Valami

Úgy néz ki, mostanában nem sok mondanivalóm van az emberiség számára. Nincs kedvem fikázni az embereket, nincs kedvem beszámolni hihetetlen élményeimről... Erről jut eszembe, múlt reggel a buszon olyan tömegnyomor volt, hogy az valami elképesztő, nem sokon múlt, hogy szétcsapjak a... De mint mondtam, nincs kedvem fikázni az embereket. Most.

Ezzel szemben van olyan, amit megosztanék mindenkivel: kész van az Öngyújtó 3. száma! Mármint, úgy értem, ahhoz képest, hogy már hó elején kész volt, most végre össze is van tűzve néhány, és ennél még csak több lesz (összesen kábé 200 darab).
Nincs más hátra, mint az elmaradhatatlan borítókép idebiggyesztése és a szerzők felsorolása.

Az eddigiektől kissé eltérően most azt is elmondom röviden, ki milyen alkotással indul. Tehát.
Móni termelt néhány új verset, ezen kívül Misivel karöltve összehoztak egy egész haiku-ciklust (hogy miről, azt mindenki lássa meg maga). Mihály úr természetesen még pluszban összeállított egy csokorra való haikut a teljesen sajátjai közül is - és fordított nekünk novellát olaszból. Kuli írt egy cikkszerűséget az Ironikus közelség sorozatáról (ami nem is olyan rég New Yorkban volt kiállítva), csomó fontos gondolattal benne, melyek nélkül a fényképeit csak felületesen szemlélhetjük. Én nem írtam most semmit (a szerkesztői bevezetőn kívül), viszont a képregényem nyolc oldalas folytatása megtalálható a lapban. István egy merőben kísérleti novellaszerűséggel jelentkezik, amelyről szintén nem árulnék el sokat. Rózsa Peti az első számban félbemaradt novellájának folytatásával hódít. És a végére a két legnagyobb meglepetés: Dini a fotóin kívül (amelyek most észrevehetően ellepik a lapot) írt egy novellát (szintén) - ennek az eleje olvasható a borítón. Ezen felül Pleszkán Écska - valószínűleg először és utoljára - kölcsönadta egy nagyszerű rajzát, amit nem restelltünk az újság középső duplaoldalára helyezni.
Összességében tehát változatos számról beszélhetünk, bár nem annyira gazdagról, mint az előzőek (36 oldal, de a betűméret ezúttal praktikus okokból nagyobbra lett véve).

A dologhoz hozzátartozik, hogy beindult az Öngyújtó internetes oldala is: ongyujto.blogspot.com az elérhetősége. Semmi extra, legfőképpen azért van, hogy a régebbi számokat le lehessen tölteni valahonnan. De ebbe most nem megyek bele bővebben, látogassátok meg az oldalt és olvassátok el a leírást, meg minden.

Hmm. Nem is szaporítanám tovább a szót. Tádááámm!

Ürügyeim

Ma egész nap fontos találkozásaim voltak, de már tegnap is. Teljesen véletlenszerűen jöttek szembe emberek, vagy szóltak rám telefonon, hogy lehetséges program van, amiről már beszéltünk is, csak megfeledkeztünk róla, szóval nem tudom, mi ez. Most, hogy sírból épp hogy kilógó halottnak érzem magam igen gyakran, valami nagyon lenni akar. Hát legyen. Próbálkozzon. Nekem egyébként csak jó, mert addig se kell dolgozatok fölött rohadni, bár persze azt nagyon kellene.

Ma délután kettőtől este nyolcig folyamatosan csak jöttem haza. És mikor megjöttem, még volt egyetlen e-mail, ez itt. Platonka írt, a legutóbbi Heptameronból lehet szélesebbkörűen ismerni őt, első levele, mert a múltkor bent volt a suliban, és összetegeződtünk. És most értesített valamiről, persze a gesztus nyilván fontosabb volt, mint a konkrét tartalom. Ezt írta ugyanis:


Szia,

Nem tudom, hogy hallottál e erről az előadásról, mindenesetre elküldöm:

Új magyar Isteni színjáték-fordítás

Nádasdy Ádám bemutatja Dante-fordítását

A Magyar Dantisztikai Társulat április 24-én pénteken, 15.30-kor, az ELTE Olasz Tanszékének Kardos Tiborról elnevezett termében rendezi következő ülését, melyen Nádasdy Ádám mutatja be készülő Isteni színjáték-fordításának gyakorlati problémáit, és részletet is hallgatunk majd a Paradicsomból.
...

Eddig csak egyszer voltam, akkor megvitattuk, hogy mi a jó ebben a fordításban, mi nem, bárki elmondhatta a véleményét ...

Szerintem érdemes eljönni, ha ráérsz. További szép napot: Cata


u.i.: Azt hitte, nem tudom tegezni, mi?

Én meg erre ezt írtam (vigyázat, hosszú és értelmetlen!):

Szia, igen, azt hittem, nem tudsz majd tegezni. De még most is azt hiszem. Írásban ugyanis könnyebben megoldható, mint szóban, úgyhogy ez még nincs igazán kipróbálva.

Hát sajnos elmenni nem tudok, az napnál világosabb, pedig érdekes lenne.

Tudom, hogy Nádasdy mostanában Dantét fordít, azt viszont nem tudom, miért jött ez neki. Igaz, hogy tud olaszul, de normális okot elképzelni sem tudok. Ő angolos, Shakespeare-fordító, meg költő, meg nyelvész, ő már eddig is nagyon valaki volt, szóval nem tudom, miért akarja most ezt lerombolni,

de hátha meg nem rombolja le.

Elmondja majd nyilván, hogy Szász Károly milyen gyenge és Babits milyen irodalmias, meg szecessziós, meg nem élőnyelvi, ami mind igaz. Meg hogy át kellene tenni maimagyarra,

na jó, de vajon minek.

Van egy gondolatmenetem, de a végén ugyanúgy nyitottságok és érthetetlenségek vannak.

Dante akkor, 700 éve nagyon korszerű volt meg hézagpótló is. Összefoglalta, sőt költőileg átélhetővé tette a középkori világképet, ami addig csak a teológusoké és a filozófusoké volt, ez szó szerint így van, elszedte tőlük, lenyúlta, és egy röpke pillanatra bevitte egy (nyilván inkább csak elképzelt, mint valóságos) közvélekedésbe,

mert talán azt hitte, hogy nemzetivé lehet tenni, ami egyetemes,

vagy talán mást gondolt, még merészebbet,

szerintem egy egységes és ugyanakkor átélhető világlátást akart adni a zembereknek, ami persze eleve fából vaskarika. Még ha egy pillanatra össze is jött, persze szépséghiba, hogy egy nemzeti nyelven, ami épp hogy nem lehetett egyetemes. Szar kis nyelvjárás volt, mindenre esélytelen, még ha szép is volt. És még ez a pillanatnyi egység-illúzió is szétpukkadt, mert szétszedte a reneszánsz kísérletezőkedv. És aztán még feltámadt párszor Európában az egyetemesség-igény, ez tény: de az is, hogy egyre formálisabb módon állították elő. Klasszicizmus, racionalizmus, felvilágosodás. Porosz oktatási rendszer. Futószalag, szabványosítás. Bevagonírozás. (Ez már az iszonyat-rész.) Ezért érthető, hogy a romantika már kétségbeesetten akarta, hogy találjon egy ilyen egyetemes valamit, jó a mítosz is, jó lenne egy új vallás is, de tán még új babonák is, csak legyen valami, és mindenkinek szóljon. Épp így ragaszkodna a mai pedagógia legalább az általános műveltség maradékaihoz. De el fogjuk azt is veszíteni. Szóval ilyen félelmek voltak, jogosan, hogy különben darabokra szakad az emberiség, szétröpül, és soha nem áll többet össze. És akkor mi lesz.

És ez meg is történt. Mi már régóta csak repülünk szétfele. De azért aki közel kerül a másikhoz véletlenül, annak még jól behúznak gyomorszájilag, hogy táguljon gyorsabban onnét. Azt hiszik vagy hisszük, zsidózás ez meg cigányozás, pedig csak táguló világegyetem, ne légy a szemem előtt, és akkor cserébe én se neked.

Nincs itt igazából semmi gyűlölet, még az se, csak az ember már nem tudja elviselni az embert. (Ez olyan spirós mondat itt, de sebaj.)

