban, mert ehhez első jussom volt, de a héber betűsnek is, ha muszáj volt. Egy-két rést törtem, úgy emlékszem, egy-két babonát szétrúgtam, egy-két embert meghódítottam, talán. A csoda csak két napig csoda, az emberek fölocsúdtak, s a halottakat eltakarították velem együtt. Az én fejem kissé összetört, de a szemem ép maradt, s láttam, mint ugrálnak be a réseken azok, akik engem a legharagosabban ugrattak. Ez is fátum; olyan embernek születni, aki másoknak egyengeti az útját harminc éven belül és mindenütt, a leendőknek is. De ennél a fátumnál jobban fáj, hogy véres fejemet és szívemet senki se látja, most se látja. Amikor abban az időben, melyben ezek történtek, egy kis enyhülést s barátokat akartam az alkoholon kívül, bolondokat vagy igazán fantasztákat kellett társaimul kikeresnem. Akiknek a dolgok külső rendje szerint testvérekként kellett volna állniok mellettem, elmentek a vásárra, már előre örültek a bekövetkezendőknek, amikor nem szükséges az én személyemmel mint aktuálissal foglalkozniok. Valószínű, hogy asszonylelkem beleránt, kényszerít sok igazságtalanságba is, de a haragom igazságos. S nevetek előre azon az engem vigasztalni akaró bölcsön, aki kül- és belföldi példákkal akar meggyőzni arról, hogy ez mindig így volt. Nekem sem Akiba, se más, hitelesebb bölcs nem imponál: a hivatásos bölcs tanároknak dolgozik, az egyéniség viszont a saját maga filozófusa. Joga van mindenkinek, akinek képessége van hozzá, saját hibáit megbocsátani s reklamálni emberektől azt, ami hite szerint reklamálandó.”

A feladat most az, hogy a beszédmód és ne a téma, a konkrét állásfoglalás jellegzetességeivel foglalkozzunk. (Tematikusan egy pórul járt korhelyt látunk, aki nagyra van magával és rettentően erőszakos. Ez tehát nem érdekes, ellenben:)

a) a beszélő folyton az érzéseiről beszél (kapcsolatteremtés belső késztetettsége)
b) keretet képez, rendezőelvet keres a történtek megítéléséhez (ismeretrendezés cél)
c) vitatkozik önmagával, érvel, önállóan rendszerez (ismeretrendezés megfeleléskészség)
d) érzelmesség, pátosz; kihasználatlanság érzése (feladatvégzés belső késztetettség)
e) belső igény a cselekedetek indoklására (erkölcs belső késztetettség)
f) sóvárgás valaminek a birtoklására (birtoklás belső késztetettség)
g) elismerésvágy, sikervágy (dominancia belső késztetettség)
h) elérendő státusz tudata (dominancia cél)
i) függetlenség vágya; felfokozottság, dramatizálás, totalizálás (szabadság belső késztetettség és cél)
j) egész életet összefogó, kiteljesítő életcél, hivatás vágya (életcél belső késztetettség)

A szöveg létrehozóját összefoglalóan két dolog jellemzi: 1) nagyon sok dinamikus, izgékony belső késztetettsége, olykor célja van; megfeleléskészség dolgában azonban rosszul áll. Az ilyen alkatok sérülékenyek, ritkán érik el céljukat, és az ok részben bennük van: képtelenek kiépíteni magukban azokat a mechanizmusokat, amelyek működőképessé teszik törekvéseiket. — 2) A szerző kevéssé érzékeny az apróságokban, kis benyomásokban vagy egy életformában való megnyugvásra. Nincsenek tehát menekülési útvonalai. Tekintélykövetés sem jellemzi, önmagát azonban el tudná képzelni tekintélyszemélyként: a dominancia vágya ugyanis feltűnően erős benne. Csak első tud lenni, már második sem.

Összefoglalóan: rendkívüli erő, rendkívüli tudatosság, és rendkívüli alkalmatlanság a kiteljesedésre. Várhatóan fiatalon fog elpusztulni, boldogtalanul, kudarcosan. Mélyrepülésben.

