Ezt láttam a nagyinál (Dini)

Nos, a bevezetőmet már tulajdonképpen megírta a bátyó, úgyhogy nincs más hátra, mint előre.

De azért mégis ideékelnék egy-két dolgot. Én ez alatt az egy hét alatt (legalábbis érzésre) több mindent csináltam, meg úgy általában jobban éreztem magam, mint a nyár eddigi részében. Nehéz is volt hazajönni nagyon. Nem is akartam, csak muszáj volt. Nade szóval ettől az még igaz, hogy tempó, az ott se nagyon volt, viszont egykettőre eltelt ez az egy hét. Hogy is van az a régi közhely? „Ha az ember jól érzi magát, gyorsabban múlik az idő.” És tényleg.

De hogy a tárgyra térjek végre: jómagam kevésbé intenzíven vettem részt a rajzolásban, mint drága testvérem, de azért mutatóba nekem is vannak itt dolgaim. Kezdjük az elején. Két rajzomat mutatom be, nem meglepő módon mindkettőn Gergő látható (volt egy harmadik rajzom is, de azt otthagytam, nekem nem annyira tetszett – nem így nagymamámnak, aki kijelentette, hogy ki fogja tenni a falra – én ehhez speciel nem annyira ragaszkodom).

Lássuk tehát.

Ezt a krokit egyből a Gergő után készítettem – az igazán szemfülesek talán segítség nélkül is észrevennék, de azért elárulom: a rajztáblán ott van Gergő engem ábrázoló alkotása (bár ha valaki nem ismeri fel, azt se csodálom).

Ez pedig a portré. Bár nincs annyira kidolgozva és nem is igazán hasonlít, azért úgy elmegy. Pláne húsz perc alatt.

Minden alkalommal, mikor Méhkerékre megyünk, viszem a fényképezőt, úgyhogy igazán nincs semmi meglepő abban, hogy most is készítettem néhány képet. Lássuk hát a jobbakat.

Úton. Ha úgy érzitek, hogy valami nem stimmel ezen a képen, jó nyomon jártok, de nem akarom lelőni a poént, mindenki jöjjön rá maga a „trükkre”. Hogy miért rakom ezt a fotót ide? Hát, egyrészt jó kép anyámról, másrészt meg elég jól kifejezi az úton levést.

Erről nem tudok mit írni. Csak úgy van.

Farmerreklám. De csak az álló. Ilyen fényviszonyoknál amúgy minden kép divatfotónak hat egy kicsit.

Nem túl jó kép, belátom, de nem hagyhattam ki. Jobb lenne, ha lenne füle is, és jó lenne, ha nem lenne az az árnyék ott a falon a macska mögött. Gergőt okoljátok érte, ő ült rossz helyen.

Újra úton. Az árnyékok a falon egyfolytában ide-oda mászkáltak, úgyhogy elég nehéz volt jó képet készítenem. Több tucat fotó közül ez a kettő tetszett leginkább.

Ezt láttam a nagyinál (Gergő)

Az elmúlt egy héten vidéken voltam (voltunk, Dinivel), szerencsére nagyon messze Pesttől. Kilenc hónapja ez volt az első hosszabb szabadságom. Emberek, rengeteg mindenre rájöttem ez alatt az egy hét alatt!

Először is saját magamon tapasztaltam, mennyire ellustul az ember, ha sok ideig nem csinál semmit. Másodszor: milyen jó néha semmit nem csinálni, csak kajálni és pihenni, gyilkolászni a legyeket a hasamon és szívni a vidéki friss levegőt!
Pár hete még elképzelhetetlen volt, hogy ennyire leálljak, de csak rávettem magam. (Ez most egy kissé faterosra sikerült - más kérdés, hogy attól még igaz.) Most majd minden erőmmel azon kell lennem, hogy visszakerüljek a pörgésbe. (Ez még faterosabb lett. Sebaj.)
De hoppá! Azért néhány dolgot mégiscsak csináltam! Illetve csináltunk, az én drága jó öcsémmel.
Például rajzoltunk, sokszor ugyanazt, vagy nagyon hasonlót. Aztán még fotóztunk is. Ja, azt inkább csak Dini. Rövid kis tárlat következik most ezekből a dolgokból.