Hat és fél milliárd külön ország kellene, akkor talán megnyugodnánk. De nem lesz, és ezért persze jó eséllyel vérben fogunk úszni megint. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy az internet majd segít, behúzódunk a szobáinkba kapcsolatot tartani, de válság van, kikapcsolják az áramot, elő kell mászni. Kint meg ott vannak a másikok. És fenyegetően tanácstalanok ők is.

— Visszatérve a földre, nem tudom, Nádasdynak miért érdekes most egy új, magyar nyelvű Dante, nem tudom, mit akarhat vele. Ha simán csak rivalizálni szeretne, azt megértem, ha új finomságokat talált benne, vagy nagyon pontos dolgokat, amiket Babits csak körülömlengett, azt is. Mert biztosan így is van. Babits ömleng, sejt meg sejtet, Nádasdy meg a hányingerig pontos, egyébként szerintem Dante is az lehetett, szóval talán ez lehet mégis az ok.

Fogalmam sincs, de tényleg érdekes, Platonka.

Az nem lehet ok, amit összeirkáltam, hogy adni akar nekünk Dante révén egy új egyetemességet. Mert Nádasdy baromira okos. Ilyen hülyeségeket nem akarhat.

Megköszönném, ha írnál majd a dologról pár sort, hogy volt, mi volt, mivel nem hiszem, hogy nagyfejék bárhol írnának erről a délutánról.

Nyilván megkérdezhetném a lászlós olasztanárokat is erről a dologról, de egyrészt úgyse lesznek ott, és ha meg mégis, hát akkor mi van?

Platonka, köszönöm, hogy szóltál a dologról; dolgozatjavítás helyett, látod, mennyire örültem, hogy irkálhatok ilyen különöseket. De hát ha egyszer tényleg megörültem.

b

Már megint

Már megint én. A francba. Holnap jelenik meg (ha minden jól megy) a holokauszt-heti Raklap-számunk, amit szégyenszemre szinte egyedül írtam. (Na jó: még egy kicsit Spiró, Hamvas, Radnóti, József Attila.) De szinte semmi diák. Mindegy: az én kudarcom. Ki kellett volna nevelni a picikéket rendesen. De lap azért lesz, mert írtam bele egy hosszú eszementet. Felrakom most a honlapomra, a Raklap rovat alá, az alapul szolgáló grafikonokkkal együtt. A lap is megszerezhető lesz majd, de van pár térség, ahova nehézkesen jutna csak el, itt meg elolvasható. Van pár ember, akiről tudom, hogy így is érdekelni fogja. Keressétek ott.

Ja, így néz ki a címlap. Jobbat nem tudtunk kitalálni, talán nem is kell. Filmjelenet: Az ötödik pecsét. Pénteken vetítjük majd.

Jóslat

Spiró György dráma-összkiadását lapozgattam mostanában, és beleakadtam egy nem túl régi dráma-átigazításába, a Czillei és a Hunyadiakba; nagyon átírta, nagyon lerövidítette Vörösmartyt, tömör, feszes, rémületes szöveget hozott létre a nagy romantikus tirádákból. Ez így jön le nekem most: harminc éve nem volt a kezemben az eredeti, és legalább annyi ideje, hogy nem is láttam, se színpadon, se televízióban. Na meg így írja maga is Spiró, valamint Radnóti Zsuzsa dramaturg, aki Spiró egyik színpadra-felfedezője volt valamikor az ősidőkben. Mindegy; bármennyire át van dolgozva, azért maga Vörösmarty se volt akárki. Sőt. Ezt kellene tanítani, nem a Bánk bánt. Persze nyilván inkább az átiratot. Hihetetlen dolgok vannak benne. Találtam itt, a Czilleiekben egy versbetétet, és képtelen voltam emlékezni, még kevésbé eldönteni, Vörösmarty írta-e vajon vagy Spiró, mert nagy álcázóbajnok. Hát Vörösmarty, 1843-ban. ott van az összkiadásban. Tót diák dala. A drámába Spiró illeszthette be, kicsit le is csupaszította, jól tette, nagyon funkcionál; de eredetileg mégis Vörösmarty-vers, és nagyon másmilyen, mint a híresek. Ideraknám, mert akár mi is írhattuk volna. Szegénylegény-dal, jobb időkre, amik biztosan jönnek majd valamikor. És csak ezzel a mentalitással húzhatjuk ki addig. De mégsem rakom ide. Keressétek meg.

Rakok ide mást. Jó helyett rosszat. Ilyen vagyok. Egy pocsék, hosszú verset. Ezt a reformkor végén írta, akkor, amikor, mint már mindenki, ő is láthatta, hogy itt semmi normális nem lesz, mert nem lehet, legfeljebb égszakadás-földindulás, amitől meg isten óvjon. Vörösmarty ekkor már régóta rémeket látott megint, megírta már, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény, és azt is hozzá, hogy nincsen remény. És akkor egyszer csak, az utolsó utáni pillanatban, ezzel jött. Mondom, rossz vers. De lélegzetelállító próbálkozás. Egyrészt a pontos fogalmazásra. Másrészt arra, hogy felvesse: hátha mégis van remény. És felmutatja, hogy hogy az miben rejlene. Hogy miben látja? Ilyet is csak egy magyar találhat ki. Magában a nagy magyar abszurdban. Hogy ugyanis végtelen erőnk van. Végtelenül sokat ártunk egymásnak. Ezért nem lenne lehetetlen, hogy csináljunk is magunkból valamit. Már régóta meg vagyunk hülyülve. Ha ahhoz képest is meghülyülnénk, akkor éppen visszahülyülnénk. Csalafinta. Így is van, pontosan. Ezt tehetjük, most és mindörökké.

Ezért ma, amikor állítólag már végtelenül le vagyunk gyengülve, és csak támolygunk a félelemtől és a milesszittmégtől, őszi legyek vagyunk, akiket épp a semmibe finganak az eus szelek, nem tartom hülyeségnek szem elé idézni, hogy ez nem igaz, vagyis csak látszatra igaz: pontosan ugyanannyi, ugyanis végtelen erőnk van ma is, mint Vörösmarty idejében. Önsorsrontásra például pontosan elegendő. Hiszen ugyanúgy, mint egykor: ma is ártunk egymásnak eleget. Hülyék már vagyunk megint; talán nem is voltunk nemhülyék soha. Jöhet a visszahülülés. Abszurd lenne? Képtelenség? Hát persze, épp ezért épp illene hozzánk. Ma, amikor a szellem segédmunkásai épp a Kossuth téren mentenék a maguk menthetőjét, én csak ennyit akartam mondani. Jöjjön a vers.

Vörösmarty Mihály
JÓSLAT


Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyülöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkodtunk mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.

Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyülöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyülölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Túl és innen sok késő századon.

A gyülöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.

Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot:
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virúlnod kell, o hon,
Bár bűneink felhőznek arcodon.

A verseny nyilt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér;
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb,
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hírben büszkén, szabadon.

Itt még e föld, mély sírjaiból
Az elhúnyt ősök lelke szól.
Munkát reá s szabad kezet:
Dicső kert lesz a sír felett,
Zöldelni fog
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?

Mit a müvészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Mult és jövő
Igy egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn és minden sorsokon.

Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.

Fut, fárad a sok idegen.
Miért? hogy tápja meglegyen,
S mi tőlük várjuk a csodát
Fölékesítni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.

Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert isten, ember virraszt pártodon.

1847 eleje

Rövid kis izé

Írtam most valamit, semmi különös. Kis ajánlót a holokauszt-újságunkba. Most ide is belinkelem. Egy filmről szól. Hátha érdekes.

*

Kedden: A felolvasó

Mindig szerettem felolvasni. Olvastam már fel úgy is, ahogy a filmben történik. Nagyjából. Mondjuk két különbség azért volt. Az egyik, hogy az illető maga is tudott olvasni. A másik, hogy nem volt náci egy korábbi életszakaszában. Nem lényegtelen különbségek, elismerem.

