Tegnap délután az Örsön jártam. Az aluljárón nagy embertömeg hömpölygött végig. Ahogy leértem, hangokat hallottam: valaki beszélt egy mikrofonba. Hogy mit, azt nem értettem, messziről meg csak annyi látszott, hogy az alagutak kereszteződésénél egy stand van. Először azt hittem, valami hittérítő duma, de közel érve már láttam, hogy itt másról lesz szó. Egy negyven év körüli férfi szónokolt az elhaladó tömegnek, tőle néhány méterre pedig egy öregember állt és hátratett kézzel, szúrós szemmel fürkészte az arcokat, mindhiába. Mikor közel értem, a következő mondattöredéket hallottam: „(…) akinek elege van a mai bűnös magyar államigazgatásból, az jöjjön, írja alá!” –valószínűleg valami petíciót. Lassítottam, hogy jobban megfigyelhessem a történéseket. A standjuk melletti tábláról a következő felirat ugrott a képembe: Együtt a magyar rendszerváltásért (nem szó szerint ez volt rajta). Mindent megértettem. Ezek az emberek itt egy új kor hajnalát hirdetik, és persze a mostani bukását, szorosan egymást követően. Azalatt az idő alatt, amíg elhaladtam, senki se lassított, senki se nézett rájuk egy pillanatnál tovább rajtam kívül. Nem szerettem volna, ha jobb híján nekem kezd el beszélni, úgyhogy leléptem.
Az IKEA előtti parkban végül megtaláltam a célközönséget. Néhány tucat velem egyidős kopasz meg rokker gyerek ült a fák alatt (mindenki kinn ült, mert az IKEÁban bombariadó volt), ráérősen itták a sörüket. Ritkán látni ennyi szép embert egyszerre, gondoltam (függetlenül a stílusuktól — én is bakancsban voltam). Ahogy ott ültem a füvön (volt osztálytársakkal találkoztam), eszembe jutott, hogy ott lenn valószínűleg a fél kezüket odaadnák néhány ilyen derék ifjú aláírásáért. Elkezdtem mosolyogni magamban, hogy szegény rendszerváltók hogy elkerülték egymást, de most utólag van egy sejtésem, hogy mégse így történt; gyakran ugyanis csapatostul felkerekedtek az aluljáró irányába, mindig mások, majdhogynem mindannyian, úgyhogy nem valószínű, hogy tényleg elmaradt a nagy találkozás.
Kb. ¾ óra múlva ismét összefutottam az igehirdetővel, aki, talán az emberek közönyének okán (már a bácsi is eltűnt mellőle) hangnemet váltott (amennyire ezt futó benyomásaim alapján meg tudom ítélni). Haragosan a következőket mondta: „Akit nem érdekel Magyarország sorsa, aki nem akarja megvédeni hazáját, az nyugodtan elmehet ebből az országból”. Először azt hittem, hogy idézetet mond, de miután felfogtam üzenetének valódi lényegét, elgondolkodtam, hogy vajon az én generációmból, akik mind az amerikai akciófilmekből tanultuk meg a világot, vajon kinek lenne több oka nálam, hogy megvédje az országát, és ha lenne, mi lenne az. Sajnos hamar a felszínre jutottam és elfelejtettem az egészet, úgyhogy a válasz az olvasóra vár.

***

Még ugyanezen történések leforgása alatt a hittérítés is megtörtént. Mikor az IKEA felé mentem, a lépcsőfeljárónál egy öreg nő szórólapokat osztogatott, és, ahogy általában, mindenki nagy ívben kerülte. Eszembe jutott erről, hányszor hallottam már, hogy milyen rossz, ha az embert utálják, netalántán le se szarják, amint szórólapokat látnak a kezében (akiktől ezt hallottam, azok jómaguk is végigjárták ezt a nehéz utat).
Gondoltam, rendes leszek, és ha ad egyet, elveszem. De valami véletlen folytán nem vett észre, én meg már szinte megálltam előtte, csak hogy örömöt okozhassak neki. Mikor végül meglátott, félénken megkérdezte, hogy elfogadok-e egyet, ha ad. Mondtam, hogy miért is ne, erre hálás arccal a kezembe nyomott egy kék papírt. Miközben mentem tovább, megnéztem, mit is szereztem. Az első, amit olvastam rajta, az a ’Jézus Krisztus’ volt. Itt már épp kezdtem összegyűrni, de közben továbbolvastam, és hirtelen rájöttem, micsoda kincs is került a kezembe.
A hirdetésben nem volt semmi különös, meghívást kaptam egy rendezvényre, ahol a vakok láthatnak, a süketek hallhatnak, stb. Amit azonban ezután találtam, az túltett mindenen, amit csak várni lehet egy ilyen szórólaptól: a lap alján egy nagy felirat hirdette, hogy Jézus él. Ez persze nem újdonság, de fölötte, mintegy bizonyítékképp, egy fényképet találtam, melyen maga a Megváltó volt látható, a tipikus ábrázolási módjában (szakáll, hosszú haj, stb.). Egyszeriben hinni kezdtem a csodákban.
Mivel én se hinném el, ha nem a saját szememmel láttam volna, íme, itt a bizonyíték:

.

.

.

.

.

.

.

.
.

.
.
.

De ahogy Pajor Tamás mondta, mielőtt megtért: "A legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló".

The 5th of november

Bejegyzésem témája némileg szokatlan, az eddigiektől kissé eltérő lehet. Merthogy ez afféle ajánló-szerűség, és mégsem.
Szóval létezik egy képregény (meg még sok másik), amit kifejezetten sokra becsülök, a comic-rengetegből messzire kiragyog a fénye — és ha nem ilyen giccsesen fogalmaznék, kiderülne, hogy azt akarom mondani: a képregényt nem annyira kedvelők számára is bírna súlyos üzenetekkel, ha egyszer valahogy a kezükbe kerülne. De erre sajnos vajmi kevés esélyt látok, mert idehaza még nem adták ki (és hát a honi viszonyokat ismerve tuti, hogy még jódarabig nem is fogják). Én speciel tavaly szereztem meg egy képregényfesztiválon, eredeti kiadásban, angolul.
Ez a képregény pedig a V mint vérbosszú.
És akkor itt most tisztázni kell, hogy ez nem a V mint vérbosszú című film. Nyilván, hiszen képregény. De viccen kívül: akinek esetleg volt szerencséje a mozifilm-változathoz, és tetszett neki, azt ki kell ábrándítsam. A film a közelébe sem ér az eredeti képregénynek, és ez nem csak a rendezés vagy a képi megvalósítás hibája — sokkal inkább a forgatókönyvé. Amiről meg tudni lehet, hogy a Wachowski-fivérek írták (ami más körülmények között nem lenne baj).
De hogy mi a probléma a filmmel? Az, hogy egyáltalán létezik. Persze sokakkal együtt én is köszönettel tartozom neki, hiszen ha nem nézem meg, akkor valószínűleg a képregényt sem veszem meg soha —de azt hozzáteszem, hogy csak a film hatására semmiképpen nem vettem volna meg. Az egész annak köszönhető, hogy beleakadtam azon a fesztiválon, és előzetesen csak jót olvastam róla (mármint a képregényről).
A film hihetetlenül eltorzítja a képregény lényegét. Az alapsztori szinte ugyanaz, de persze a hollywoodi gépezet ha beindul, nincs mit tenni. Ennek a gépezetnek köszönhetően minden eredetiség kivész a V mint vérbosszúból. Nade kicsit bővebben!
A V for vendetta a nyolcvanas évek Angliájában, a Thatcher-kormány idején született, mint afféle disztópia, miközben persze írója, a képregényes berkekben baromi híres Alan Moore nem titkolja, hogy akkori politikai félelmei vezették a történet kitalálásában: egy lehetséges jövő-víziót tárt az olvasó elé — valamivel reálisabbat, mint Orwell az 1984-ben. A két műnek amúgy van némi köze egymáshoz, Moore ugyanis sokat merített a híres regényből — habár végeredményben a V mint vérbosszú teljesen más irányból közelíti meg a dolgokat, és más üzenetet is hordoz.
A történet szerint Angliában járunk, a ’80-as évekhez képest a nem túl távoli jövőben. Az nem válik teljesen egyértelművé, hogy Anglián kívül létezik-e akkoriban más nagyhatalom a világon, de feltételezhetően nem, az viszont biztos, hogy az ország fasiszta rendőrállammá lett időközben. Ezt az állapotot igyekszik megváltoztatni az egyik november 5-én a semmiből előbukkanó, önmagát V-nek nevező anarchista, akinek arcát Guy Fawkes-maszk fedi (Guy Fawkes 1605. november 5-én megpróbálta I. Jakab király és pereputtya ülésezése közben felrobbantani a parlamentet, sikertelenül). V-nek viszont már a történet legelején összejön a tűzijáték, és onnantól kezdve fokozatosan ritkítja az elnyomó hatalom legjelesebb képviselőit, akik amúgy a múltban egy szép koncentrációs tábor falai közt embertelen kísérleteket folytattak rajta és többezer másik társán. Ez a vérbosszú-vonal. Minden más cselekedete a rendszer egyetemes megdöntésére irányul. És itt a filmváltozattal ellentétben V nem szimpla szabadságharcos, aki utálja a nácikat, mert azok csúnya emberek, hanem valódi eltökélt anarchista, aki egyedül ebben az eszmében hisz, és semmilyen eszköztől nem riad vissza megvalósítása érdekében. A képregény nem jófiúként ábrázolja, de nem is rosszként: Moore egyszerűen szembeállítja egymással a totális elnyomás és a totális szabadság eszméjét. Ahogy azt egy interjúban elmondta, túl triviálisnak tartotta volna, ha a fasisztákat gonosznak, az anarchistát jónak állítja be.
Nem akarok belemenni a film és a képregény között húzódó ótvaros választóvonal precíz elemzésébe, nem is fogok, elég annyi, hogy ég és föld. Pár különbségre azonban ráirányítom a figyelmet: a képregény legvége nem nyálas és giccses, a filmé igen; a képregényben V nem valódi főhős, a filmben majdnem hogy igen. A képregényben különböző emberek életének bemutatásán és szemszögén keresztül haladunk a cselekményben, úgyhogy ha így vesszük, a sztorinak van legalább öt főszereplője, és ezek között nincs ott V. Helyette a tizenhat éves Evey Hammond (a filmben huszonvalahány!) története kapja a legnagyobb hangsúlyt: hadianyaggyárban dolgozik, szüleit elvesztette, és pénzhiány miatt prostitúcióra kényszerül. Sajnos legelső estéjén egyből begyűjtő emberekbe botlik az utcán, akiknek a karmai közül V menti ki, majd kettesben megnézik a parlamentrobbantást, ami után Evey rájön, hogy nem akárkivel akadt össze. Onnantól kezdve V egyfajta mesterévé válik a lánynak, akinek a kitanítása csak a történet végére érik be, V halála után ugyanis ő veszi magára a jelmezt, hogy továbbvigye, amit az elkezdett. Szó sincs semmiféle szerelemről kettejük között, nem úgy, mint a filmben. És még több szereplő világába kapunk betekintést, ami által egy meglehetősen összetett folyamatként rajzolódik ki előttünk a totalitárius rendszer összeomlása. Ezen szereplők mellett V nem is annyira élő emberként, hanem inkább mint megállíthatatlan eszme van jelen.
Egyébként az egész képregény telis-tele van szimbólumokkal, főként az 5-ös szám és V betű köré épülő jelképrendszerrel (a római 5-ös szám: V). A fejezetcímek mindegyike V betűvel kezdődik; november 5-én robban fel a parlament; V-t a koncentrációs táborban az 5-ös szobában tartották; stb. Ezen kívül V rengeteg idézettel tarkítja beszédét, amellett, hogy mondandójának megfogalmazása helyenként páratlan erejű.