Vajon ki volt ő? Még nem mondom meg. Majd. Talán.

(A könyvet megjelenésekor szereztem be: egy akkori filozófus kollégám ajánlotta, hálás is voltam érte. Mindig is az volt a véleményem, hogy mérce lesz a könyv sorsa, legalábbis az én szememben: ha elterjed, ha olvassák, ha próbálgatják az emberek, akkor egészséges az önvédelmi-önépítő rendszerük. Ha nem, akkor jönnek a pöcs önismereti tanfolyamok, drámajátékok, asztrológusok, grafonauták (mint ahogy jöttek is, jó pénzekért), és akkor úgyis mindegy. Akkor ez egy lelkileg összeomló nemzet. Nos, most én is dramatizáltam. De tény, hogy a művet sosem adták ki többé, a szerzők még próbálkoztak ugyan, de aztán visszahúzódtak a tutiba. Írták tovább a könyveiket 100-200 embernek: a szakmának. Ennyi a történet. Megszerezhetetlen könyvecske már, sajnos.)

Ilyen bökdösős

(Kisblog/3)

Képzeljen el az olvasó jópofa, morbid, szellemes középkori fametszeteket, olyasféléket, amelyeken meztelen nőket kínoznak, húznak épp nyársra, mindeközben ördögök bökdösik vasvillával a farukat (farmetszetek) vagy forgatják őket kátrányban — ne legyenek kétségek, ilyen művek annak idején valóban voltak, és bár ma már olykor elborzasztó hatásúak, annak idején talán mulattak rajtuk a nézegetők, hiszen akkoriban a kivégzéseket is részben szórakoztató céllal rendezték. Talán még erotikusnak is találták akkoriban az effajta képeket, miért is ne — elég Bosch iszonyat-gyönyörűségeire gondolni, hogy ezt a kettősséget ma is átérezze, a középkor tekintetében pedig legalábbis hihetőnek tartsa az ember. Nos, él a nagyvilágban (Rotterdamban) egy negyven körüli holland képregényrajzoló, Marcel Ruijters (és ez eddig hurrá, mert kiválóan rajzol) —, hát ez a művész az idén telerajzolt egy százhúsz oldalas könyvet épp ilyesféle rajzokkal, benne apácák, ördögök, szörnyek, kínzások, egyszóval morbid- és perverzitásözön, és hát rengeteg nő, sőt csupa nő, természetesen mind meztelen, és az egész épp olyan, amilyennek leírtam: nyomokban erotikus-csiklandós, másrészt szörnyűséges, aztán meg kínos, de legfőképpen: rettenetesen, ellenállhatatlanul mulatságos. Mi kell még? Nők a pokolban, egy zártkörű, csak-női pokolban, hiszen ez rendben van teljesen, végül is, valljuk be csendesen, odavalók, nem? Ki lehet ez az ember és hogy juthatott az eszébe ez a remek téma? És mire fűzte fel vajon ezt a remek témát? Hiszen egy képregénynek csak kell valami történést tartalmaznia! Nos, itt kezdődnek, folytatódnak és végződnek a nagyon nagy bajok, Ruijters ugyanis valamilyen okból Dante Poklához nyúlt, a Pokol pedig nem könnyű alkotás (egy rendőrfilmben a gyilkos Az isteni színjáték alapján gyilkol, a rendőrök pedig olvasni próbálják és Brad Pitt így kiált fel egy ponton: „Kurva Dante!” — jogos). Mindegy, a derék képregényes wilaagfasza egyetlen lendülettel átírta a Színjátékot, talán mert úgy vélte, fő erőssége a szatíra, ami rajzban így is van tökéletesen. De csak rajzban, a sztorija viszont nemcsak hogy nem szatirikus, de még csak nem is követhető. Se szellem, se értelem, se szellemesség — nincs abban sajnos semmi. Egy pokol-leporelló. Fantáziálás háromszáz képben. Üdvözlőlapok. Dante nő, Vergilius is Virgillia, és az egyes bugyrokban értelmezhetetlen és ettől rendkívül unalmas cselekedetek esnek meg. Ennyi. — Ez a szerző az idén Magya-rországon is járt, egy képregény-fesztivál díszvendége volt, pár hónapja pedig, épp ezzel a képregényével, elnyerte a legjobb holland képregényszerzőnek járó díjat. És ez, mondom megint, teljesen rendben van. Csak az a történet, csak azt lehetne feledni. Mert nem az a baj, hogy valaki Dantéhoz nyúl — miért ne nyúlna! De akkor történjen is valami!