De a lelki eredmény attól még lehet ugyanaz. Társad beavat valamibe, amit ő tud jobban; te is beavatod őt valamibe, amit meg te; még ha az csak egy hangsúly is, egy semmiség. A lényeg akkor is az, ami megmarad az egészből: közös beavatódás valami egységbe. Kerekbe, teljesbe. Na ja. És igen, a fenébe is, bizonyulhat egy ilyen dolog élethosszig tartónak, és az nem is mindig öröm. Válhat rémálommá is. Még csak az se kell hozzá, hogy az illető másikról kiderüljön bármi csúnyaság. Olykor elég csak elszakadni. Horváthország. A filmben (regényben) is ez volt az első etap, és épp elég volt a fiúnak már az is. Azt sem heverte volna ki soha. A bírósági tárgyalás tulajdonképpen már felesleges volt. Akit beavattak, és aztán elveszik tőle, amibe beavatták, annak vége van. Nem segít többé rajta semmi. Nem szabad beavatódni, hogy élni tudj. Már ha az meg élet.

Pereg a film. Támolyog az életében egy tizenöt éves, tegnap még káprázatokban részesített hím, és látjuk, soha többé nem lesz belőle ép ember. Lassan átúszik az arca a merev ötvenesébe, Ralph Fiennesébe: hát az történt vele, hogy nem történt vele semmi, ugyanott tart ma is, nem is kell többet magyarázni. Ezt a belső történést mondja el a regény, egy dadogva, klisékben író német filozófiatanár regénye — rosszul, nagyon rosszul. (Órákig lapoztam egy könyvesboltban, úgyhogy nem tévedek.) A film nem tudom, hogy mondja el. Egyesek szerint kiválóan. Fogalmam sincs. Egyszer láttam és nyáladzó nagy filmnek éreztem, vagyis nem tudtam eldönteni, döntő film vagy giccsparádé. De én Pilinszky Apokrifjéről sem tudom eldönteni ugyanezt. Persze érintett is vagyok. Így lesz jó majd megnézni másodszor, már ha sikerül. Tételezzük fel, hogy összejön. Lesz annyi néző, hogy A felolvasó levetíthető. Talán még marad is ott belőlük valamennyi a film után és én megszólalhatok. Vajon mit fogok mondani? Hát legelőször is, hogy szembesüljek, felolvasom ezt.

Felhívás bálanyaságra

Tizenkét könyv éppen elég lenne.

Felsorolhatom őket, ha akarjátok.

Hát először is A Sinistra-körzet. Valami nagyon bele van írva abba a regénybe, és jó lenne végre átgondolni, micsoda. Azok a soha többé el nem olvadó sítalp-nyomok, amelyeket a főszereplő húz maga után: hát jó volna már tudni, honnan jönnek és hova mennek. Vagy az a kurva esernyő. Hogy hova repül. Kiindulópont.

A Ki lesz a bálanya. Bizony, bizony. Egyébként ez lehetne a neve is ennek a kis reménybeli körnek. Bálanyák. Jól hangzik. Fizetnek, rendezik az összes múltbeli számlát. Többet, mint amit ők hörpöltek ki az életből. Ami nem volt sok. Szóval másokét is. Legalábbis próbálnák rendezni. Közös faszságainkat.

A Termelési regény. Mert annak is tudatosnak kellene már válnia, hogy vagy harminc éve hogyan pimaszodtunk el. Hogyan kezdtünk el játszani a helyzetekkel, hogyan hittük el, hogy mindent meg lehet (meg tudunk) csinálni, amit csak akarunk, könnyen, játszva, verejték nélkül. Hogy bámultunk be lóhátról Kádár apánk autójának ablakán. Ami helyes kiindulópont volt. Csak persze nem ő ült benne. De mi azt hittük, ha sorra behajlunk majd minden ablakon, az egyik mögött csak megpillantjuk a rejtélyt. Persze aztán basztunk hajolgatni. Utólag meg már nem lehetett elkezdeni. Aztán már hiába szedtük ki gyűlölködve még a föld alól is. Azóta sincs nyugtunk. Nekünk.

A Látomás és indulat a művészetben. Mert kell valami nagy antiszoc varázslat is a dologba. Hát persze hogy kell. Látomás kell bele meg szenvedély. Egy nagy, furcsa, fanyar olvadóbiztosíték. És ráengedni a kettőhuszat. Füstöljenek az agyak.

De kell valami külföldi is. Olyan valami nagyon felvilágosodott. Amiben hittünk valaha. Amibe a reményt vetettük bele, önkéntelenül, de nagyon. Hogy van ez a lény, az ember… Hogy azért nevelhető… Javítható… Idomítható… Található neki hely a nagy jövésmenésben… Hogy állnak mellette, állnak, ha nem is látja, és vezetgetik. Hogy értelmes lény ő végül is… Hát legyen akkor a Wilhelm Meister. A tanulóévei. Ha már egyszer újratanulás… Kezdhetjük. Túlírt regény, ráérős nagyon, nekünk meg se türelmünk, se idegeink. (És használt a lábunk között a tér, ésaremény.)

Szükségeltetik némi történelem. Mondjuk az Ezzé lett magyar hazátok. Kis hazánk százötven éves hanyatlástörténete. Tiszteletre méltó tradíciók kanálisba-süllyedése. Alapkönyv. Csatornahorgászat. Csalimese.

A halál kilovagolt Perzsiából. Igen, mert hozzánk meg már jó régen belovagolt. Szerintem akkor, amikor mi is. Etelköz. (Krisztina-köz.) Sörszag, klitorisz-szag. Bennfentesek és kint önként-elrohadók.

Itt van aztán az Antipolitika. Nem a politikai elemzései érdekesek ma már, azok elavultak. Megszűnt mögülük a kétpólusú világ. Ami van, az egészen más. Vérre menő látványpolitika. De az antipolitika, úgy értem: az igazi, szerintem napról napra aktuálisabb. Megpróbálhatnánk újra.

A Petri-összes. Mert kell egy költő nekünk, és az bizony ő legyen. Tőle el lehet indulni, még ha dühöngve is. Megpróbálni kimászni végre az es-szifonból. Lelket tölteni az anyaghibás kelyhekbe, és nézni, hogy szivárog el. Mi vagyunk azok. Elillanók.

Egy szabadulóművész feljegyzései. Mert csak az szabadulhat, aki megnézi rendesen, miből is kellene. Lehet, hogy még az se. A Krétakör is, lehet, hogy csak önmagától szabadult meg. Hogy csak szimplán szétverte magát. De akkor is.

Az Ikszek. Mert persze színházban is vagyunk; játszanak velünk és mi visszajátszunk. Csak hát: mi a tét? Hol a szellem? És hol a nagyszabás?

A Magyar irodalomtörténet. Mert bármilyen meglepő, nagy narratíva nélkül sem fog menni. Az pedig akkor legyen a leggusztusosabb. Legyen jó olvasni. És legyen kifutása. És bizakodhassunk a jobb folytatásban. És ilyenek.

Tizenkét könyv, ennyi elég. Bodor Ádám, Csurka István, Esterházy Péter, Füst Milán, Goethe, Gyurgyák János, Hajnóczy Péter, Konrád György, Petri György, Schilling Árpád, Spiró György, Szerb Antal. Dermesztő sorozat így együtt, gondolom. De ezeknek a fazonoknak a felsorolt műveivel szerintem el lehetne kezdeni; ezekre a munkákra lehetne támaszkodni egy jobbféle újragondolásban — amit gondolatkísérletként ezennel javaslok.

El lehet kezdeni az újraolvasást.

Majd írok megint.

Tízpróba és ötpróba

Nagyon régen hallottam már erről, pár hónapja a neten bővebben is. Tudtam, hogy létezik valami legendás, nagy katekizmus: úgy hívják, Szilárd Leó saját maga számára fogalmazott tízparancsolata.

Volt Szilárd Leónak egy tanítványfélesége, Klein György, ő is Georg Klein néven fut persze, mivelhogy maga is marslakó. (Amúgy genetikus, rákkutató.) Írt egy egész könyvet ezen a címen: Szilárd Leó tízparancsolata. A múlt héten a Ráday utcai könyvesboltban meg is találtam, belenéztem. El kellene majd olvasni, bár igaza szokott lenni Ciorannak: a legtöbb könyvben egyedül az idézetek érdekesek. Ebben pedig főleg a Szilárd Parancsolatok az idézetek, az összes többi mindössze terjedelmes kleinkommentár. Mindegy, végig fogom olvasni, nem tűnik azért érdektelennek.