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek a dolgokról, leközlök egy rövid részletet a képregényből. Lefordítottam magyarra a szöveget — ami nem volt könnyű, mert béna vagyok angolból —, aztán befotóztam az oldalakat, majd photoshopban beirkáltam a buborékokba, amit kellett.

Mindez sokkal jobban hangzik angolul, szóval bocs. De a hangulat talán átjön.
Viszont ennél többet már igazán felesleges elmondani a V mint vérbosszúról. A szándékom mindössze az volt, hogy legyen a blogon egy kis szösszenet az egyik kedvenc képregényemről, ami éppen hogy csak felvillantja a lehetőségét annak, hogy valakinek megtetszik. Illetve kicsit megmutatja, hogy mennyiben más ez, mint a belőle készült film. Ez utóbbi persze csak azoknak lehet érdekes, akik látták a mozit.

(Az már más téma, hogy Alan Moore jó előre elhatárolódott a filmtől, nem is vett részt a munkálataiban egyáltalán. Biztos volt benne, hogy csakis szart fognak belőle csinálni, mint ahogy eddig és azóta minden történetéből azt csináltak. A rajzoló viszont, David Lloyd segített az elkészítésében, és mindmáig meg van elégedve a végeredménnyel; nem érti Moore-t. Kicsit olyan ez, mint amikor a Dead Kennedys énekesét beperelték a társai, amiért az nem volt hajlandó eladni reklámzenének a Holiday in Cambodia-t, és azt állították, nem is ő írta a szöveget. Vagy mikor Jim Morrison halála után a tagok tovább akarták folytatni a Doors munkásságát. Vagy hogy a Stranglers még ma is működik, de Hugh Cornwell nélkül. Ezek persze túlzó hasonlatok, és nem is igazak erre a helyzetre. Azt viszont nagyon jól példázzák, hogy egy társalkotónak valójában mennyire fogalma sincs arról, mit akar kifejezni a másik. Azt hinnénk, neki van a legtöbb köze a dologhoz, pedig nem. Abszolúte semmi köze hozzá.)

Elszúrtam, ennyi

A legutóbbi Szikrák-ban szó volt Hamvasról, és idéztem a remek Dúl Antalt, aki a Hamvas-összkiadáson nyomul. Ő Hamvas vagányságáról, csibészségéről beszélt ott (biztosra veszem, hogy jogosan), és a "kéményes" képre hivatkozott. Én meg egy másikat tettem oda, igaz, szintén a raktáros (ma azt mondanák: logisztikai menedzser) korszakából. Ilyet nem lehet csinálni, itt egy kéményes kép, de van még 2-3 másik is, azokat is szeretem, bár nem mindet találom a neten.

(Na most, Woland: ez a blogbejegyzés hányas osztályzatú? Mit kell nézni? az írásművészetet? az őszinteséget? a frappírozottságot? a szándék nemességét, azt, hogy önmagamat rúgom seggbe? Én nem tudom, én azt sem tudom, mi egy blog igazából. Ha lenne ötleted ezügyben, szívesen venném, ha megmondanád!)

Trauma Gergő szemével

Faterral megbeszéltük, hogy külön-külön írunk egy közös traumánkról, mely a közelmúltban ért minket. Ugyanis majdnem egy hete Dinivel éppen őnála vendégeskedtünk, mikor szóba került, hogy esetleg kinézhetnénk a Margit-szigetre a Holdudvarba, merthogy képregényes rendezvény van ott, és nem mellékesen a Rejtő-képregények felújításáról és újrakiadásáról is lesz egy előadás, amit Korcsmáros Pál unokája tart majd.