(A művet ((Inferno - Pokoli színjáték)) pár napja kaptam ajándékba, pár képkocka után elragadónak találtam, ma azonban végigolvastam, és ez lett róla a véleményem. Mutatok is belőle pár kockát, hogy lássátok, milyen fantasztikus a mű grafikailag. Az első képen négy apáca űz labdajátékot, ez még a nagy út előtt van. A másik kép már a Pokolban játszódik, és ilyen bökdösős.)

Vicsorgó

(Kisblog/2)

A sebhelyes arcú Brian de Palma filmje az 1980-as évek elejéről, de inkább Oliver Stone-é, aki összehozta a forgatókönyvét, és méginkább, leginkább, utólag nézve szinte kizárólagosan Al Pacinóé, aki nagyon meg akarta csinálni, mert végre valami elvetemültre, nagyon nagyra, bukáskockázatra vágyott az akkor már több mint egy évtizedes, unalmas sikerszériája után. A téma ugyanezzel a címmel amúgy egyszer már előjött a harmincas években, nagyot durrant akkor is: eredetileg magáról Al Caponéról mintázták az első változat főhősét. Az új változatban kubai menekültté válik a főalak, eszeveszett, mániás gyilkossá, aki kokainban utazik. Jön a szarból, a börtönből, görcsös, fantaszta alak, furcsa vicsorgás a száján, a markába belenőtt a kés és a lőfegyver, korlátolt és fejlődésképtelen, csak éppen mer nagyot álmodni és egy darabig össze is jön neki minden. Hogy micsoda? Egy rövid, de nagy élet tulajdonképpen, mint a Macbethben, az a kurta árny, amelynek persze semmi értelme nincs. Al Pacino elképesztő. Szinte karikatúrát játszik, merő istenkísértés, öngyilkos ripacséria az a három óra, és fantasztikus, hogy tud megállni pont a hitelesség határán, és ettől lesz épp az igazi.

(Pár hete láttam először ezt a filmet, tudom ajánlani mindenkinek. Persze épp karácsony estén furcsa lehet olvasni róla, sebaj. Karácsonykor se csak karácsony van, hanem még sok más dolog is, például most is épp meghalnak emberek, Mexikóban ráadásul e napokban épp drogháború van, rendőröket gyilkolnak a bandák. Szóval aktuális.)

Komoly filozófus

(Kisblog/1)