Elolvasgattam a boltban magukat a parancsolatokat, tízből hat semmi különös, három viszont eltalált nagyon, sőt mind a három mélyütés. Nekem. A mostani állapotomnak. Ami olyan, amilyen: volt már jobb, de biztató benne, hogy kicsit olyan nekifogás-szerű.

A parancsolatokat (azért mostantól inkább idézőjelbe teszem majd) megtaláltam hiánytalanul néhány könyvismertetésben, aztán meg egy Filmvilág-cikkben is. Az egy másik fordítás, kicsit eltér a könyvbelitől, de nekem jobban tetszik, profánabb, kicsit más értelmezésű. Ezért azt rakom be most ide.

„1. Ismerd fel a dolgok között az összefüggéseket és az emberi viselkedés törvényeit, hogy tisztában legyél vele, mit teszel.

2. Érdemes célokat tűzz magad elé, de ne firtasd, elérhetők-e; modellnek és példának tekintsd őket, ne határidős feladatnak.

3. Ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz, ne törődj a benyomással, amit keltesz, mert különben kizárod őket világodból; elszigeteltségedben pedig az élet értelme eltűnik a szemed elől, és elveszíted vele együtt a reményt is, hogy a teremtés jobbá tehető.

4. Ne rombold le, amit nincs hatalmadban létrehozni.

5. Csak éhesen nyúlj ételhez.

6. Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg.

7. Csak akkor hazudj, ha rákényszerülsz.

8. Tiszteld a gyermekeket. Hallgasd meg figyelmesen, amit mondanak, és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.

9. Dolgozz hat esztendőn keresztül; de a hetedikben vonulj magányba vagy idegenek közé, különben a kép, ami barátaidban él rólad, megakadályozza, hogy az legyél, aki vagy.

10. Életed irányításában elégedj meg az óvatos korrekciókkal, és légy készen a távozásra, ha szólítanak.

1939. augusztus 4.”

Nem fogom kommentálni őket — legszívesebben azt sem mondanám most el, mely pontok ragadtak tökön. (Azért ki tudja.) Inkább azt osztom meg itt veletek, mire jutottam életszabály-ügyben.

Egy hét alatt az vált főképp világossá számomra, hogy ilyen szabályok időnként segítenek. De legtöbbször nem a másoktól átvettek — az sem kizárt persze, de ritkaság. Ilyeneket magunknak kell létrehoznunk. De nem mindig lehet ám! Van idő (legtöbbször ilyen idő van), amikor ebbe belefogni is reménytelen. Van olyan idő, amikor maximum ócskaságokat tud megfogadni az ember, nevetséges, gyomorbajos szilveszteri fogadalmakat tehet. Mindez, még egyszer, azért van, mert vannak teljesen alkalmatlan állapotaink. (Nem is mindig impotenciából: néha épp megy a szekér, nincs miért magunkra látni, nincs mit korrigálni rajta — máskor meg reménytelenül nem megy, fogadkozásokkal se megy, az a gyakoribb.)

Vannak végül, ritkán, kegyelmi állapotok, amikor az embernek értelmes rálátása nyílik magára. Vagy legalábbis azt hiszi. És akkor veheti a vésőt, és írhatja vele a magáét bele a homokba.

Én Szilárd Leó szövegével találkozva elég gyorsan észrevettem, hogy négy szabály is van nála, amit jobb lett volna korábban megismernem, ugyanis a bennük levő önveszélyes cselekedeteket az idők folyamán tudatlanul mind elkövettem. De azt is hamar megértettem, hogy akkor is elkövettem volna, ha ismerem őket, mert akkoriban teljesen én-idegenek voltak, sőt leginkább irritálók: csak most váltak számomra valamennyire közelikké. Mit kezdhettem volna azzal a „szabállyal”, hogy ne romboljam le, amit nem tudok létrehozni? Én minden olyat is leromboltam, amit én magam hoztam létre, sőt szinte kivétel nélkül megtettem, mert — basszátok meg, barmok! Ennyi alapon, indulatból. Jogosan, de az mindegy. — Szóval, oda jutottam:

saját szabályokat kell létrehozni, belsőket, olyanokat, amilyeneket épp akkor lehet.

Most mintha épp lehetne.

Most az a ritka pillanat van, hogy legalább meg tudtam őket fogalmazni. Sőt látok rá esélyt, hogy viszonyban is tudok maradni velük. (Az lenne a lényeg, nem a holt önintelmek!) Köszönet ezért Szilárd Leónak; mert ha nincsenek a „parancsolatai”, biztos, hogy én most nem kezdek el ilyen rémségeken agyalni.

Tehát most leírom az én, egyelőre öt parancsolatomat, hátha érdekesek. (Valószínű persze, hogy legtöbbetek számára meg ezek lesznek én-idegenek; sebaj. Akkor, még ha tetszik is valamelyik, nem kell erőltetni az átvételét. Nem így működik ez. De hát ezt magyaráztam eddig.)

„Oravecz Barna saját maga számára fogalmazott ötparancsolata, 2009. április 1.

1.Jövök-megyek én is, valamennyire részt veszek az életben: látok, hallok, észlelek, olvasok. Nem kell mindent raktározni ezekből. Csak két dolog kell belőlük, a többit hagyhatom elmenni. Az egyik, ami nekem szól valamiképpen. Eltalálja a lényemet. A másik, ami nem szól ugyan nekem, de tovább tudom adni. Mint tanár, barát, apa, ilyenek. A többi (a legtöbb, a csillogás, hiúság, műveltség, szellemesség): egyáltalán nem érdekes.
2. Este kilenc után nem dolgozni. Olvasni, beszélgetni, nosztalgiázni, tervezgetni, szeretkezni. Hobbimelók (jegyzetelgetés, blogolás, tehát vacakolgatások) persze jöhetnek. Az időt úgy kell beosztani, hogy ez lehetséges legyen. És mivel nem lehetséges, olyan élvezetessé kell ezt a tevékenységet formálni, hogy ne nyomjon agyon az érzés, hogy már megint csak lógok.

3. Minden nap elfogadni egy beszélgetést. (Egyet legalábbis mindenképp.) Bárki kezdi, bármiről. Bármennyire nincs is kedvem az illetőhöz, a témához, vagy magához a beszédhez.

4. Minden nap apró kapcsolatot kell keresni az alkohollal. Legalább megszagolni az unikumot. Lenyalni egy borcseppet. Egyszóval: vele élni. Nem pedig megfosztottnak lenni, és aztán szomorkodni vagy dühöngeni.

5. Minden nap elolvasni egy pár oldalas, engem érdeklő szöveget. A legjobb könyvesboltban, állva, amikor már rég haza kellene indulni. Aztán emlékezetből leírni, ami benne fontos volt. Memória- és kedvgyakorlat.”

Hát ennyi, amit ideírhatok. (Az az igazság, hogy van még két parancsolatom, de azok nem publikusak. Afféle titkos záradékok. Nem a legfontosabbak, csak nagyon személyesek.)

Híradás

Én is szeretnék valami jelet hagyni itt most. De nincs különösebb ideírnivalóm (bár most láttuk a Bárkában a Sirályt, arról lehetne, eléggé felemás, de nem tűrhetetlen. És Csehovot nézne nekem még akkor is jó, ha rossz.) De meg időm sincs írni: elképzelésem sincs, hogy hova tűnik, amikor nem csinálok semmi értelmeset.
Úgyhogy nincs más ötletem: hogy mégis legyen itt valami (minek?) ideteszem most ezt. Tegnap írtam. Azt hiszem, kifele nem is érdekes, befele se különösebben. De most ezzel foglalkozunk, hogy el ne lepjenek a legyek. Csináltam belőle egy füzetet, jó lenne, ha azt írhatnám nemsokára, hogy legalább kicsike érdeklődést keltett, de ki van zárva. Mindegy, megcselekedtük, amit. Mentünk a világnak. Hahó.