Azt kell legelőször tudni, ki az a Korcsmáros Pál. Nos, ő a Rejtő-regények képregényesítésével vált nagyon ismertté a 60-as években. Baromi jó grafikusként tartották számon, és mikor Rejtő-figurákról (Fülig Jimmy, Vanek B. Eduárd, Piszkos Fred stb.) beszél az ember, akkor általában az őáltala rajzolt karakterek ugranak be. Mármint általában: az én generációmnak sokat nem mond sem Rejtő, se Korcsmáros neve — de az idősebb korosztály még emlékszik , milyen volt például Az elveszett cirkálót olvasni, és a Fülesben a képregény-változatát csodálni. Sokaknak Rejtő és Korcsmáros neve szinte mint társalkotóké visszhangzik a fejükben, holott Rejtő már sajnos rég nem élt, mikor Korcsmáros az ő regényeit adaptálta. (Illetve nem is csak Korcsmáros, hanem Zórád Ernő és még valaki, akinek most nem jut eszembe a neve, szóval más, akkoriban híres-neves grafikusok is megkísérelték a Rejtő-könyveket képregénybe átültetni, de bizony egyiknek sem volt akkora sikere, mint a Korcsmáros-féléknek. Hihetetlenül népszerű volt, és azt hiszem, nem alaptalanul.)
Hogy miért csak azt hiszem, és miért nem vagyok egészen biztos benne? Nos, bejegyzésem tárgya pontosan ezen kérdés kifejtése.
Legutóbbi karácsonyra Dinivel megvettük faternak a Piszkos Fred, a kapitány című Korcsmáros-Rejtő képregényt, gyönyörűszép, felújított formában. Az eredeti még fekete-fehér volt, ez már színes; az eredeti gyenge minőségű papírra volt nyomtatva, ez már kifogástalan minőségűre, ami a színárnyalatok érvényesülése szempontjából is fontos; az eredeti kisebb alakú volt, ez már nagyobb, ésatöbbi, ésatöbbi. Egyszóval nagyon impozáns látványt nyújtott, és nyújt is mind a mai napig. Fater majd’ kiugrott a bőréből.
Ezért hát meg sem lepődtem, mikor múlt pénteken egyszer csak azt mondta, hogy ugyan nézzünk már ki arra az előadásra ott a szigeten. Életemben először fordult elő, hogy egy képregénnyel kapcsolatos valamire nem én, hanem az apám akart elmenni, de amúgy teljesen rendben levőnek tartottam a dolgot. És ha már így győzködött, hát én is kíváncsi lettem már legvégül, ez kézenfekvő.
Mint mondtam, az előadás témája a Rejtő-képregények, azon belül is a Piszkos Fred, a kapitány című képregény feljavítása és újrakiadása volt. Pár dologgal tisztában voltam már, szóval tudtam, miért érdemes feljavítva újra kiadni ezeket a képregényeket. Először is, mert Rejtő az kurvajó, Korcsmáros is kurvajó volt, a mai ember meg erről mit se tud. Másodszor: a 60-as évek képregényeinek minden kockájában több volt a szöveg, mint a rajz. Az akkori rendszerben különféle előítéletek és hozzá nem értések miatt úgy gondolták, a rajz csak a szöveg illusztrációja, és különben is, az emberek olvasni akarnak inkább, nem hülye képeket bámulni. Szóval érdekelt, hogy mégis mit változtattak a rajzokon.
Nagyjából tíz ember volt kíváncsi az előadásra, velünk együtt. A Korcsmáros-unoka diavetítéssel is készült a hallgatóság számára — de az szerencsére nem volt olyan jó, mint amit én csináltam fater hasonló témájú előadásához még a tavasszal. Azért így is érdekes volt. Rögtön az elején megtudtunk jópár dolgot a mesterről, hallhattunk különféle sztorikat, vagyis mondhatjuk, az előadás fel volt vezetve. És végre rátértünk a lényegre, azaz a Piszkos Fred képregényre. Innentől ez az unoka (akit amúgy Korcsmáros Gábornak hívnak, csak nem akarom túl sokszor leírni a Korcsmáros nevet) azt taglalta, amiről már nekem is volt némi előzetes elképzelésem. Tehát az ilyen apróbb műveletekről esett szó, mint például egy vonal újrahúzása, a rajz helyenkénti kiegészítése egy-egy részlettel, ami hiányzott. Megtudhattuk azt is, hogy a Füles-kiadás idejében a nyomdában érdekes kompozíciókat ragasztottak le teljesen szöveggel, amik csak azután kerültek felszínre, hogy a mostani kiadásra előkészülve lefejtették róluk a „buborék-réteget”.