Nietzsche 1844-ben született, és 25 évesen már a baseli egyetem filológiai tanszékének professzora volt — de ez az, amit még a legkevésbé szoktak irigyelni tőle. Fiatalkori, nagyjából 1872-ig született írásait kevesen ismerik: azokat még filológusként, nem pedig filozófusként jegyezte. Nos, érdemes velük megismerkedni. Képesek felkavarni az olvasót. Furcsa ugyanakkor, hogy (mai szemmel) nem látszik jelentős távolság a későbbi, A tragédia születésével kezdődő „igazi” Nietzsche és a filológus, még szűken görögség-témájú írások szerzője között. Pedig A tragédia születése után a szakma kollektíve kiátkozta őt — e tanulmányok elolvasása után alig érthető, korábban miért nem? Hol lehetett vajon a határvonal az „egzakt” szakmázás és az elszállt, „szellemdús részegeskedés” között? (Nietzsche mesterének, az egyre inkább csalódott Ritschlnek a szavai ezek.) Nyilván volt, és máshol, mint ahogy ma feltételeznénk. — Impozáns mindjárt az első Nietzsche-szöveg, a Homérosz és a klasszika-filológia nagyívű gondolatmenete: Nietzsche biztos kézzel vázolja fel, majd értelmezi át az úgynevezett „homéroszi kérdést”, melyet mi, magyartanárok is tanítunk bizonyos lebutított változatokban az elsősöknek: nos, Nietzsche 140 éve sokkal világosabb fejű volt nálunknál, és állásfoglalása ma is izgalmas: a Homérosz elnevezést gyűjtőnévnek, védjegynek tekinti, mely ikonnak az Iliász és az Odüsszeia szerzője (e művek nem koszorúk, de virágfüzérek, mondja Nietzsche, és ezzel érvényeset mond szerveződésükről, egységességük fokáról) személyében áldozatul esett. Mindkét műve (sok más, egykor homéroszinak nyilvánított epikus mű mellett) belemosódott, beleivódott a nagy gyűjtőcsatornába. — Nagyon izgalmas A homéroszi versengés című hosszabb munkájának előszava is. Ebben a később Hamvas Béla által is kedvvel elemzett agonális életrend mély elemzését adja, egy korábbi, és Hamvasétól nagyon eltérő, még nagyon görög-centrumú, de igen radikális értelmezést: az agónt, a versenyt, aminek kizárólagosságát a magamfajta annyira elkeserítőnek találja a görögségben, örökségként pedig még kevésbé szívesen vállalja, Nietzsche (kétségkívül némi szadizmussal) pozitív hagyatéknak tartja. Szerinte a görög mentalitás alján eredendően a kíméletlen, gyilkos küzdelem áll, a rossz Erisz, amelyet a Homérosszal kezdődő kor, az agonális, versenyző szellem (vagyis a jó Erisz, amely éppoly küzdő, éppoly irigy, mint a rossz, csak valamiképp megáll a gyilkolás előtt) épp hogy fékez, sőt talán nemesít. Hát, lehet igaza. Akkor még elkeserítőbb. Finom gondolatmenet még, ahol arról beszél, hogy az osztrakizmosz is arról szólt eredetileg: ne lehessen senki, aki fölékerül a versenynek, az ilyet el kell zavarni, és a többiek csak versenyezzenek tovább. Ne legyen egyetlen, versenytárs nélküli zseni, inkább több, akik vitathatóak és nem kizárólagosak.

(Nietzsche fiatalkori művei a közelmúltban kerültek a kezembe, és én megörültem, egyúttal persze szégyellem is, hogy csak most. Az Európa Könyvkiadó ugyanis 1988-ban adta ki őket, csaknem 300 oldalon.)

Vigvam

Valamiért nagyon elfáradtam, ezért ma este szüneteltetem az iskolai terveimet, melyek e pillanatban mindössze abból állnak, hogy a téli szünetre (nyitány: szombaton!) NE maradjon a táskámban javítatlan dolgozat, de egyetlen darab se. Szóval: most pauza ebben, viszont még csak fél tíz van, lefeküdni luxus lenne. Az előbb kíváncsian körülpillantottam hát magam körül, mit művelhetnék. Hát persze, blog.
Nagyon sok dolgom lenne egyszerre ezen a fekete felületen, kellene írnom az Öngyújtó második számáról, a két hete bukottnak nyilvánítható Szabó Lőrinc-versről, Szebeni András és Cserhalmi épp ma begyűjtött Debrecen-albumáról, néhány idei, ügyetlen lászlós próbálkozásról szakújságírás, roma- és holokauszt-ügyben, ráadásul tervezek egy teljes tarot-szériát is, huszonkét különálló cikket. De Cserhalmiról tegnap írtam (meg is kaptam a hamisságaimért a magamét), Szabó Lőrinchez épp nincs kedvem, a tarot bármelyik figurája meg túl nagy falat nekem ebben az állapotomban. Az Öngyújtó pedig még inkább. A Lászlóról meg semmi kedvem ma gondolkozni. Arra jutottam, írok hát az első szerelmemről.