Holokauszt-felmérés a Lászlóban

(A történet kezdete) Még a tanév elején jártunk, amikor eszébe jutott az egyik magyartanárnak (megnevezem: Reuter Lajosnak), hogy az idén a szokásosnál nagyszabásúbb megemlékezést is lehetne tartani a holokauszt áldozatainak emléknapján. Nem volt erre semmi különös ok, páran mégis rábólintottunk: jó, csináljuk. És innentől elkezdtek csordogálni a kérdések. Vajon milyen lenne egy ilyen megemlékezés? Valamiféle gyászünnep? Nem tehetnénk tartalmivá? De vajon mivel? Levetítünk majd egy filmet? Rendkívül eredeti. Hívunk néhány még élő túlélőt? Ez sem lenne újdonság. Mit teszünk hát majd? Azt hiszem, ez lehetett a legfőbb kérdés, ez inspirált valamiért bennünket. Hogy mit is tudnánk csinálni.
És aztán, ahelyett, hogy elhalt volna a dolog (ahogy az legtöbbször történni szokott): valamiért elkezdett burjánzani. Nagyon belterjesen, de azért elkezdett. És felvetődött ez-az. Nézzük meg a fontosabb, számunkra elérhető holokauszt-emlékhelyeket. Nézzünk körül a zsinagóga, a gettó környékén (onnan úgyis szomorú dolgokat hallani). Menjünk el végre a Páva utcába, a holokauszt-múzeumba. Nézzünk utána a botlóköveknek (hallottunk ezekről), és tudakoljuk meg, vannak-e már ilyenek Magyarországon is. Ha vannak, hol? (Vannak, például Zuglóban is látni ilyet.) És, esetleg: Auschwitzba nem lehetne ellátogatni egy csoporttal?
Majd (óriási ötlet!): mi történt vajon a Szent László Gimnázium zsidó származású tanulóival a zsidóüldözés éveiben? Hol lehetne ennek utánanézni? Nyilván levéltárakat kellene bújnunk. Nagy valószínűséggel hónapokig. Vállalkozhatunk-e ilyen kutatómunkára? Ki ért ilyesmihez közülünk, akár alapfokon is? (És miféle szörnyűségek derülnének ki vajon?)
Majd még tovább: mi vajon tényleg ismerjük a kérdés irodalmát? Ne áltassuk már magunkat. Milyen könyveket, dokumentumokat kellene még feltétlenül elolvasnunk? És milyen művekben bízhatunk meg egyáltalán? Kiktől kellene segítséget kérnünk?
Tudjuk, hogy akadnak holokauszttagadók, köztük történészek is. Ugyanakkor sok államban bűncselekménynek tekintik a holokauszttagadást. Ez olyan megnyugtató. De nem kéne megnézni, vannak-e nekik érveik? El merjük egyáltalán olvasni akár a 66 kérdést? (Ez egy eléggé ismert holokauszttagadó szöveg.) Vagy félünk ettől?
Hogy férhetnénk hozzá a legnagyobb dokumentumfilmes vállalkozáshoz, amely a témában vagy húsz év óta folyik? (Steven Spielberg munkacsoportjának sokezer videóinterjújáról beszélek.) Nyilván sok érdekes anyagot találnánk ott is. Tanúvallomásokat. Fájdalmakat. Felmérhetetlen szenvedést. De talán katarzist.
Egyáltalán: alaposan ismerjük legalább a kérdés művészi feldolgozásait? A fontosabb filmeket, amelyek erről a témáról készültek? És a szépirodalmi alkotásokat? (Vagy elég, hogy végre, nagy nehezen megtanultuk Kertész Imre nevét?) Tényleg ismerjük már a képzőművészet idevágó alkotásait? Pár éve megdöbbenést keltett, hogy már (meglehetősen formabontó) képregényben is feldolgozták a zsidóüldözések történetét. Mit gondoljunk az effélékről?
És egyáltalán (jutottunk el a rémületes legvégső kérdéshez): tényleg ennyi mindent kellene nekünk ismernünk (méghozzá jól ismernünk) ahhoz, hogy egy átlagos megemlékezésnél valamivel többet adjunk a diákjainknak? Hát merhetünk akkor ilyesmibe egyáltalán belefogni?

— De hát: ők, a diákok, vajon ők mit tudnak minderről? Milyen tálalásban hallottak (mert azért persze, hogy hallottak!) a holokausztról? Ők mit gondolnak vajon róla? (Egyáltalán: mennyire érdekli őket?)
Nem kellene tőlük megkérdeznünk mindezeket?
Vajon meg tudjuk kérdezni őket? Vannak minekünk jó kérdéseink?
És: meg merjük kérdezni őket? (Vélhetően kemény kérdéseket kellene ugyanis feltennünk.) Mi lesz, ha mellébeszélnek? De mi lesz, ha válaszolnak? (Utolsó kérdés: hogy jövünk majd rá, hogy melyiket tették?)

(A felmérésről) Végül néhány tanár mégis dolgozni kezdett egy kérdéssoron. Azt mondták: „Jó lenne látnunk a fiataloknak a holokauszthoz való viszonyát. Jó lenne, ha képet kapnánk erről.” — Sejtették, hogy a nehézségek is, a buktatók is, de még az erkölcsi gátak is számosak. És a következményektől való félelem is indokolt. Nem lenne jó belekavarni valamibe. „Tudni szeretnénk dolgokat: de hát ezek forró kérdések. Legalábbis felforrósíthatók. Sokan dolgoznak is a felforrósításukon. Ebbe nem kellene beszállni. Nekünk holnap is be kell majd jönnünk az iskolába. Emígy és amúgy vélekedőknek egyaránt. Szóba kell majd állnunk egymással továbbra is.”
Így hát sok egyeztetés történt, és nem kevés latolgatás. Megkérdeztek iskolavezetőt, történelemtanárt, szociológust. Végül aztán 20 kérdés került a felmérésbe. Itt nézhettek meg egy kitöltött ilyet. (Bár a többségeteknek már nem ismeretlen.)
Mint látható, a kérdésekre névtelenül lehetett/kellett válaszolni. A felmérőlapok teljességgel azonosíthatatlanok: ez fontos körülmény. — Lehetséges volt szöveges válaszokat is adni, feltettek ugyanis a készítők még pár egyéb kérdést; de az ilyen lapokat külön szedtük be. (Ezekre a kérdésekre nem nagyon adtak egyébként választ a diákok. Nem tudni, miért — de most már nem is érdekes. Nagyon kevés információt tartalmaztak a válaszaik. Sajnos nem volt mit feldolgozni rajtuk.)
A kérdőívek azonban jóval informatívabbnak bizonyultak. Feldolgozásuknak volt egy mechanikus-kódolós és egy tartalmibb-elemző része. A technikai résszel már egy hónapja végeztünk. Minden válaszértéket begépeltünk egy excel-táblázatba. Elég sok adatról volt szó (összesen körülbelül 10 000-ről), de két teljes délután elég volt rá, hogy végezzünk ezzel a munkafázissal. Ezután egy speciális kezelőprogram segítségével grafikonokká változtak az adatsorok. Ilyesfélékké, mint ez az (eléggé megrázó alakú) mutatvány* itt a végzősök véleményével arról, megtörténhet-e még egyszer, ami akkor megtörtént. (Ezt a munkát Borbáth Gábor tanár úr végezte el.)
Minden egyes válaszlap kapott egy külön kódszámot. A kódszám a tagozatot és az évfolyamot is rögzítette. Nem tudtuk, fogunk-e majd az így létrehozott csoportokkal kezdeni valamit. (Részben fogunk.)

