Pár hete kaptam itt egy nagyon szíves felszólítást: írjak már ide megint valamit, legalább valami évfordulósat. Elhatároztam, hogy engedelmeskedek. De nem volt rá sehogy időm. A téma adott volt ugyanakkor: a mit és a miért körbeírása kicsikét. Hogy is maradt ez a blog abba, például. Ezt meg kéne magyarázni. De igazából nem nagyon tudom. Egy reggel úgy ébredtem. Meg hogy mi volt azóta. Mesélni valamennyit. Hiszen szégyentelen mesélő voltam világéletemben. Hát, sűrű halálesetek voltak, nem unatkoztam.
Írtam menet közben pár beszámoló levelet magamról, kényszerűségből: azt gondoltam, az egyiket szépen idemásolom, teszek még hozzá kis utóiratot, és azzal kész, az életjelezés megtörténtnek lesz tekinthető. Szóval itt egy levél. (Imádom a csajt, akinek; remélem, azért ennyi kihallatszik.)
„Szia. Megtaláltál, csak keveset tudok írni, az se mind örömteli, sőt általában nem, de a levelednek örülök.
Mi már nem lakunk a Kacsa utcában, tavaly augusztusban elköltöztünk, méghozzá épp a sulival szembe. 2003-ban muszáj volt venni egy lakást az adózási kötöttségek miatt, mert Mária örökölt viszonylag szép summát az édesanyja után, és akkor pont a sulinál találtunk megfelelőt, szépet. De sokáig bérlők laktak benne. Tavaly aztán Dalma megelégelte, egyedül akart már lakni, illetve a barátjával, az a lakás az övé eleve az apja miatt. Mindegy. Átköltöztünk, előtte egész nyáron festettünk, mázoltunk, meg minden egyebet műveltünk. Vicces persze, mert időközben teljesen kiszerettem az iskolámból, és most meg átlátok az ablakaira meg a teraszra, hát ezt valaki megtervezte nekem, de nem volt jóindulatú. Mindegy, reggelente átvánszorgok, teljesen beteg vagyok már az egésztől, egy depressziós ürge, lenyomom a napi 5-6-7 órámat, mert annyi van, meg még a készülés meg a dogák, rámenne, ha hagynám, az egész nap, szóval ez szerelem nélkül tényleg nehezen bírható. Márpedig nem szeretem már a sulit, mindegy, miért. Így alakult. Csak nem tudtam elmenni sehova, ilyen vénen meg már nem is nagyon lehet. Már 54 éves vagyok.
Közben 2006-ban volt egy elég különös évem, úgy tűnt, hogy tüdőrákom van, ami nem lett volna csoda a harminc évi szenvedélyes bagózás mián. De atipikus volt minden, vizsgálgattak meg ijesztgettek összevissza, de nem volt ijesztő valahogy, inkább szórakoztató. Megismertem a magyar egészségügy varázslatos oldalát, lehet, hogy én egyedül az egész országban: mindenki rendes volt, figyelmes, lelkiismeretes, megmagyarázhatatlan csodák történtek velem, és mindemellé kívánatos fiatal doktornők jöttek-mentek. Azt hiszem, beleszerettem akkor a halálba, mégiscsak romantikus költőféle vagyok. Végül aztán szétszedtek darabokra, de nem találtak semmi rákot. Helyette teljesen furcsa, jóindulatú dolgokat. Na és akkor ijedtem meg, hogy élni kell tovább. Úgy látszik, felkészültem a visszavonulásra. Hát én már megcsináltam mindent, a többi már igazán csak szerencsétlenkedés, nincs benne semmi igazi. Már a gyerekek is felnőttek nagyjából. Olyan depressziós lettem, hogy azóta se tértem magamhoz. Olyan árnyékféle vagyok, komolyan.
Hogy legyen valami elfoglaltságom, önkínzás, amivel elvacakolhatok, amit én magam okozok magamnak, leszoktam a dohányzásról, négy éve nem gyújtottam rá. Önkínzásnak méretes. De nem volt elég. Úgyhogy három éve leszoktam a piáról is, alkoholistának minősítettem magam (az is voltam), és ezért abbahagytam, azóta is borospoharakkal álmodok, de nem ittam semmit három éve. De ezek nem csökkentik az elkeseredettségemet, pedig fel lehetne őket fogni nagy hőstetteknek is, csak hát nem azok. Nem tudom, mik. Őrültségek.
A tanítás már nem nagyon érdekel, amiket kitaláltam, és még sok egyebet is, mint amiket te ismersz, azok befulladtak szép csendesen, meg hát persze sorba kiutálták azokat, akikkel együtt csináltam őket, nem érem már el egyedül a kritikus tömeget. Egyedül maradtam, nincs többé atomrobbanás. Sebaj, csinálják mások. De semmi se történik, persze nem is hiányzik senkinek. Nem minősítem a dolgot, minek.
Mária persze megvan, ő nagyon klassz, és vele jobban rendben vannak a dolgok, sőt, ő aztán halad előre. Kínomban én lettem az ő háttérembere, segítője. Olyan sokáig volt fordítva! De nem tudok meghatódni magamtól sehogyse.