A nagyi macskáinak egész élete maximum három cselekvésre korlátozódik: evés/ivás, sétálás, alvás. Kilencven százalékban ez utóbbi elfoglaltság hódít a körükben (bár ez mintha általánosan jellemző lenne a macskákra). Az egyiküket például egy héten keresztül ugyanabban az egy fotelban láttam szunnyadni a nap minden percében, leszámítva mikor evett, sétált, vagy a kertben szart. Azt hihetnénk, hogy egy macska ideális rajz-alany lehet a rajzoló számára, hiszen szinte sosem kel föl a helyéről, ellentétben a szúnyoggal vagy akár a házőrző kutyával, aki nem bír megülni a seggén. Én is azt hittem, sőt Dini is! Pusztán a szerencsén és a gyorsaságon múlt, hogy öt perc alatt sikerült egy használható vázlatot készítenem a dögről. Ennyi ideig bírt ugyanis nyugton maradni, hogy aztán új fekvő-pózba transzformálhassa magát (majd öt perccel később megint egy újabba, majd megint, és így tovább, egész nap).
A macskákkal való sikertelenségünket egymásról rajzolt krokikkal próbáltuk ellensúlyozni. Azért a krokik mellett döntöttünk, mert közben szarrá csíptek minket a legyek.

Ezután komolyabb munkába fogtunk. Megfogadtuk, hogy csinálunk legalább egy rajzot, ami viszonylag tűrhetően ki van dolgozva. Ehhez a konyha egy tökéletesen mozdulatlan szeletét választottuk ki, mármint kompozíciónak. Én meg vagyok elégedve az eredménnyel - főleg mivel mindig is gyűlöltem ilyen csendéleteket rajzolni huzamosabb ideig, és ezen talán nem látszik -, Dini viszont kevésbé volt elragadtatva a sajátjától, így inkább odaadta a nagyinak.
Később ilyen művészi reklámfotókat csináltam Diniről, mert miért ne.

Végül a vonatúton hazafele, a Sarkadtól Gyuláig tartó szakaszon (kb. húsz perc) kanyarintottam egy gyors portréképet is róla (úgy szaggatott a vonat, hogy egyenes vonalat gyakorlatilag nem is sikerült húznom). Bár a fejét nyújtottabbra rajzoltam, mint kellett volna, azért nem lett olyan rossz. Dini ugyanis az az ember, akinek az arcát még sosem sikerült megragadnom. Ezt bizonyítja számos korábbi portré-kísérletem. Biztos a karakterében van valami, ami taszít. Vagy csak túl sokszor kell a képét bámulnom. Hogy én volnék a béna, az kérem teljességgel lehetetlen.

Képek

Nincs időm írni! Még anekdotázni se! Lakásfelújítás. Rengeteget melózunk, jó is; sokat lehet dühöngeni meg röhögni, mindkettő jót tesz a léleknek. (Az enyémnek biztosan.) Csak éppen sose leszünk készen, és nincs időm semmi másra. (Nem panasz volt.)

1. Mégis, gondoltam, néha teszek ide valamit nektek, hogy el ne felejtsétek ezt a blogot teljesen. Most egy képet kerestem elő, én csináltam, alig pár hónapja. Egy (véletlenül) jókedvű délutánon. Játszottunk. Borzalmas?

2. Pár napja a külsőm enyhe átalakuláson ment át: de már gyógyulok. Mindenesetre büszkén vonulok az utcán, társalgok az emberekkel, mutogatom magam, és ha kérdezik, mi történt velem, randomszerűen válaszolok az alábbi variációk szerint:

1. Kicsit elkujtorogtam hazulról, kicsit lebuktam, és az én kicsi asszonykám így fejezte ki a helytelenítését.

2. Lakáson belüli munkabaleset ért: nem figyeltem, hülyeséget csináltam, ennyi. Végül is lakásfelújításban vagyunk.

Érdekes, hogy a többség a második esetet tartja valamivel (de, engem ismerve, csak valamivel) hihetőbbnek, ugyanakkor azonban megfigyelhetően unja is. Szinte annak szurkolnak, hogy az első legyen igaz, mert az izgalmasabb. Nos, ennyit az emberi igényekről. Meg arról is, miért olyan a média, amilyen.

Mellékeltem is egy ma készült, amúgy nem túl jó képet: ez van, barátaim, formatervezés.