(Zárásul) A tartalmi feldolgozást hetekkel ezelőtt elkezdtük. Van az iskolában egy masszív kis szakújságíró csapat: ők valamiért szeretnék folytatni (a tényleges helyzet az, hogy inkább: újrakezdeni) a tavalyi, akkoriban sem túl sok sikert hozó szakírói munkát. Szeretnék feltámasztani a Raklapot. Péntekenként rendszeresen találkozunk, és órákat töltünk azzal, hogy különféle témákat próbálunk megírni. Fél éve csináljuk már ezt, és bár még egyetlen tanulmányt sem tudtunk tető alá hozni, mégis dolgozunk tovább. Fura. Most nekiláttunk a holokauszt-kérdőívek végiggondolásának és az észrevételeink szövegekké-változtatásának. És ezt a munkát igenis be fogjuk fejezni. Jól és határidőre. Mert van határidőnk, részben mi adtuk magunknak: április 20. és 24. között meglesznek a Lászlóban a HOLOKAUSZT-NAPOK. Elég sok és talán érdekes program lesz majd (noha a tájékoztatóm elején felsorakoztatott ötletek nagy részéből kapacitáshiány okán idén végül nem lett semmi). Nos: április 21–én, kedden délután A FELOLVASÓ című igen szabálytalan új filmet vetítjük majd az 50-es teremben. Utána beszélgetés. Eddig semmi rendkívüli. Viszont előtte be fogjuk mutatni az általunk írt (vagyis addigra majd megírt és sokszorosított) füzetet: a Raklap idei első, és sajnos valószínűleg utolsó számát, benne a felmérésekkel. Ennyire futotta (fogja futni).
És mégsem lesz ez rossz teljesítmény.
A holokauszt-napok szervezői (Borbáth Gábor, Patóné Szabó Júlia, Reuter Lajos)
és a szakújságírók (Kenderesi Éva, Kővágó Henrietta, Pálfi Flóra, 9/f és Szabó Tímea, 10/b) nevében: Oravecz Barna

*Nem tudom felrakni a grafikont. De nem nagyon érdekes. Olyan, mint egy grafikon, csak erősen szabálytalan.

Bevallom, most azért írok, hogy végre legyen márciusi bejegyzésünk. Ezt hiúságnak hívják. De az is lehet, hogy egoizmusnak.

Szóval. Azt mindenki tudja, hogy van valami, amit nem tudok: verset írni. De ez nem jelenti azt, hogy poénból vagy próba jelleggel még soha ne "költöttem" volna. Dalszöveget például egy időben írtam sokat (a dalszövegeket viszont általában nem számítom versnek, mivel ugye már az elnevezésében is benne van a dal szó, vagyis az ilyen szövegek az esetek 99%-ában tényleg csak zenével együtt működnek, és ennek így is kell lennie), és ugyanebben az időszakomban egy nagyon unalmas marketing órán farigcsáltam valami versszerűt is. A lentebb olvasható cím nélküliről van szó.
Tudni kell, hogy az én részemről ez most egy komoly kinyilatkoztatás. Ha úgy tetszik, feltárulkozás. Nem szoktam verset írni - amiben nem vagyok jó, illetve amiről úgy gondolom, hogy nem vagyok jó benne, azt nem szoktam erőltetni, és főleg nem szoktam közszemlére tenni az ilyen dolgaimat, ha mégis próbálkozom velük. Hogy érthető legyen: mindenbe, amit csinálok, bele lehet kötni, mindent meg lehet kritizálni, mert mindenben lehetséges tovább fejlődnöm. De az (reményeim szerint) látszik, hogy mihez van érzékem, és mihez nincs. Viszont a verselés nem csak érzék kérdése. Ahhoz költő alkat szükséges, nekem pedig nincs ilyen alkatom. Én magas vagyok és vékony.
Ki a jó költő? Például Kila Támos. Ő nagyon jó. És ez a költőség csak úgy hirtelen előrobbant belőle. Leélt nemtudomhány évet, magyartanárkodott sokat, poénból elkezdett haikukat írni, és kiderült, hogy megy neki. És ment neki tovább is. Egyre bonyolultabb versformák, egyre csiszolódó hang, közben szamizdat verseskötetek (novelláiról, amelyek szintén kiválóak, most nem szólnék), és a tudat, hogy ő képes ilyesmire. Na, amikor az embernek van egy ilyen tudata, akkor szinte mindent meg tud csinálni. Szerencsés, akinek van ilyen tudata, akármivel kapcsolatos is. Így vagyok én is szerencsés, mert tisztában vagyok vele, hogy a versírás nem az én terepem. Ennek ellenére itt következik, ami miatt ezt az egész baromságot összehordtam.

Kéj-ketrecem csupa ború:
dúl benne egy kéj-háború.
Rácsát magam húzom össze,
s bezárkózom mindörökre,
hogy a benti gyötre harcban
önnön lényem szétszakajtsam.

Kéj-ketrecem csupa derű:
belékódolt kéj-rendszerű.
És a rács ha szertehullna,
kéjes-kedves lángra gyúlna
torz lelkednek minden része.
S kilépnék e szép egészbe.

Ironikus

Úgy esett, hogy segíthettem Kuli barátunknak kiállító helyet találni: a BCE könyvtárában nyílt meg az Ironikus közelség című új fotósorozata, nagyjából egy hónappal ezelőtt.
Ám közbenjárásom az ügyben itt nem ért véget. Jó szokásomhoz híven cikket is írtam róla a Közgazdászba. És itt jön a csavar. Az újság február 20-án jelenik meg, pénteken, azon a napon, amikor a kiállítást leszedik. Ennek megfelelően a cikk nagy részét múlt időben voltam kénytelen megírni, amolyan összefoglaló jelleggel, egy kisebb részében viszont már a soron következő tárlatot igyekeztem előrevetíteni - 1500 karakterben, ahogy anno a Szabó-M. kiállítás esetében. Persze így már nem volt olyan sok kedvem az egészhez. Kabaré. Az Ironikus közelség cím új értelmet nyer a kiállítás záró napja és a lap megjelenésének időpontja közt meghúzódó időintervallum ismeretében.

A képek látványvilága ismerős lehet azoknak, akik olvasták az első Öngyújtót: Kuli akkoriban látott hozzá a sorozathoz, és majdnem fél évig tökéletesítgette meg építgette, úgy, hogy a végén a kiállított képek közé már csak egyetlen egy került a széria kezdeti időszakából. Ember legyen amúgy a talpán, aki a fényképek hordozta üzenetet be tudja kódolni. Vagy inkább valami emberfeletti lény. Már csak azért is, mert az Ironikus közelség képei minden eddigi Kuli-műnél nehezebbek. A fotózott tárgyak/anyagok itt már beazonosíthatatlanok, a formák és színek erős kontrasztban állnak egymással, összhatásuk pedig inkább nyugtalanító, mint megnyugtató. Gyönyörködtetésre ezért kevésbé alkalmasak, mint a korábbi munkái, gondolkodtatásra viszont - Kuli véleménye szerint - annál inkább.
Hát ezt mindenki döntse el maga. Mármint hogy őt megérintik-e a képek, és ha igen, milyen mértékben, illetve ha meg nem, akkor miért nem. Kuli így is, úgy is New Yorkba utazik a jövő héten az Artexpo kiállításra, merthogy odahívták. Úgy tűnik, külföldre egyre többször hívják. A szakmában kezdik elismerni.
És ez jó, csak az a kérdés, az átlag szemlélő mit tud kezdeni a művészetével. Egyáltalán akar vele kezdeni bármit is? A Corvinuson én még sajnos nem sok embert láttam, aki különösebb érdeklődést tanúsított volna a képei iránt. Ám ez nem jelent semmit, hiszen a Szabó-M. kiállításnak sem volt semmiféle visszhangja.

Nem kell azonban kétségbe esni, ugyanis Kuli művészete rétegművészet. Kevesen értik, de azok minden kétséget kizáróan szeretik. Ezért én sem kritikai oldalról közelítem meg a témát. Kuli fényképei érdekesek, ha az ember szereti a némileg elvont, nehezen értelmezhető dolgokat. Ha meg nem szereti, akkor úgyis mindegy. Egy dolgot azonban szóvá tennék: nagy hiba volt, hogy a képek alá nem kerültek ki a címek. Gyűlölöm a "hatalmas fekete vászon, jobb sarkában piros téglalap; címe: Erdő"-típusú, művészetnek álcázott agymenéseket, de azt gondolom, Kuli tényleg ki akar valamit fejezni a fotóival - ez viszont a nézőknek nyújtott minimális kapaszkodók nélkül nem működhet. Az Ironikus közelség cím önmagában nem nyújt segítséget.

Íme tehát a cikk:


Tárlatok távlatból

A Központi Könyvtár látogatója egy új kiállítás igen érdekes képeivel találkozhatott január 15 és február 20 között. Az — immár hagyomány szerint — a hírlapolvasó- és számítógép-termekben kihelyezett fényképek Kulcsár Balázs fotóművész legfrissebb, Ironikus közelség címen összegyűjtött munkái voltak. A tárlat még e hónapban a new yorki Artexpo kiállításra költözik.