És diáról diára haladva lassacskán körvonalazódott, hogy mégis mi történt itt. Az első megütközésre akkor került sor, mikor kiderült, hogy az eredeti képregényben 60-as évekbelinek ábrázolt autókat a mostani változatban kivétel nélkül átrajzolták 20-as, 30-as évekbelire, elmondásuk szerint, hogy még hűbbek legyenek a Rejtő-világhoz. Aztán jött a következő: az egyik képkockán az egész hátteret, úgy, ahogy volt, lecserélték, mert a házak ott is a 60-as éveket idézték, nem a Rejtő korabelit. (Megjegyzem, ez azért van, mert a képregény készültekor Korcsmárosék nem akarták az olvasót letűnt korokat idéző tárgyakkal meg épületekkel sokkolni. Megjegyzem, fogalmam sincs, miért. Talán a szocialista világkép miatt.) Aztán a következő kockánál az átdolgozók megint lecserélték a hátteret, de ott már azért, mert nem tetszett nekik. Máshol a figurákkal volt gondjuk, például a Nagy Bivallyal, mert az az eredetiben szerintük nem volt elég nagy meg bivaly: hát kitaláltak helyette egy jobbat, méretesebbet. A Vöröskarom meg, mint kiderült, a régiben nem kapott hangsúlyos szerepet, így hát őt is jócskán felturbózták. A végére láthatóvá vált: szinte az egész képregényben nincs egyetlen egy vonal sem, amit még a jóöreg Korcsmáros Pál húzott volna.
El voltunk hűlve. Nemcsak a karaktereket rajzolták át, hanem teljesen új képkockákat alkottak. És ami a legnagyobb pofátlanság volt: az unoka úgy állította be, mintha ez egy magától értetődő, természetes folyamat lenne. A kis hibák korrigálásánál kezdte, és a képregény meghamisításánál fejezte be — és nincs ellenérzése! Mikor aztán végzett a vetítéssel meg a beszéléssel, tisztességes ember módjára megkérdezte a hallgatóságot, hogy van-e valakinek kérdése. Egyetlen embernek volt: Máriának. (Meg nekem, de féltem, abból végül nem kérdés lenne, hanem törés-zúzás, így inkább lemondtam róla.) – Felmerül a kérdés, hogy ha ennyi mindenen változtattak, még a karaktereken is, akkor ez a képregény mennyiben ugyanaz, amit Korcsmáros Pál készített? - szegezte a kérdést az unokának Mária. Erre a tag azt válaszolta, hogy hát igen, kaptak sok ilyen visszajelzést a rajongóktól, de ők végső soron a lehető leghűbb Rejtő-képregényt akarták létrehozni, és nem csak fel akarták újítani a régit. — De akkor miért Korcsmáros Pál neve alatt fut az egész? – próbálkozott tovább Mária, amire az unoka zagyvált valamit arról, hogy olyan ez, mint amikor egy régi filmnek megcsinálják a remake-jét színesben, csak ott sajnos nincs lehetőség ugyanazokkal a színészekkel dolgozni, itt viszont ők vissza tudják hozni ugyanazt a karaktert, ennyiből ez sokkal hűbb az eredetihez, és amúgy is, a vonalak 90%-a ©Korcsmáros. Ezzel gyorsan lezárta a vitát, megköszönte a részvételt, majd leült néhány haverja társaságába, akik furcsa arckifejezéssel bámultak utánunk. Nem értették, mi a probléma.