Volt egy nagyszerű barátunk, idén nyáron elvitte a rák, volt a cicánk, a Lóci, egy év kínlódás után a múlt héten feladta ő is. 17 éves volt, szép macskakor. Mit írjak még? Csőd az egész vonalon.
De lesz jobb. Ezt mostanában kezdem így érezni. Csak még talán kell jönni valami még ezeknél is szarabbnak, mit tudom én. Aztán majd kidolgozom magam mindezekből. Teljesen biztos.
Hát ennyit most. Alighanem elég egy időre. Majd írok még, ha te is írsz. Csak kérlek, ne írj vígasztaló dolgokat, nincs rájuk szükség. Szeretek szembenézni azzal, ami van. (No, ez túlnagy mondat lett!) De most tényleg ez van. A veled történő dolgok mindenesetre pozítívabbak sokkal, koncentráljunk azokra.
És majd össze is jöhetünk. Egyébként szoktunk benneteket emlegetni, Máriának is jó emlékei vannak. Szia, sziasztok.
b
UI: A blogot nem érdemes olvasni, nagyon keserű dolgok vannak ott leírva, meg gonoszságok. Egyébként meg persze minden szó igaz, ami ott áll. De már abba is hagytam azt is, talán három hónapja. Egyszer csak eszembe jutott, hogy: minek? És tényleg minek.
(Algács Esztinek, 2010. okt. 25.)
Szóval ennyi volt akkor a tudósítás. Aztán folytatódott persze még sok minden. Mert volt tovább is élet, már ha élet ez. November végén meghalt anyám, decemberben a sógorom. Anyám halálával egészen szörnyű viszonyok maradtak odahaza, a húgom és a három gyereke nagyjából pénztelenül, elmesélhetetlen csapdákban ragadtak bent: azóta is a kimenekítés zajlik, de nem nagyon sikeredik. Az iskoláról most nem mondanék sokat, valamennyire normalizálódtam, nem olyan fájdalmas már, pedig , laboratóriumból gályapad, az nem olyan jó irányú átalakulás. De legalább már nem kell hánynom minden délután. És van más jó is, egyik volt blogtársam, Gergő megnyerte az alfabéta díjat a Blosszával, és elég jól vív az egyetemmel is, és Dinivel is majd csak lesz már végre valami nekilendülés. Nagyon várjuk. Ennyit tehát. Újabban irkálok egy kulturális portálra, ajánlókat, titokban szinte, bélai béla néven, nem az én világom, nem is jól megy, de a semminél több, meg hát segíteni akarok valakiknek. Sokra nem mennek velem. Most majd jön a nyár, nem lesz jó nyár, ez tudható, de sokat fogok dolgozni, hogy valahogy elteljen. Üdvözlöm azokat, akik még rám kíváncsiak, viszont szokjanak le erről.
Írtam menet közben pár beszámoló levelet magamról, kényszerűségből: azt gondoltam, az egyiket szépen idemásolom, teszek még hozzá kis utóiratot, és azzal kész, az életjelezés megtörténtnek lesz tekinthető. Szóval itt egy levél. (Imádom a csajt, akinek; remélem, azért ennyi kihallatszik.)
„Szia. Megtaláltál, csak keveset tudok írni, az se mind örömteli, sőt általában nem, de a levelednek örülök.
Mi már nem lakunk a Kacsa utcában, tavaly augusztusban elköltöztünk, méghozzá épp a sulival szembe. 2003-ban muszáj volt venni egy lakást az adózási kötöttségek miatt, mert Mária örökölt viszonylag szép summát az édesanyja után, és akkor pont a sulinál találtunk megfelelőt, szépet. De sokáig bérlők laktak benne. Tavaly aztán Dalma megelégelte, egyedül akart már lakni, illetve a barátjával, az a lakás az övé eleve az apja miatt. Mindegy. Átköltöztünk, előtte egész nyáron festettünk, mázoltunk, meg minden egyebet műveltünk. Vicces persze, mert időközben teljesen kiszerettem az iskolámból, és most meg átlátok az ablakaira meg a teraszra, hát ezt valaki megtervezte nekem, de nem volt jóindulatú. Mindegy, reggelente átvánszorgok, teljesen beteg vagyok már az egésztől, egy depressziós ürge, lenyomom a napi 5-6-7 órámat, mert annyi van, meg még a készülés meg a dogák, rámenne, ha hagynám, az egész nap, szóval ez szerelem nélkül tényleg nehezen bírható. Márpedig nem szeretem már a sulit, mindegy, miért. Így alakult. Csak nem tudtam elmenni sehova, ilyen vénen meg már nem is nagyon lehet. Már 54 éves vagyok.