Az alkotót a színek és formák egymáshoz való viszonya, látszólagos diszharmóniája, az általuk teremtett hangulat, de legfőképpen a befogadóra gyakorolt hatás foglalkoztatja. Hogy egy kép konkrétan mit ábrázol, azt a szemlélő sosem tudhatja biztosan, csak sejtheti: a mindenféle számítógépes manipulációtól mentes fotográfiák a megvilágításnak, a lencsevégre kapott anyagok izgalmas szerkezetének, az elképesztő mértékű nagyításnak és a szokatlanul erős makró-aránynak köszönhetik összetettségüket. Ám a művek értelmezéséhez valójában nem az eredetileg fényképezett tárgyak megfejtése a kulcs — sokkal inkább kompozícióelemző készségünkön és érzékenységünkön múlik, melyik fotó milyen gondolati tartalmat közvetít számunkra.

Február végétől egy másik kiállítás váltja fel az előzőt: a Képzőművészeti Szakközépiskola különböző évfolyamos és szakos tanulóinak kerámiái, festményei és grafikai munkái lesznek láthatóak a könyvtárban. Aggodalomra nincs hát semmi ok: aki véletlenül lemaradt volna Kulcsár Balázsról, annak is bőven lesz mit nézegetnie március folyamán.

Szóval úgy voltam vele, hogy ha már segítettem a kiállítást összehozni, igazán nem nagy dolog még ezzel a kis bejegyzéssel is megtámogatni őt itt a blogon. Már ha ez támogatásnak számít bármilyen szempontból.
(Vagy lehet, hogy csak a cikkemet akartam nyomatni, és a körítés teljesen lényegtelen...)

Vajda Lajos 101

A Magyar Nemzeti Galériában fontos kiállítás van — még vagy két hétig. Vajda Lajosnak, a — mondjuk úgy — szentendrei festőnek vagy 300 képe van ott kiállítva. Sokkal több nem is nagyon maradhatott, és ezeknek a fennmaradtaknak egy jó része se kép igazán. Vázlatok, nyersanyagok. Legalább 7-8 stílusban, különféle nézőpontból készült művek — a fele se érdekel. De a másik fele, az aztán nagyon.

A kiállítást még decemberben Spiró György nyitotta meg, és az ott elmondottakat leközölte azonnal az ÉS. Nem is lenne más dolgom, mint idézni és (helyeslő meg morgolódó) jegyzeteket fűzni hozzá. De ilyet már csináltam egyszer, a Juhász Ferenc-megnyitó okán, és akkor voltak, akik nagyon lesajnáltak. Ezt nem kockáztatom még egyszer, úgyhogy inkább csak ideírok pár kikívánkozó mondatot, oszt jó napot.

Nagyon hülyén megszervezett kiállítás, rettenetesen van elhelyezve a térben, a termekben: jó darabig képtelenség benne időrendben haladni. Először láttam (láttuk Máriával) a párizsi eszement nyomor- és erőszak-montázsokat, aztán meg jött a járóka és az első ceruzavonások. Nem lehetett másképp menni. Aztán amikor már jobban beállt a rend, akkor is ugyanaz maradt a benyomásunk: hogy ez a pálya valahogy összevissza van. Fejtörést okozott ez a festő. Rettentően sokat próbált rövid 33 életéve alatt, és éppolyan vadul, egymásra-torlódóan szakaszolta magát, mint az a költő, akinek e tekintetben mintha önkéntelenül másolta volna a pályáját: József Attila. Ő, Vajda is eléggé szakaszolhatóra csinálta magát. Csak brutálisabban: mert J.A. valahogy mégis csak fejlődött, tisztult, kristályosodott, legalábbis halmozódott benne az egyre szelídebb szavú fájdalom. Kiröpülése az űrbe, rálökődése a vonatsínekre valamennyire mégiscsak egyenes vonalú. Vajda viszont megcsinálja négyszer-ötször is, hogy hirtelen elfelejt rajzolni. Hátrahagy minden technikát, és neobusman ikonokat kezd gyártani. Aztán meg városarchitektúrát. Aztán testes Jézusokat. Aztán megint valamit, amit megnézni is fölösleges, de neki nyilván meg kellett csinálnia, hogy jöhessenek a tengermélyi nagy állatok, a világ, mint borzasztó cethal. A végső káprázat. Szóval az összetorlódott összevisszaság.

(Irkálhatnék még, lenne is mondanivalóm, de hirtelen meguntam írni. (Így felejthetett el Vajda is rajzolni.) Úgyhogy visszamegyek inkább a másik blogomba, ott se vár senki. De azért, mégis, hogy valami legyen, itt hagyom mégis a Spiró-szöveget, érdekes.)

Spiró György: Vajda Lajos kiállítása elé

„Gulácsy és Csontváry idejében a katasztrófa elől még meg lehetett szökni a hóbortba, úgyhogy abból még művészet is lehetett, fel lehetett venni akár a Miskin-, akár az Arlequin-maszkot, ahogy azt 1920 körül oly sokan még Nyugat-Európában is megtették. Vajda Lajos óta nálunk erre a menekülési módra már lehetőség nem volt.”

Ezt Hamvas Béla írta a harmincas években, aki ezek szerint az említett festők jelentőségével tisztában volt. Vajda Lajosról amúgy nem írt semmit. Ez azt jelenti, hogy nem parodizálta, holott ő mindenkit parodizált.

Fülep Lajos tudott Csontváryról, de nem írt róla semmit. Tudott a szentendrei festőkről, néha írt róluk valamit; Vajdáról is tudott, nem írt róla semmit.

Kállay Ernő tudott Vajdáról, ő rendezte a halála után az első nagy kiállítását, sok bölcset és igazat írt róla, de a lényeget nem érintette. Talán attól tartott, hogy félreértenék.

Bálint Endre egész életében emlegette Vajda Lajost mint mesterét és atyai barátját, de érdemlegeset nem mondott róla. Talán félt.

Mándy Stefánia írt róla két monográfiát, egy kicsit és egy nagyot, és nem mondta ki, amit valójában gondolt. Úgy vélhette: akinek a kimondás nélkül sem világos, annak amúgy is hiába magyarázná.

Van a huszadik században három nagy magyar festő: Csontváry, Egry és Vajda Lajos. Csontváryt nem lehet folytatni, olyan, mint Ady a költészetben: bénító az utódokra. Egry azért folytathatatlan, mert ő folytatta és vitte el a transzcendenciáig az egész naturalista magyar festészetet, és onnét valóban nincs tovább. Vajda Lajos életében egyetlen képet adott el, két műterem-kiállítása volt, meghalt 33 évesen, nem ismerte és ma sem ismeri a szélesebb közvélemény, mégis mindenkire hatott. Egyes motívumai meg a rajztechnikája hatott, Kondor Béla szárnyas emberei, Váli Dezső korai vonalas rajzai, El Kazovszkij kutyái tőle valók. A lényegét mégsem merte érinteni senki.

Vajda Lajos — a magyar eszmetörténetben elsőként és eddig utolsóként — azt állította magáról, hogy ő Jézus Krisztus. Nagyon csöndesen állította, nem beszélt róla, nem fogalmazta meg kiáltványban: megrajzolta.

Nem állítom, hogy ezért halt volna meg 33 évesen. Azért halt meg, mert a munkaszolgálatban kiújult a tébécéje, és amúgy is végignyomorogta az életét. De mindvégig azt gondolta, hogy Jézus és ő egylényegűek. Látni ezt azokon az önarcképein, amelyeken még nem keresztre feszített Jézusként ábrázolja magát, csak — „csak” — ikonszerűen. Amikor később már keresztre feszítve ábrázolja magát, az INRI feliratból az első „I” hiányzik, mert az mindegy, hogy Jézus — a fontos az, hogy Názáreti, és hogy Izrael Királya. A név akárkié lehet. Lehet Vajda Lajos is akár.

Ebben az időben akadt egy magyar költő, akit amiatt, hogy magát a fiatal Jézushoz hasonlította, vallásgyalázásért elítéltek. Úgy hívták, hogy Radnóti Miklós. Vajda Lajost sokkalta inkább el lehetett volna ítélni ugyanezért, de őt nem ismerték. Magyar művész volt mind a kettő, és egyikük sem volt — hogy is mondjam — zsidó, csak az antiszemiták számára. Vallástalan keresztény volt mind a kettő, mert Magyarország annyira lehetetlen hely, hogy ott még ilyen is elő tud fordulni. Hamvas is teljes joggal jelenthette ki magáról, hogy nem vallásos, hozzátéve, hogy a valláson kívül fogalmazni nem tud.