Kuli ürügyén

Kuli barátom egy hete érkezett haza, ezúttal épp Párizsból, és szokása szerint elég gyorsan felhívott megint. Tele van ilyenkor élményekkel, benyomásokkal. Nyilván kételyekkel is, de azokkal nem szokott hencegni, mint némely betűvetők. — Ilyenkor régebben dühödten bujdokoltam előle, kifogásokkal éltem, mert nincs szörnyűbb a kesergőnek, mint egy derűs, energikus, viszont vitán felül sikeres emberrel találkozni, egyszóval olyasvalakivel, amilyen részben ő maga is volt még nem is olyan rég — ha nem is alkatilag, mert úgy abszolúte nem, de a napi gyakorlatban. Nos, mostanában már nem futok annyira előle. Beletörődtem a sorsomba. Jobb ezen gyorsan túlesni: ez a cinikus helyzetértelmezésem. A kevésbé cinikus ellenben az, hogy tulajdonképpen meg vagyok én ezen az egészen egy kicsit hatva. A többi barátom nem bírta a tortúrát ennyi ideig. Jövögettek volna ők is időnként énhozzám, ez tény; fel-felhívtak, kérdezősködtek hogylétem felől — de aztán kényszeredetten tudomásul vették, hogy fölöttem tulajdonképpen már a temetői fű lengedez, és a hullák igen kevéssé közlékenyek. És nem is olyan nagyon érdeklődnek már semmi iránt. Hát Kuli nem vette ezt a helyzetet egy percre sem tudomásul. Sőt úgy tett, mintha nem venne észre egyáltalán semmit sem. Vagy mintha biztosra venné, hogy lehetséges itt még valamiféle feltámadás. És ettől én végül meghatódtam. A múltkor, úgy másfél hónapja, egy Kálvin téri teázóban vettem észre konkrétan, hogy meg vagyok már inogva a makacsságától. Szerencsére búcsúzás táján történt. Mindegy, hazafelé el-elkáromkodtam magam, mert ez új helyzet nekem teljesen, és nem tudom még kezelni egyáltalán. (Boromeus lettem, ha mond ez valamit. Sokaknak mond.)

Ezúttal a Ráday utcában találkoztunk. Kuli barátomban az is nagyon jó, hogy újabban szokott hozni magával egy-egy méretes fotóalbumot is a találkozóinkra, amelyet én aztán kedvemre lapozgathatok. Beszél, amiről akar, nekem meg nem kell úgy tennem, mintha megfeszítetten figyelnék. Amikor úgyse tudok. Így történt ez vasárnap is. Este kilenckor vártam rá egy csillogó teázó előtt — hol máshol, ha a tejivók már bezártak? Két óvodás. Nos, meg is jött, és hoppá, tényleg volt nála megint egy könyv. A múltkori fotós nevét elfelejtettem, de ez a mostani Annie Leibovitz, amerikai fotós albuma volt. Hát őt még én is ismerem kicsikét. Vagy tíz éve nálunk, a Galériában is volt kiállítása. Emberek voltak azokon a képeken, főleg nők, imád nőket fotózni, meg falak, lakások, sok fehér meg szürke; ennyi maradt meg nekem a dologból: hogy nem éppen falrengető. Nagyobb hír, mint indokoltság. Gondoltam is rögtön, oké, akkor ezt most lehet ellenőrizni, és ellenőrizni mindig jó.

Lapozgattam, Kuli meg mesélt: lassan, zavartan, heherészve, ahogy szokott. (Mint aki nem biztos benne, hogy jót mond, vagy hogy jól mondja. Pedig általában nagyon is biztos benne.) És érdekes: folyamatosan tudtam figyelni. A részletek nagyrészt a megszokottak voltak: meghívások, kiállítástervek itt és ott, meg újabb fotótervek, részleges iránymódosítások. Na meg íródik alattomban egy végtelenített írásmű is, ránézésre ugyan eléggé halvaszületettnek tűnik, de ki tudja még? A többi téma meg, amiről még szó volt, hát az meg úgyse tartozik senki másra. És nem tudom, hogyan történt: egy óra múlva, amikor még mindig ugyanazt a, közben kihűlt teát kavargattuk, egészen kedvem lett élni valamicskét.

