Most már vagy háromnegyed éve, az elmúlt tél közepe óta gyalog járok be a Lászlóba. Ha nem is Budáról (sokáig tartana), de az Örsről feltétlenül. Esőben, ködben sem szívesen térek el ettől a szokásomtól; hóval meg még nem sikerült találkoznom.

Nagyon csúnya útvonal, nincs arrafelé különösebben mit látni, értelmetlenségben tehát vetekszik a dolog a dohányzásról vagy a vörösborról való leszokással, amiket szintén megcselekedtem — de most ez a heppem, és elég makacs heppnek tűnik. Addig se kell emberekkel együtt lenni. Már megéri.
Nem az Örssel kezdődik. Reggel kilépek a kapun, Mária felülről integet, én bohóckodok, csókot dobok neki, mélyen meghajlok, aztán kacsázva vagy tengerészringással elballagok. A lényeg az, hogy nevessen, mert akkor már jól indult a nap, ha nem nekem, hát neki. Aztán, ha egy mód van rá, a Duna-parton futamodok a Batthyány térig, nézem a Hazugság-házat, a felhőket vagy a nappali holdat, mikor mi jut. Pénteken szuper volt, mert szélcsend, és a lépteim nyomán a falevelek röpködni kezdtek a bokám körül; annyi semmi kis légmozgás elég volt nekik, hogy táncoljanak, hát majdnem táncolni kezdtem én is. Ma reggel meg pici, sávos szellők szaladgáltak, nem az összes levelet vitték, hanem csak néhányat, mindössze fél-egy négyzetméternyit, pörgették, bukfenceztették, lerakták. Aztán meg iramodtak velük visszafelé. Ady-vers. A Duna-partra beszökött az ősz. Hát tényleg van ilyen. Züm-züm, röpködnek, tréfálóznak. Pedig csak falevelek. Alig tudtam rászánni magamat, hogy lemenjek végül az aluljáróba, le a metróba, az különben is nagyon szar, még kómásan a legelviselhetőbb, de hát már fel voltam dobva. Azzal vigasztaltam magam, hogy gyorsan az Örsre érek, és akkor lehet majd iszkolni megint. Hideg lesz, süt a nap, valamit meg majd csak kifigyelek. Oly semmiért, hogy épp azért, de valamiért mindig érdemes menni. Így szuggeráltam magamat.
Régebben nagyon sokat gyalogoltam, és nem untam soha. Utólag csupa olyasmire emlékszem kölyökkutya koromból, hogy battyogok valahol az út szélén, mondjuk két falu között, és stoppolok. Hosszú kabát van rajtam, és — szépséghiba —: harmincöt fok van. Hát igen: fura alak voltam, hülye gyerek. Vagy: megyek, katona vagyok, és sajátos módon éjszaka van. Botorkálok a vaksötétben. Izgalmas. Elengedtek délután Hódmezővásárhelyről, estére értem Pestre, és nem volt már busz, előttem meg még száz kilométer. Annál jobb! Hajnalra hazaértem mindig.
Egyszer (egyetemista voltam már, de nem nagyon jártam akkor órákra, kollégiumban voltam inkább nevelő meg könyvraktárban dobozoltam), idétlen jókedvemben, persze véletlenül, beleugrottam egy jókora szögbe, jól át is ment a lábamon. Fájt kegyetlenül, és borzasztóan feldagadt. Megkaptam a tetanusz-oltást, ez Újpesten történt. Mondta az orvos, hogy gyorsabban gyógyul majd, ha terhelem. Helyes! Végigsántikáltam a Váci úton, be a Belvárosba, vigyorogtam, 7-8 kilométert tettem meg olyan 4 óra alatt. Megérte. Csillagokat láttam (no azt sokat), de közben mennyi apróságot még!