Nos: ebben az első mérőpont az, hogy öt éves voltam, lobbanékonyság tekintetében tehát bizonyítottan eléggé korán érő típus, és már akkor is az érettebb nőkre hajtottam. A hölgy ugyanis már hat éves is elmúlt, szőke volt, kellően lágy is, csak még nem másfél mázsa. (Azóta persze rég túlszárnyalhatta ezt az élősúlyt, harminc éve nem láttam.) Szép lány volt, ez egyértelmű (szép az, aki érdek nélkül tetszik), nekem legalábbis mindent megért. Be is jelentettem otthon annak rendje-módja szerint, hogy én a nyáron házasodni fogok. Mosolyogtak, nem értettem.
Persze már sok dolog összemosódik. De az akkori miliőre nagyon emlékszem, az utcánkra, no meg az övékre is (ha felszaladtam a felső kertvégbe, épp ráláttam az ablakukra, ötven méterre se volt), és hát kis léptékek voltak mindenképp: húsz lépésre volt a temető, ötvenre a falu széle, ott folyt a patak, príma nádas rész, zöld fű, az hosszabban húzódott, ott voltunk néhányan (fiúk) indiánok, ő meg indiánné volt, de csak az enyém. Szívesen lett volna a feleségem rendesen is, sőt annak is tekintette magát, pedig a felnőttek továbbra sem segítettek a formaságok elintézésében. (Egy idő után nem is hiányzott, gyakorlatilag a feleségem volt és kész.) Ültünk a vigvamban, a nádas kellős közepén. Nem tudom, hogy puszizkodtunk-e, de kizártnak tartom. Szerintem ilyesmiről én még akkor nem is hallottam. Lelki összeforrottságban voltunk mi, de abban nagyon-nagyon.
Nem tudom, mivel hódítottam meg, szeplős voltam, nullás géppel nyírott fejű, elálló fülű. Néhány régi kép maradt abból az időből, szőke voltam még akkor, lassan persze kivörösödő. Talán helyes, vézna, de kerekképű, folyton vigyorgó kis fickó. Levettem a lábáról, na. A sárm, biztosan. Ő is nagyon különleges kellett, hogy legyen. Mert én őt vagy tíz lány közül választottam; annyi hasonló korú kislány volt akkor a faluban. (Állhatatlanságomra jellemző, hogy iskolás korba jutva hirtelen nagynak éreztem már a korkülönbséget, és ezért megcsaltam őt egy osztálytársammal. De ő már nem lett a feleségem, soha nem mertem ezt szóba se hozni neki, csak epekedtem utána, nagyjából nyolcadik végéig. Ez meg viszont az állhatatosságomat mutatja. Ez az egész meg a zavarodottságomat, mely máig is tart.)
Csak hát az a baj (a mesélés szempontjából persze), hogy nem történt velünk a szerelmen kívül az égvilágon semmi. A boldog házasságok tényleg mind egyformák és nem történik bennük soha semmi, sőt még az sem tűnik fel benne a feleknek, hogy a másiknak eláll a füle vagy selypítve beszél, mint — gondolom — ő. (Tolsztoj: kösz az infókat! Csak elkéstek.) Kerek volt a világ, megvolt benne minden, nagy karéj zsíroskenyerek és cserebogárvadászat, környékbeli erdők és kedves felnőttek, szekerek és traktorok, mécses és heti egy televízióadás, nádkunyhó és meleg dunyha, szóval minden. És akkoriban amerre mentem, rám mindenki mosolygott, de főleg a nők. Én akkor szoktam meg, illetve hittem el, hogy női közegben a legjobb lenni, csak ott jó és ott érdemes. Hogy oda vagyok teremtve, és engem ott semmi baj nem érhet. Azt hiszem, minden, ami azóta történt velem, ebben az imprintingben gyökerezik. (Ezt most nem részletezném. Rokkanjon más is, pusztuljon más is.)

Évának hívták. Erre a névre azóta is érzékeny vagyok.