Amikor nekem épp kedvem van létezni, azonnal tervezgetni kezdek valamit: ez még sosem volt másként. — Hát jó, mit lehetne még csinálni az emberek között, latolgattam. (Valójában tele vagyok eltemetett elképzelésekkel. Öt-hat tökéletesen megvalósítható, kipróbálatlan elgondolásom is van. Szépséghiba: mind a munkahelyemet érintené, ott pedig én végeztem.) Így hát előadtam neki, mint egyetlent és jól átgondoltat, „régi tervemet” (valójában ott, abban a pillanatban rögtönöztem az ő kedvéért): hogy majd néhány év múlva, amikor a régi kompánia még jobban megemberesedik, indítunk egy elektronikus, nonprofit folyóiratot, amelybe mindannyian megírjuk, nagy szenvedéllyel, a sznob vagy közönségesebb kulturális mániáinkat. Csak a felesleget, nem azt, amiből élünk (feltételezem, hogy addigra páran már kultúrtermékek előállításából fognak élni), hanem ami csak úgy spontán kibuggyan, mint sörhas a joggingból. És mivel lesznek (gyakorlatilag már most is vannak) fotósaink és esztétáink, képregényírónk és –rajzolónk, és csak filozófusból másfél tucattal rendelkezünk, van pár költőnk és elektronikai szakemberünk, színházi rendezőnk és jelnyelvi tolmácsunk, színészeink és zenészeink, mint komplett esztétikai kommandó tudunk majd megjelenni a virtuális térben. — Igen, mondtam, látva Kuli felvont szemöldökét, jól tudod, én változatlanul sokkal jobban szeretem a nyomtatott felületeket, de sajnos mecénásunk még nincs, azt nem neveltünk valahogy, így csak az elektronikus folyóirat jöhet számításba. — Ebben így hát egyetértettünk, az ötlet maga pedig tetszett az én barátomnak, én pedig emlékeztem rá másnap is, sőt még most is, úgyhogy tényleg lehet benne valami. (Ellenőrizendő.)

(Ja igen, ellenőrzés. Merthogy közben lapozgattam. Az album címe: Amerikai zenészek. De fasza! Hihetetlen, mennyire nem érdekelnek az amerikai zenészek. Se. Micsoda album lehet ez? Vonulnak majd nyilván egy gitárral, át az amerikai prérin, mint egy Jancsó-filmben, csak szociofotósabban, és veszettül jól lesznek fényképezve. Merthogy ez a szakmai minimum természetesen. — És tényleg, az első, bevezető kép rögtön a mindenre-nyitottság jegyében volt összerakva: öreg fazon, háttal a nagy síkságon, folyó is volt meg alkony is, meg szíjas, meztelen férfikar. Meg persze valami hangszer. Na, lesz itt akkor minden. Csavargók meg bennszülöttek, nehéz arcok meg elvarázsoltak, fehérek és kevésbé azok, egyszóval az egész nagy amerikai puzzle, mi lenne más? Szép lesz és szívhezszóló és nyálas, kiköpött Esőember.

És tényleg épp ilyen a könyv, de ez nem bántott végül egyáltalán. Nagyon jó fotós ez a nő, most tényleg ellenőriztem; technikás is, na de a szeme! Legalább száz színes fénykép, és nem volt közte fantáziátlan egy se: mert még a témájukban közhelyesebbek is tartalmaztak valami érdekes elemet. — Nagyon sokat akartam magáról az albumról ideírni, de ez most már alighanem elmarad. A kedvenc képemet azért röviden elmesélem: jellegtelen arcú fiatalember ül valami hangszer mögött, kifordul felénk, néz a lencsébe bénán-sehogyan, talán kicsit zavartan is. Nem hasonlít Kulira, de valahogy úgy. És kicsike, és féloldalra van komponálva a képen, és körülötte és előtte további gazdátlan hangszerek: és keverők és kábelek, karvastagságú vezetékek kígyóznak, kábelkilométerek, és így, közöttük-mögöttük, agyonnyomva ő, akinek valamit majd csinálnia kell, hogy hangok legyenek itt, hogy legyen végre mulatság! Karinthy Cirkusza, mondaná nyilván, aki fennkölt lélek, és ismerek ilyeneket, meg hogy mennyi minden kell egyetlen zenei hanghoz. Mennyire abszurdan sok minden! Mennyire alantasan sok minden! — Én nem vagyok ennyire fennkölt, épp ezért (a kép szellemiségéhez abszolút híven) hiányolom még a mosatlan edényeket és a vécépapírgurigákat a fotóról, mint amik szintén kellenek a művészethez. De valójában ott is vannak, mert jó fotós ez a Leibovitz. Pixelek között fotóz, ahogy Csehov írt szövegközöttieket egykoron. Hát jó éjszakát, Kuli, jó éjszakát, olvasó, jó éjszakát, kopottaska amerikai álom, onnan a hátsó traktusból nézve, ez is te vagy, ez is mi vagyunk, látjátok, feleim, vonuljunk vissza laboratóriumainkba végre, és gondoljunk ott ki valami alantasan nagyszerűt.