Igazából ezt akarom most visszahozni. Mivelhogy kibaszottul kiment belőlem az összes képesség, hogy részleteket, kis semmiket észrevegyek és reagáljak rájuk. Nagyjából egy évtizede, amikor egy ilyen tárgyú könyvet olvastam, akkor értettem meg valamennyire, hogy mi történt velem. Nincsenek a fejemben, a szememben, az orromban részletek. Fiatalon tele voltam velük, csak lehunytam a szemem és kezdődött a filmvetítés, most meg semmi. Ment bennem a világ, le se tudtam állítani. És húsz éve semmi! Se kép, se hang! Mi az oka? Részben nyilván az a nyomorult filozófia. Színtelen, szagtalan valami; hiába erőlködtem, hogy ne így legyen, mégiscsak elszürkített végül. Aztán meg: nagyon fájt egy időben minden, válás, gyerek, és hogy kibírjam, önkéntelenül elkezdtem tompítani a világot magam körül. Vannak erre technikák. Magától is rájön az ember, hogy mifélék. Például agyon kell dolgozni magadat. Ügyelni, hogy folyton lárma legyen körülötted. Legyél nagyon fontos. Legjobb, ha országos ügyekben rohangálsz. Ilyesmik. Működnek. A vége persze az, hogy túlélsz ugyan mindent, csak éppen érzelmi hulla leszel. Lelki zombi. Autoknirps. Velem is csak ennyi történt. Maradjunk ennyiben.
Pár éve arra gondoltam, hogy ennél minden más jobb. Csak igazi legyen. De úgy látszik, ilyen egyszerűen nem úszhatom meg. Műbalhék jöttek csupán, rákból mindössze egy utánzat, tüdőbajból meg egy másodosztályú. Még egy jó kis impotencia sem jött össze ezidáig. Másba kell fogni.
Semmi különös. Figyelni próbálok, ennyi. Mindegy, mire. Szépre, csúnyára, mindegy az is. Petri tudta.
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
Ő persze tényleg tudta, hogy halálán van — ő aztán tényleg rákos volt — de ő aztán tényleg szart az egészre. Nem tartotta lényegesnek, ezért csak igen csekély mértékben foglalkoztatta. Amit igazán tudott, na azt szeretném én most újra tudni, mert nagyon tudtam régen, és nem csak nekem, sokaknak jó volt, hogy tudtam. A semmikülönöset fontos tudni csak. Egyébként töredékesen sokan tudják is. A cigarettásdoboz röpülését, a levelekét. A visszeres lábakat, a levegő üveghidegét. A Fehér út mint útvonal erre a célra, ezeknek a kifigyelésére pontosan megfelel. Nekem most nagyon kell figyelnem, erőlködve, el-elkeseredve. Mert nem adják magukat a semmiségek. Sorsukra hagytam őket, most hát ők se kényeztetnek engem. Logikus. Oldjam meg. Azon vagyok. Figyelek.
Rá kellett egyébként jönnöm, hogy már évek óta ezzel próbálkozom öntudatlanul. És persze nagyon hálás vagyok, ha mások — tudtukon kívül — segítenek nekem ebben. Dini fiam például rengeteget fotóz most azon a környéken. A vasút — ott jövök át a síneken nap mint nap — kimondottan témájává vált. De már tavaly is ott kattogtatott, én meg mentem vele: Kila Támos kötetéhez készültek akkor szociofotók. Nem fogtam fel, hogy ez nekem nem is annyira a kötet miatt fontos. Most megint csinált ott egy sereg képet, és egyik-másik láttán felujjongtam. Jé, ott haladok minden nap!
Van egy kép, a 37-es villamos vonala. Sose láttam még ilyen izgalmasnak. Nem hazudik az a kép, nem is szépít — csak éppen kedvem támadt azon a szakaszon végiggázolni. Pár hete láttam ott egy iskolásfiút, vonult nagy lendülettel a síneken, majdnem utánakiabáltam, ne a síneken, te kis hülye! Ma végigvonultam ott én is, nagyon jó volt, persze jött a jármű, udvariasan utat adtam neki. Határozottan kedvesebb voltam a szokásosnál. Jó volt. Há

t összeszorítottam a fogamat, és beléptem az iskolába. Át a tiszteletreméltó küszöbön. Indulat vagy rémület helyett megpróbáltam jól megfigyelni. Még nem nagyon sikerült. Holnap újrázok.