Helyettem-szövegek — Cserhalmi György mondja

(Minden külön értesítés helyett)

(Nem benne lenni) „Jó lenne nagyot hazudni, de tényleg nem hiányzik, hogy naponta mindenütt ott legyek. Mert miről szól a napi jelenlét? A politikáról. És ha az ember részt vesz benne, akkor előbb-utóbb színházigazgatót próbálnak faragni belőle. Ezért aztán nem érdemes ott lenni, se rádióban, se tévében, se újságban, se sehol, amit nagyjából úgy hívnak, hogy közélet. Egyébként is, én egy meglehetősen idős ember vagyok, és ebben már rég nem veszek részt, mert már régen nem tetszik egyik oldal se. A munkával nem annyira lehet a „közéletbe” kerülni. El tudnám én mondani huszonhatodszor, hogy mi a kedvenc ételem, de erre meg valahogy már nincs érkezésem. Pedig remekül főzök, és sokfélét!”

(Morgolódás) „Elég rossz génekkel születhettem, mert sosem vagyok elégedett. Nemcsak magammal nem, hanem semmivel. Akkor vagyok elégedett, amikor csak hevergetek. Van egy nagyon jó barátom, akivel négy órát úgy tudunk elbeszélgetni, hogy észre sem vesszük az idő múlását. Arra eszmélünk, hogy már menni kell haza, és akkor szépen elcammogunk egymás mellett. És semmi fontosról nincs szó. Kicsit szidjuk a rendszert – mindegyiket –, kicsit szidjuk a pártokat – az összeset. Ezek a beszélgetések nem intellektuális alapon működnek, éppen a plebejusi mivoltunk a lényeg. Olyan az egész, mintha ücsörögnénk a sámlin, és krumplit hámoznánk. Leginkább egy Van Gogh-képhez hasonlítunk, csak nem vagyunk olyan drágák.”

(Rendszerváltás) „Húsz évvel ezelőtt már alakultunk a változás felé. Nagyon boldog időszak volt, szakmailag mindenképp. Eleven korszaka volt a magyar társadalomnak. Lehetett érezni, hogy megborult a nagy mackó a szomszédunkban. Kezdtünk kiszállni abból a nagy bundából, amiben csak megfulladni lehetett, és észrevettük, hogy jé, milyen jó szabadon. Nagyon jó volt akkoriban játszani, értő fülek voltak a nézőtéren. Azt hallották, amit mondani akartunk. Még meg kellett adni a végső lökést a változás felé, és abban vastagon benne volt a magyar színház és a mozi.
És hát akkor negyvenéves voltam. Az még nem egy vészesen magas életkor, akkor még vannak tervek, illúziók, amik kellenek az élethez. Vártam, hogy majd megnyílik a világ, lehet szabadon élni, utazni. Ilyen nagy dolgok jártak a fejemben. Ha az ember kijön a prés alól – ha nem ment teljesen tönkre, mint egy negyven éve Bibliában felejtett rózsa –, akkor csak vesz egy levegőt, és megpróbálja a nedvességet magába szívni valahogy. És ehhez volt meg az illúziónk, hogy erre képesek vagyunk. Persze, jó darabig működött is, sőt, azt mondom, hogy a mai napig működik valami.”

(Tartás) „Akkor még fontos volt, hogy az embernek van-e világnézete. Ha van, akkor ő valaki. Aztán rájött, hogy ezt lehet cserélgetni, olyan, mint a zokni: amelyiket már agyonhasználtam, eldobom. Én meg azt hittem, most még jobban kell játszanom. Aztán láttam, hogy ezzel valami igényt támasztanék, gondolkodásra késztetnék, ám abba a közönség belefárad, és akkor esetleg már nem kellek. Gondolkodni kellene, ez a pali miket játszik, miket mond, milyen darabban, hát az már fárasztó. Úgy van ez ma, hogy ha a színész a színházban másképp mereng, másképp szomorú, mint a szappanoperahős, akkor ő a rossz színész. A napi adagolású sorozatok hatására az emberek azt gondolják, hogy valóban úgy kell élni. A kisebbik tragédia – de nekem mégis ez a rosszabb –, hogy azt gondolják, így is kell játszani.
De azért tudok gondolkodni, vannak emlékeim, és ezek az enyéim, ezeket használhatom. És van néhány fontos ember. Nem azt mondom, hogy mi vagyunk a különlegesek, de van néhány barát, akikkel megmaradtunk egymásnak. Nem akarunk mi megvalósítani, leváltani, megváltani, lemondatni, felmondatni. Mi csak beszélgetni szeretnénk.”