(Kuli egyébként megígérte, hogy beszkenneli nekem az említett képet: ha tényleg megteszi, pótlólag berakom majd ide, hogy lássátok ti is. Addig csak egy másik kerülhet ide: a neten találtam, és ebből a könyvből való.))

Nos, végre megérkezett a kép. Csalódás, és nektek is az lesz. Kuli beszkennelte, és ahogy elnézem, elég sokat vágott le belőle körben, mert tényleg nagyon nagy volt eredetileg, két teljes méretes könyvoldal egyben, nem fért a szkennerbe. Képzeljetek még hozzá körben sok-sok kábelt, és egy apró muksót középen. No, azért mégiscsak jó, hogy most idekerül.

Eszter érkezése

Minden-kinek, aki ismeri és érintettnek érzi magát: holnap este Budapestre fog érkezni Eszter, a Parragi, szóval tehát Ő. Körülbelül két hétig lesz Magyarországon, abból egy hetet Budapesten, legalábbis ha jól értettem a telefonban. Arra kért engem, hogy szóljak minden barátunknak, mert szeretne látni mindenkit. Ezért ne sértődjön meg, aki három-négyféleképpen is megkapja ezt az értesítést: mert a bálanyák listán kívül a hepsziverizére is felteszem, ha tudom (ezennel felkérek majd telefonon valakit, hogy továbbítsa), és még más útvonalakat is ismerek.

Mást nem kért, konkrét időpontot természetesen nem tudott még mondani, de a dolog már így is elég fenyegető, nem? Főleg, hogy Vanessa is itthon van ( ezt ő mondta így); szóval talán nem unatkozunk a közeljövőben.

"Ezt most mellesleg"

(májusban) Itthon van Sziklai Andris. Izraelből. Ezt Kökény Dalma hozta a tudomásomra egy péntek délelőtt, és azonnali hármas találkozót is javasolt, amit még aznap este nyélbe is ütöttünk. A Szindbád mozi melletti teraszon ültünk, épp ott, ahol egy éve, és épp olyan hideg is volt. Végülis, mégiscsak május van. — Nem tudom, miért értem mindazt kapásból, amiről Andris beszél: nem szoktam én mindenkit érteni, aki a periférián mozog, márpedig a többség ott mozog, ott van sok-sok hely, ennyi. Én is margón vagyok, szóval mit érdekelne. De neki érteni vélem az összes identitásproblémáját. Nekem teljesen másmilyen van, de egy tekintetben ugyanolyan: nem tudunk gyökerek nélkül létezni, viszont csak olyan közösségbe tudunk betagolódni, amelyben a margón jut csak hely nekünk. Vannak ilyen emberek. Sőt sokan. Ballada a vastag margóról. Azért csak elférünk valahogy.

(indyfater) Indiana Jones, illetőleg Harrison Ford iránti, nyilván nehezen érthető rajongásom a barátok körében eléggé közismert. Most (pár hete) kaptam a fiaimtól egy indys, de talán inkább indyfateros ajándékot: az ötlettől a megvalósításig állítólag mindössze két óra telt el, és mire odaértem hozzájuk, hogy a névnapomon felköszöntsenek, a meleg vacsora mellett ott várt a rogyasztott lábú karikatúra, ráírva az emlékezetes mondat is, amit egyszer sikerült épp velük közölnöm levélben. Beteg voltam akkor nagyon, de azóta is ezen röhögünk. És most már a képen is. Jólesett nagyon.