Vajda Lajos, ez a hihetetlenül művelt és sok kultúrában járatos ember, aki anyanyelvi szinten beszélt és olvasott németül, szerbül és franciául, aki ismerte a legújabb nyugat-európai festészeti áramlatokat, mert három és fél évet nyomorgott végig Párizsban a húszas években és látta, amit látnia kellett, Szentendrét, ezt a modern világon kívüli, szláv ortodox zárványt választotta témául és színhelyül, ő, a magyar zsidó, akit a magyarságából éppen kitaszítottak. Olyan egyszerűséget és olyan kereszténységet választott ezzel, amelyet Van Gogh és Gaugain Arles-ja és Tahitija mellé állíthatott, és egyúttal történelmi mélységet is adhatott neki.

Mindegy, hogy mire rajzol — és rajzol, mert zseniálisan rajzol, meg azért is csak rajzol, mert nincs pénze se vászonra, se festékre. Pontosan tudja, mire való az a bizonyos „konstruktív szürrealizmus”, amellyel azonosítja magát. Ez az üres, mesterkélt fogalom arra való, hogy a lehető legegyszerűbb képi jelekkel adja tudtul: az ő szélsőségesen egyénítetlen arca — amely mégis az ő arca maradt — Jézus arcával azonos.

Azonos-e ez a Jézus azzal a Jézussal, akit tisztelni és többé-kevésbé giccsesen ábrázolni szoktak?

Nem azonos. Ez egy everyman-Jézus. A szeretet puszta jele ez a Jézus, gyakran csak fejetlen csecsemő ez a Jézus abban a világban, amelyben már csak embertelen maszkok vagy a világvége vízözöne lehetséges, amint éppen Vajda képeiből tudjuk. A maszk szintén termékeny képződmény, akár képzőművészetben, akár irodalomban, Hamvas más értelemben használja, nála mindenki maszk - persze a Názáretin kívül; Vajdánál a szörnyű, embertelen maszk mindenkit eltakar, minden emberi arcra ránő, még az ő arcára is, aki pedig a Megváltó maga. (Sikerületlen és folytathatatlan képnek nevezi a nagyon okos Mándy Stefánia, holott a legtragikusabb s talán legmélyebb képe Vajdának.)

A vízözön az a kép, amelyhez el szoktak jutni a legnagyobbak. Leonardo is csak vízözönt rajzolt a végén, semmi egyebet; szabaduljon meg a világ attól a borzalomtól, ami az ember. Van Gogh az égre festette a végén a csillag-vízözönt: hátha másutt talán jobban alakul, mint a Földön.

Vajda a bonyolultat fejezte ki egyszerűen, ahogy kell. (Mások az egyszerűt bonyolultan, ahogyan nem lenne szabad, de azok nem is művészek.) Ám ez az egyszerűség, a gyerekrajzhoz hasonló álnaivitás a rendkívüli intellektus megfeszített munkájából jött létre. Nem tudom, ismerte-e a század legnagyobb szerb költőjének, a szintén a harmincas években alkotó Momèilo Nastasijeviænek a műveit, aki sosem létezett ószláv szógyökökre vezette vissza a líráját, s látszólag egyszerű félmondatokban beláthatatlan tágasságú asszociációknak nyitott teret, de azt látom, hogy hasonlót művelt mint festő. A magyar elemzők Bartókra asszociálnak, mert Vajda emlegette olykor; ez a hasonlat sem alaptalan.

Vajda mérhetetlen szerénységet tanúsított: zseniális rajzkészségét visszavonta, lemondott róla, az ikonok szerény képességű festőinek formakincsét imitálta. Ám mérhetetlen, embertelen nagyzolást közvetített ezzel a szerénységgel: „Én vagyok a Messiás”, közölte a képeivel, „Tessék, megjelentem köztetek!” A barátok, a követők el is hitték, és gazdagodtak általa. Ezt még Ady se merte. Õ többes számban beszél a magyar messiásokról, magára maximum Illést, a szekéren égbe röpítettet értette. Radnóti, ő igen. Meg a proletariátus megváltójaként József Attila. Megkapták, amire áhítottak, megölte őket a közeg.

Kelet-Európa, amelyet Vajda már külön entitásként érzékelt Nyugat- Európa és Ázsia között, a nyomorból, kitaszítottságból, elnyomatásból, lehetetlenségből származó, egyetlen érzékeny ember tehetséges és alaptalan nagyzolásának pompás táptalaja volt, és az is maradt. Itt a kollektív munkálkodásnak sem anyagi, sem lelki, sem szellemi feltételei nincsenek meg, itt csak az egyén képes néha, kivételesen, nagy teljesítményre. Vajdát kiváló festők ismerték el a messiásuknak. Elfogadták, amit ő gondolt magáról reménytelen nyomorában, reménytelen tehetetlenségében. De voltak annyira bölcsek, hogy messiási voltában nem követték.

Vajda életműve rendkívül nyugtalanító. Egy kiváló elme, egy nagy tehetség gondolt magáról a társadalom szempontjából illetlent és befogadhatatlant, a normális ember pedig kénytelen azt mondani: ez maga a téboly. Aztán eltűnődhet, látva többnyire didaktikus kettős portréit, látva az egymásba hatoló entitások fenyegető sokaságát, látva szörnyeit, amelyek már túl vannak a tanítás, a megmutatás szándékán és valódi látomások, hogy vajon nem a téboly-e az emberi nem igazi sajátja.

(Elhangzott 2008. december 12-én, a Magyar Nemzeti Galériában)

!

Mély felháborodásomat szeretném kifejezni egy bizonyos személy felé, aki jelesül Znajka néven tevékenykedik a virtuális térben!
Cseppet sem érdekel, megsértek-e bármilyen személyiségi jogot azáltal, hogy nyílt blogbejegyzésben indítok támadást ellene!

A hölgy (nemi identitása nem titok, és főképp nem tabu) jó szokásai közé tartozott a cimbora.blogol.hu, avagy ismertebb nevén a "Bor és tea - valaki kedvel engem odafenn" című blogoldal időszakonkénti ellátása - vagy ha úgy tetszik: frissítése - újabb és újabb remek bejegyzésekkel, melyek sok esetben gondolkodóba ejtették, máskor megnevettették, megint máskor állásfoglalásra késztették a hűséges olvasót. Érzelmeinek és gondolatainak kifejezésére, másokkal történő megosztására az említett hűséges olvasónak mindezidáig lehetősége, és ami ennél fontosabb: JOGA volt (hozzátenném: van), ám egy nemrégiben bekövetkezett sajnálatos incidens hatásaként a Znajka kódnevű blogger kihátrált a felelősségvállalás humánus volta alól, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megfosztotta rajongóit ettől a fölöttébb nagyszerű dologtól, mely az egér, illetőleg a klaviatúra elnevezésű számítástechnikai kellékek segítségével bármikor egyszerűen végbevihető volt. Összefoglalva: a kommentelés meg lett tiltva.

De mi van akkor, kérdem én, ha e Znajka nevezetű személy legutóbbi bejegyzésére próbálnék reagálni valamit, mert az kifejezetten a röhögőgörcsöt váltotta ki belőlem, egyébként éppen munkahelyi teendőim végzése közben? (Munkahelyi teendőim közé tartozik a monitor bámulása is.)

Ezúton szeretnék üzenni neki, mert biztos vagyok benne, hogy figyel:
Znajka! Te ott, az éterben! Huzat című bejegyzésed a létező legjobb esszé, melyet valaha is olvastam! A könnyem is eleredt tőle, és nem bánatomban!

Felszólítom nevezett személyt, hogy haladéktalanul függessze fel kártékony tevékenységét, és tegye lehetővé a "komment" funkció elérését, mint ahogy az a régi szép időkben magától értetődő és evidens módon megadatott a hűséges, vagy a csak hébe-hóba odatévedt olvasónak!

(Említett esszé a jobb oldali sávban látható Érdekes lehet menüponton belüli Znajka blogja című linkre kattintva sikeresen elérhető, mint 2009. január havának utolsó bejegyzése, igaz, gördítősáv használatát igénylő rövid keresgélés után.)