(Szülőként) „Én már kipróbált szülő vagyok, már tudom, hogy az egész másképp működik. Apámnak se volt igaza velem kapcsolatban, a nagyapámnak se apámmal szemben. Ha tényleg nekem lenne igazam, az utcára se engedném ki a gyerekemet, csak ülnék rajta folyamatosan.”

(Létezik egy pont) „Van egy nagyon buta mondat: »Létezik egy pont, ahonnan a dolgok visszafordíthatatlanok. És ez a pont elérhető.« Félek, hogy ezt nálam már elérték. De azért minden reggel azzal ébredek, hogy talán mégsem. A Nap még véd, jó fölkelni. És tudom, hányan nem kelnek már föl. De még mindig van a kegyelemnek rám eső fénye. Ezt nagyon nagy és fontos dolognak tartom. Ennél egyetlen dolgot tartok fontosabbnak, hogy azoknak, akiket szeretek, soha semmi bajuk ne legyen. Ilyen kívánságok persze soha nem teljesülhetnek, de ezekben azért hiszek. Egyébként is hívő vagyok, de nem tolakodón. Az egyházak idegenek tőlem. Nem szeretem, hogy szinte csak a műemlékeikben élnek, nincs gondolatuk a jövőről. Nekem Isten ott van, ahol éppen én vagyok. Ha fekszem, akkor ott ül a párnámon. Nem nagy, egészen picike Isten, bárhol elfér. Néha beszélgetünk, és megmondom neki a magamét. Aztán gyorsan bocsánatot is kérek.”

(Hülyének lenni) „Heves, türelmetlen természetem magamnak is fárasztó, bár sok nehéz döntésemet épp így - indulatból - hoztam meg, és idővel kiderült, jól választottam. És persze lassan le is nyugodtam. Sokszor arra gondolok, most már csinálják mások! De azért nagyon boldog vagyok, amikor látom, hogy nem csinálják! Akkor azt gondolom, hülye vagyok, de kivételes! De azt nem igazán hallom, hogy példakép lennék. Nagyon szemérmesen titkolja, aki így gondolja. De, ha van ilyen, akkor mindenféle álszemérem nélkül azt mondom, jó lóra tett. Baj?"

Nem kommentálom agyon, mert ennyi az egész, pontosan. Kívülre kell menni, kívül is mentem, mert az agónon (hívják akárhogy) most csak szemétségek meg hülyeségek tudnak történni, meg kényszercselekvések, egyáltalán nem fontos dolgok. Sok fontos tennivaló persze lenne, de úgysem csinálják. Ettől még nem én vagyok a fasza gyerek, bár de. Én is csak üldögélek, csak még kevesebb baráttal, a krumplit szívesen meghámozom, és én is jóval kevesebbet érek egy Van Gogh-képnél. Viszont X-nél meg Y-nál meg igenis többet. A gyerekeimmel szemben nekem sincs igazam, és nem is erőltetem, de a diákjaimmal szemben sincs, az egyébként egy kicsit nehezebb ügy is. Még felkel – amikor felkel — a nap, mármint nekem, és már kezdem nem irigyelni azokat, akiknek már nem kel fel soha. Jó itt, ebben a nagyonnemjóban.

Egyébként tényleg létezik egy pont.

Katapult

Két órája sincs, hogy levelet küldtem valakinek, akinek sokkal többször kellene írnom, mert nálam sokkal nehezebb helyzetben van, szinte félelmetesben, és minden jó szó, a legügyefogyottabb is, össze tud valamit habarcsolni az ilyen helyzetben levők lelkén. Én meg ehelyett panaszkodtam őneki, sírdogáltam, a fejemet hülyéztem, vádaskodtam rá, hogy miért nem működik még mindig rendesen, amikor már orvosi papírom is van a rendbenlevésemről és hétfő óta gyógyszert sem kell szednem, sőt fél évig felülvizsgálatra sem kell járnom. Két és fél évnek van vége, basszus! De nincs, és vajon lesz-e. Nem, nyilván most már örökre hülye maradok. Ilyesmiket írtam neki, ahelyett, hogy másféléket írtam volna. Mondjuk vicceseket. Vagy — de nincs vagy. Vicceseket.