(szahar) Honnan szerzek most már új, valameddig még kitartó rögeszméket? A régiek felszámolódtak, részben magam is igyekeztem végezni velük, a betegség aztán végképp kizökkentett belőlük, és utána már ha akartam volna, se tudtam volna visszakapaszkodni a régibe. Ezt a senkiföldjés dolgot meg már kissé unom. Nem kötődök senkihez és semmihez, na jó, ez túlzás, de nem nagyon; ki ad nekem új kapcsolódásokat? Honnan lesznek új rögeszméim? Hogy éljek túl, ha már az van rám kiszabva, hogy kicsikét még túl kell élnem?

Sajnos úgy néz ki, hogy marad a Nádasdy-program. Még egyszer, utoljára, ki kell találnom valami impozánsat. „Nincs más megoldás, mint pazarnak lenni / s virulni ott, hová Isten lökött.”

Emberek! Rövidesen megint elviselhetetlenül tökéletes leszek! Bocsássatok meg érte! Csak kínomban csinálom!

Három gráciák

Erről a dologról már jó ideje írni akarok, csak nem tudom, hogy csináljam, hogy ne legyek hosszú és hatásvadász. Azt hiszem, nem csinálom sehogy, hanem leszek majd, amilyennek lennem sikerül.

Lehetett úgy másfél hónapja, rossz bőrben voltam akkor is, na de mikor nem: ennyire emlékszem. Meg hogy meleg volt. Délután. Lehetett végre elmenni a Lászlóból, és mindössze ennyi volt a pillanatban a jó. Abban a napban az első jó. Az viszont, hogy valahova feltétlenül menni kell, mert ontikusan mindig vagyunk valahol, már kevésbé töltött el örömmel. Úgyhogy húztam volna az időt. Hadd legyek már valahogy sehol. És az villant be, hogy mennyire szerettem én régen gyalogolni. Nem voltam benne olyan jó, mint Petőfi, de közelítettem. És hátha most is. És hát addig is, adná magát a bámészkodás.

És el is indultam, és a Törpe nevű szentély érintésével, ahol megittam egy kávét és még egy kólát is (utóbbit undorodva), repesztettem a Kőbányai úton befelé a városba. Ha már út, legyen hosszú és ronda, ehhez mostanában ragaszkodom, az Örsről is mindig gyalog megyek a suliba, és az is csak behunyt szemmel véghezvihető. Az első meglepetés az volt, hogy milyen gyorsan be lehet érni a belvárosba. Túl gyorsan. Háromnegyed óra se telt el, és már az Orczy térnél jártam. Az is ronda rész, de azért az már érdekes. Ott már kultúrák találkozása zajlik. Bátran belegyalogoltam a kultúrákba.

Aztán elértem a Kálvária térre, jó nagy szemetes park, sok közöm volt hozzá régen, két hullámban is: egyrészt vagy húsz éve dolgoztam arrafelé, a tér mögötti kis utcában, a siketek és nagyothallók kollégiumában, keserű is voltam akkor meg friss apa is, meg még frissebb szerelmes, szóval egy nagyon összevissza és eléggé felelőtlen alak, jöttek épp az ingerek veszettül, bőrön-érzékelős időszak, ott ismerkedtem újra össze az élet vegetatívabb oldalával. És később meg egy nagyon jó barátunk lakott ott, hozzá is sokat jártunk.

Ja, meg ott állt a téren a Józsefvárosi Színház is, azt valamikor a rendszerváltás után odaadták a Halász Péteréknek, őt nagyon csíptem: nesztek, basszátok meg, mindig szerettétek a szétkúrt dolgokat, de ebbe most a változatosság okán bele is fogtok dögleni, így gondolhatták az illetékesek. (És tényleg.) Ha arra jártam — a fenti okokból vagy csak átutazásilag, a kilences busz okán —, én csak kinéztem, a térre és a színházra emeltem okos tekintetem, és se a rendszerváltás utáni perspektíváinkról, se benne saját magamról nem kellett már sokat gondolkodnom. Temetkezhettem is vissza a napi tizennyolc órás megszállottságomba, reménykedve, hogy valameddig még kitart.

Na szóval, odaértem, és nem volt már Józsefvárosi Színház. Mi van helyette vajon? Közelebb battyogtam, át a parkon, ami se szebb, se gondozottabb nem lett azóta. De már nem a színház érdekelt, hanem valami más, egy új szobor, legalábbis nekem új volt, guggoló nőalakok, ennyit láttam belőle. Meg még, hogy valami színesek vannak rajtuk.