Közben 2006-ban volt egy elég különös évem, úgy tűnt, hogy tüdőrákom van, ami nem lett volna csoda a harminc évi szenvedélyes bagózás mián. De atipikus volt minden, vizsgálgattak meg ijesztgettek összevissza, de nem volt ijesztő valahogy, inkább szórakoztató. Megismertem a magyar egészségügy varázslatos oldalát, lehet, hogy én egyedül az egész országban: mindenki rendes volt, figyelmes, lelkiismeretes, megmagyarázhatatlan csodák történtek velem, és mindemellé kívánatos fiatal doktornők jöttek-mentek. Azt hiszem, beleszerettem akkor a halálba, mégiscsak romantikus költőféle vagyok. Végül aztán szétszedtek darabokra, de nem találtak semmi rákot. Helyette teljesen furcsa, jóindulatú dolgokat. Na és akkor ijedtem meg, hogy élni kell tovább. Úgy látszik, felkészültem a visszavonulásra. Hát én már megcsináltam mindent, a többi már igazán csak szerencsétlenkedés, nincs benne semmi igazi. Már a gyerekek is felnőttek nagyjából. Olyan depressziós lettem, hogy azóta se tértem magamhoz. Olyan árnyékféle vagyok, komolyan.
Hogy legyen valami elfoglaltságom, önkínzás, amivel elvacakolhatok, amit én magam okozok magamnak, leszoktam a dohányzásról, négy éve nem gyújtottam rá. Önkínzásnak méretes. De nem volt elég. Úgyhogy három éve leszoktam a piáról is, alkoholistának minősítettem magam (az is voltam), és ezért abbahagytam, azóta is borospoharakkal álmodok, de nem ittam semmit három éve. De ezek nem csökkentik az elkeseredettségemet, pedig fel lehetne őket fogni nagy hőstetteknek is, csak hát nem azok. Nem tudom, mik. Őrültségek.
A tanítás már nem nagyon érdekel, amiket kitaláltam, és még sok egyebet is, mint amiket te ismersz, azok befulladtak szép csendesen, meg hát persze sorba kiutálták azokat, akikkel együtt csináltam őket, nem érem már el egyedül a kritikus tömeget. Egyedül maradtam, nincs többé atomrobbanás. Sebaj, csinálják mások. De semmi se történik, persze nem is hiányzik senkinek. Nem minősítem a dolgot, minek.
Mária persze megvan, ő nagyon klassz, és vele jobban rendben vannak a dolgok, sőt, ő aztán halad előre. Kínomban én lettem az ő háttérembere, segítője. Olyan sokáig volt fordítva! De nem tudok meghatódni magamtól sehogyse.
Volt egy nagyszerű barátunk, idén nyáron elvitte a rák, volt a cicánk, a Lóci, egy év kínlódás után a múlt héten feladta ő is. 17 éves volt, szép macskakor. Mit írjak még? Csőd az egész vonalon.
De lesz jobb. Ezt mostanában kezdem így érezni. Csak még talán kell jönni valami még ezeknél is szarabbnak, mit tudom én. Aztán majd kidolgozom magam mindezekből. Teljesen biztos.
Hát ennyit most. Alighanem elég egy időre. Majd írok még, ha te is írsz. Csak kérlek, ne írj vígasztaló dolgokat, nincs rájuk szükség. Szeretek szembenézni azzal, ami van. (No, ez túlnagy mondat lett!) De most tényleg ez van. A veled történő dolgok mindenesetre pozítívabbak sokkal, koncentráljunk azokra.
És majd össze is jöhetünk. Egyébként szoktunk benneteket emlegetni, Máriának is jó emlékei vannak. Szia, sziasztok.
b
UI: A blogot nem érdemes olvasni, nagyon keserű dolgok vannak ott leírva, meg gonoszságok. Egyébként meg persze minden szó igaz, ami ott áll. De már abba is hagytam azt is, talán három hónapja. Egyszer csak eszembe jutott, hogy: minek? És tényleg minek.
(Algács Esztinek, 2010. okt. 25.)
Szóval ennyi volt akkor a tudósítás. Aztán folytatódott persze még sok minden. Mert volt tovább is élet, már ha élet ez. November végén meghalt anyám, decemberben a sógorom. Anyám halálával egészen szörnyű viszonyok maradtak odahaza, a húgom és a három gyereke nagyjából pénztelenül, elmesélhetetlen csapdákban ragadtak bent: azóta is a kimenekítés zajlik, de nem nagyon sikeredik. Az iskoláról most nem mondanék sokat, valamennyire normalizálódtam, nem olyan fájdalmas már, pedig , laboratóriumból gályapad, az nem olyan jó irányú átalakulás. De legalább már nem kell hánynom minden délután. És van más jó is, egyik volt blogtársam, Gergő megnyerte az alfabéta díjat a Blosszával, és elég jól vív az egyetemmel is, és Dinivel is majd csak lesz már végre valami nekilendülés. Nagyon várjuk. Ennyit tehát. Újabban irkálok egy kulturális portálra, ajánlókat, titokban szinte, bélai béla néven, nem az én világom, nem is jól megy, de a semminél több, meg hát segíteni akarok valakiknek. Sokra nem mennek velem. Most majd jön a nyár, nem lesz jó nyár, ez tudható, de sokat fogok dolgozni, hogy valahogy elteljen. Üdvözlöm azokat, akik még rám kíváncsiak, viszont szokjanak le erről.