Mi a probléma? Az, hogy szemen szedett hazugság azt állítani, hogy a vonalak 90%-a a nagyapjától származik, mint ahogy szemen szedett hazugság az is, hogy ezek ugyanazok a karakterek, mint a régiben, mert hát a saját szememmel láttam, hogy ez nem igaz! Nagyon-nagyon nem, és még annyira sem, merthogy ezt nevezik átbaszásnak, ráadásul ez olyan átbaszás, ami után beleröhögnek a képedbe. Mert gondoljunk bele: az új olvasók, akik nem ismerik a valódi Rejtő-képregényeket, azt hiszik, ezek azok, pedig nem. Egyszerűen csak lemásolták Korcsmáros stílusát, és most sikert sikerre halmoznak. De ami viccesebb: faternak sem tűnt fel a sok eltérés, pedig fiatal korában ő bizony olvasta mindet, csak ugye az régen volt.

Ez az unoka nagyon hű akar maradni Rejtőhöz, csak mindeközben a nagyapjához nem az. Mégis azt hiszi, hogy hű hozzá. Azt szeretné, ha a Korcsmáros név manapság is jól hangzana - rendben van, hiszen megérdemelné -, de közben mindennek teljesen ellent mond azzal, amit csinál. Úgy érzi, kockázatot vállal, ha eredeti formájukban dobja piacra a képregényeket - vagyis úgy tesz, mintha ápolná a nagyapja emlékét, de közben pont az ellenkezőjét éri el vele: bizonyítja, hogy ezek a képregények manapság már nem állnák meg a helyüket. Tehát pénzt akar, minimális kockázattal. A Korcsmáros név garancia a sikerre.

Nos, ez a traumám lényege. Mert azt hozzáfűzném, hogy az új „álKorcsmáros” Piszkos Fred, a kapitány lényegesen jobb, mint a régi. Több szempontból is. Azt viszont az én gyomrom nem képes befogadni, ahogyan az egészet tálalják. Hogy hülyének nézik az embert, illetve hogy hülyét csinálnak belőle.

Hmm. Vajon Korcsmáros Pál mit szólna?