A szobor egészen pontosan egy szökőkút, és természetesen nem működött. Három, nagyjából egyforma mezítelen nőalak térdeli körül a várva várt vizet, megtermékenyítés-mítosz tehát, a kezüket felemelik, tenyerüket feltartják, hogy belezúdulhasson az éltető anyag, ami persze kicsit még várat magára, mint mifelénk általában is az áldás, rendületlenül. Szóval a három grácia.

És ott ült a nyakukban három tarkaruhás, jókedvű cigány csöppség, három kis cigány kiskirály-lány, vagyis hát mindegyiknek a nyakában egy, és nagyon jókedvűen diskuráltak, nevetgéltek. Alig mertem közel menni, nehogy megzavarjam az idilljüket. Nagyon elbűvölt. Otthonos is volt, én ültem így gyerekként a cimboráimmal ménkő terbélyes cseresznyefák ágvégén, és zabáltunk és megbeszéltük az életet, de az nem volt ilyen zseniális. Ez zseniális volt, hogy is mondjam: döbbenetesen természetes. Azok a szobrok, ha már nincs lubickálás, csakis azért lehetnek ott, hogy a nyakukba ülhessenek az igazibb, hús-vér kis gráciák. Ez egyértelmű. Ennyi az értelmük.

Emeletes gráciáknak neveztem el az így előállt szoborkompozíciót azonnal, és tudtam, hogy így soha többé nem fogom látni, pedig csak így igazi. Amit a szobrász maga csinált, a saját nyiszlett víziójából, az semmi, olyan már volt ezer. Vízzel még csak-csak elmenne, de az a Józsefvárosban láthatólag hiánycikk.

Azért mégis eljövök majd, lefényképezem valahogy, gondoltam. Hogy nektek megírhassam.

Kicsit még nézegettem a szobrot, közel mentem, körbejártam, mintegy turisztikailag, és nagyon igyekeztem láthatatlannak maradni, de szerencsére fütyültek ők énrám. És akkor észrevettem, hogy az öntvények néhol elég gyatrán vannak lesorjázva, sőt, néhol olyan hatás van, mintha nem is öntvény lenne, hanem darabokból hegesztették volna össze őket. És mindegyiknek volt hátul, épp a segge fölött, egy háromszög alakú rész. Mint régen, az igazi időkben, amikor még nők voltak a nők és megvolt a háromszög alakú bozontjuk elől rendesen, hogy a férfiembernek legyen lehetősége annak rendje és módja szerint hódolattal és áhitattal belemerülni, beletemetkezni. Csak ezeknek meg hátul volt, úgyhogy a szobrok még egy másik névhez is jutottak azonnal, hátsópinás gráciák; ezen azért már röhögcséltem kicsit magamban, hogy na, a nagy névadó, milyen vicces jutott eszébe már megint.

És ennek a napnak mindezzel értelme lett végül. Sőt még egy jópár későbbinek is, mert aztán tervezget-hettem, mesélhettem az egészről, bár talán egyedül csak Znajkának tettem ezt, persze hol máshol, a Kálvária térhez érve a kilences buszon. Dini fiamnak meg könyörögtem, menjünk már el egyszer fotózni, hogy hova és miért, azt persze titkoltam, de nehezen jött össze, sok dolga volt neki is, nekem is, év vége volt huzamosan.

Na és ezt még elmesélem, mert jópofa a vége is: hogy amikor végül mégis rászántuk magunkat, hogy elmenjünk fotózni (csakis a hátsópinás gráciákat, az emeletes gráciák lefotózására ugyanis semmi esély nem volt, nem is lesz, ilyen pillanat nincs minden pillanatban), valahogy nehezen indultunk el a Kacsa utcából, tébláboltunk már vagy fél órája, és Mária, a kulturált, szépszavú Mária, aki meg nem tudott a szerencsétlenkedésünktől a saját dolgához látni, végül ránk nézett és ennyit kérdezett: „Ti ilyenkor tulajdonképpen mi a faszt csináltok?” — És akkor elröhögtük magunkat, és végre el tudtunk indulni a pinákhoz. És lettek is képek, nem jók és nem rosszak: emlékeztetők.