Azt az egyet azért megírtam neki, hogy mostanában el-eljátszom a tőle tanult katapultálással. Ez tényleg igaz. A katapultozás lényege, hogy valakit, aki épp akkor ott van, de ne legyen, képzeletben katapulttal kilövünk. A találmány jópár éve született, hosszú értekezlet volt, ő meg egy barátnőjével (barátnőnkkel) ott állt a teaforralónál, és majd megdöglöttek, úgy pukkadoztak. Néha kénytelenek voltak le is bukni a pult mögé, olyan fékezhetetlenné váltak. Két Aromo. Egyszóval hihetetlen jókedvük volt, összesúgtak és hangtalanul röhögtek, aztán újra pusmogtak és megint csak röhögtek. Három órán keresztül ment ez, én meg végig néztem őket a helyemről, jó kisfiú. Hát kiderült utólag, hogy épp akkor találták ki a katapultozást: a vezérszónokokat, aztán az összes nagy komoly hozzászólót sorban kilőtték, némelyiket ruhátlanul, egy szál kukiban, azt még vidámabbnak érezték. Szép lassan vége is lett az értekezletnek, persze többeket jópárszor ki kellett lőniük hozzá.

Ahogy ezt ott akkor elmondták, megállapítottuk, hogy a lehető legtartalmasabban töltötték az időt. Kicsit emlegettük Parti Nagy akkor még elég friss regényét, az ezer darab fehér óvodással. Aztán elfelejtődött a felülmúlhatatlannak hitt módszer, talán mert kevésbé vidám idők jöttek, vagy csak mi lettünk szorongóbb szarok. A közös barátnő, a hullámos hajú csoda megbetegedett, szép lassan kisorvadt közülünk, egyre ritkábban láttuk, aztán meg már egyáltalán nem. Nem az a feladós fajta persze, most éppen Dél-Amerikában próbálkozik önmaga és a világ rendbehozatalával. De tőlünk mindenesetre elment, és aztán levelezőtársam is, a másik káprázat, akinek a cikázásait követni sem tudná átlagos halandó. Most épp Berlinben van, és a barátok szűk körén kívül senkinek semmi köze hozzá, miért, és vajon mit is csinál ott.

A lényeg, hogy rám hagyta a katapultozás nemes szokását, és mint ahogy azt most megírtam neki, a módszer nemrégiben a feledés homályából felbukkant bennem valahogy, én kipróbáltam, és megint életképesnek bizonyult. Legnagyobb előnyének tartom, hogy meghökkentő és szórakoztató. Ott jönmegy valaki, beszélni egyáltalán nem lehet vele semmiről, hiszen betanított értelmiségi az istenadta, sokszor próbáltam, nem ment. Hát most így beszélem meg vele a világ dinamikáját. Röpülni szépen tud.

A katapultozás nagy előnye még, hogy mindenféle stílusokat lehet képzelni az illetők röpüléséhez, én legalábbis szoktam, amitől hirtelen — lesz nekik stílusuk! Ezt kifejezetten ajándékba adom. Ha nem vagyok elégedett azzal, amit láttam, megpróbálom őket másképpen röptetni. Azt vettem észre, hogy a látvány kezd bennem kissé átalakulni, valószínűleg A Mester és Margarita kezdetben nyilván tudattalan hatására. A férfiak egy része kezd most már kifejezetten ártányosodni, néha kezükben aktatáskával repülnek, de akinél ez rendszeridegen, az hátizsákkal is nekivág. Van gyeplabdaütős is. Natasát nem nagyon találok, de egyáltalán: nem nagyon vetkőztetem én ott a nőket, képzeletben se esik jól valamiért. Margaritaságról meg senki ne is álmodjon. Illetve, álmodni éppen szabad.

Mindez diákkal kapcsolatban soha eszembe sem jut, pedig eléggé terhemre tudnak lenni ők is. De az más. A diákot röptesse más: szokta is.

Hát ennyit erről. Ugye, mennyire hibbant vagyok?