Szikrák a szélben /3

(15) (Bubik) Az a múltkor nem volt szép tőlem, hogy Bubik Istvánról, noha írtam róla bőven, leremekembereztem meg le is szidtam némiképp, képet nem tettem fel. Pedig ez a korlátlan lehetőségek blogja. Hát most pótolom.
Bubik nem akárki volt, hanem tényleg színészlegenda, egy nemzedék számára legalábbis feltétlenül, rajongó lánykák visítottak a színielőadásokon, amelyekben ő látható volt. (Ez nem az Alföldivel kezdődött meg a Stohllal, és akkor még messze nem az alját mondtam.) A belőle áradó, ökölcsapásszerű energia sokakat nem hagyott nyugodni. Legendás volt szerelme is Kubik Anna színésznővel. No meg baromi jól zenélt. Aztán amikor kopaszodni kezdett és elmúlt harminc, megcsappant iránta az érdeklődés, ilyen mocsok lett akkorra a világ. De mindig jó színész maradt, és a maradék nézők is annak tartották, a szakma pedig méginkább.
Egyszer én is találkoztam vele, Jenő barátom bevitt előadás után az Új Színház büféjébe; ők jó cimborák voltak. Bubik gyanakvó volt, de nem feltűnően, viszont nagyon kedves, és mindenáron ő akart fizetni. (Jenő aztán mondta, hogy pici gyereke van, sok a tartozásuk, nagyon nehezen élnek, akkor meglehetősen szégyelltem magam. De ezek a ripacsok ilyenek, valami atavisztikus gőgből kifolyólag mindig ők akarnak fizetni. Cseh Tamást is alig lehetett kicselezni ezügyben.)

(16) (Piszkosul piszkos a Fred) (A következő rész tartalmából: csütörtök-pénteken képregény-napok voltak a Margitszigeten, a Holdudvarban. Volt egy előadás a Korcsmáros Pál-féle Piszkos Fredről is, O. B. erős könyörgésére nagycsaládilag elmentek meghallgatni. Egy illúzió halála.)

(17) (Petri, Dunaalmás) Pár napja családilag Komarnóba vonultunk, mert az egyszer már nagyon bejött Máriával. Gondoltam: ugorjunk le megint, jöhet egy kis knédlievés meg városbámulás. De most nem volt semmi hangulata. (Visszafelé, Tatának, annál inkább!) Odafelé megálltunk azonban Dunaalmáson, ott van eltemetve Petri György Mayástul, én meg erről tudtam. Imádta azt a helyet, és tényleg szép onnan fentről, a temetőből nézvést a Duna, remélem, nézegeti sokat.
És az jutott eszembe, hogy akkor most jöhetne ide egy kis verses Duna-szemle. Elsőnek természetesen a Mester sorai. (Na, ki is ő?)

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

(Petri mindig azt mondta, hogy József Attila klasszikus, meglepő mértékben konzervatív költő, és ezért folytathatatlan. Igaza volt, nincs vita. — Közben persze rendületlenül csodálta.)

Most olvassunk egy kis Petrit is akkor. Hátha benne több lesz a diszharmónia.

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna sincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.
*
Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál”
— ez volt a hajdanvolt
vízi malom környéke —, ahol
(ésszerű mértékben!)
duzzasztották a vizet.
Dölyfös weekend-falu lett.
Újgazdagok lepték el. Úri tahók.
Csupán a temető! Az még
olyan, amilyen volt.
És még mindig ott van
Csokonai Lillájának a sírja.

(Tényleg ott van. És, mint mondtam, Petrié is, 2000 óta. Persze az ottlakók nem nagyon tudják.)

Nézzünk most meg egy keveset Parti Nagy Lajos Duna-szédelgéseiből. Ezt a ciklusát (Holaha-zanzák) az úgynevezett rendszerváltás 10. évfordulójára írta. (Nagy élmény ám erre rájönni!) Tele van keserédes József Attila-játszadozásokkal. Is. Meg még zombikkal. Toljuk a rózsaszín Ladát.

Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.
“Elmentem és megyek haza”,
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.
A Duna csak folyt és Plaza,
folyott le rajta kurd, török, lett,
múlt és jövő híg halmaza,
folyott le szerzet és öröklet,
Elmentem én hová haza,
s a rím kedvéért negyed öt lett.

És végül egy kis Bereményi-Cseh Tamás. József Attila- meg Ady-motívumokra. Formátlan, nagy dal, kár, hogy nincs lemezen.

Domborzatilag
a Kárpát-medence: lyuk.
Én és a Tisza,
amidőn eljutunk
forrásunktól ide,
e tájon izibe
szanaszét tágulunk.

Mivel a terep,
mint fürdőben lefolyó:
minden szemetet
idehord a sok folyó,
ide teríti szét
rengeteg szennyesét,
mit külföldről lemosott.

...Hát ne tárj nekem
szívet egy lyukban itt,
veszélyes terep,
keményen megtanít,
ne prófétálgass itt,
csak szívet nehezít,
ne utánozd Adyt.

Zárulj be, fiú,
ne vagánykodj nekem,
József Attila
se volt az esetem,
ahogy ült félszegen,
az ihlettől részegen,
a lefolyóperemen.


(18) (Nádasdy-könyv) Mivelhogy annyi már a sikerkönyvlista, mint égen a csillag, van a Librinek, az Írók boltjának, az Alexandrának, a felőlem Jedlik Ányosnak meg még az isten tudja, ki mindenkinek, az összes kiadónak és írónak, és persze mindenhol az ő saját cuccaik vannak topon, folyik a hazabeszélés ezerrel, a Magyar Narancs úgy határozott, most majd ő is nyit egy hasonló, csak sokkal különb topicot, és így beelőzve ő lesz majd a mérvadó, merthogy ő nem az eladási adatokra meg ilyenekre alapoz, hanem felkért istenszemélyek elfogulatlan szakvéleményére. Ami mindenképp helyes törekvés. Szerintem is legyen egy ilyen lista, érdekel, hogy Margócsyék úgy harmincan mit vélekednek össze. És ennyi, ennyire tartom fontosnak. Legyen ilyen lista is, információ az nekem.
Nos, a júniusi listán (ami úgy alakult ki, hogy „4, magyarul megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú (levelezés, napló, irodalomtörténeti mű, kritikagyűjtemény stb.), olvasásra különböző okokból érdemes könyvet” kellett a zsüri tagjainak egy jegyzékből megneveznie), a második helyen végzett Nádasdy Ádám Prédikál és szónokol című könyve. (Magvető, 2008)
Nekünk ez a könyv megvan (nem dicsekvésképpen mondom, de maga a szerző dedikálta, lévén, hogy Mária és ő szaktársak). Merthogy ez egy szakmai könyv: nyelvészeti. Jó, egy icipicit publicisztikai is, vagyis Nádasdy-módra tudománynépszerűsítő. De semmiképp nem irodalmi jellegű, és nem is különösebben „határos műfajú”. Maximum „stb.”-nek mondhatnám.
Csak van itt egy nagy bibi. Ezen írások jelentős része a Magyar Narancsban jelent meg először. És ez a jelen esetben nem mellékes komponens. Bármelyik kárörvendő szemét felsüvíthet innentől, és én bizony fel is süvítek: háziszerző! Hazabeszélés!
Pedig a hazabeszélő ilyen-olyan listázások után állítólag ez lenne az a lista, ami csak szakmai, aminek behunyt szemmel hihetek.
Hát amennyiben lett volna ilyen szándékom (a hihetés), akkor ezennel lemondanék róla. Játsszák csak másnak a jófej, önzetlen bácsit-nénit, az irodalmi kéthátú állatot.
Mérhetetlen az emberi lilafaszúság, gondoltam első rohamomban, amikor ezt a sikerlistát olvastam. Aztán második rohamomban is (már máshonnan nézve) ezt gondoltam, csak már eképp okoskodtam: azért, mert a Nádasdyt legalább 600 ok miatt imádjuk (én is azt teszem); azért, mert 2-3 ok miatt lehet, hogy most megvédeni is kell a szerzőt (ezen okok csak részben szakmaiak), azt nehezen hiszem, hogy rokonszenvünket úgy kellene kifejeznünk, hogy feltesszük őt egy mégiscsak rendszeridegen lista élére. Jó, megértem én a problémát: fordításkötete épp most nem jelent meg, és sajnos verseskötete sem (pedig mindegyikben élre kívánkozik szerintem is) — de ha angol történeti nyelvtant írt volna épp (megtörténhetne), akkor azt terjesztenék elő a narancsosok elfogulatlanéknak megfontolásra? Az is irodalomközeli műnek számíthatna még? Vagy legalább satöbbinek? Nem szeressük mi ezt.

És hogy milyen maga a könyv? Olyan, mint az előző, az Ízlések és szabályok, csak még olyanabb. Szerintem még sokrétűbb, még oldottabb, még szellemesebb. Persze kicsit túl sokat basztatja már a szerző a szerencsétlen nyelvvédőket, akikkel mostanában amúgy is heti rendszerességgel feltörlik a padlót, ez már nem is ízléses, bár igazságos — ennyi a kritikai észrevételem mindössze. Szóval nagy könyv. Évekig fogok élni belőle szakmailag. (Amennyi középiskolai nyelvtanórákhoz kell: évtizedekig. Ahogy a magyartanítás áll: akár évszázadokig.)
De ezen a listán még sincs keresnivalója.

(19) (Emlék, varázslat) Valaki azt mesélte nekem, hogy hobbiból végigolvasta az 1999-es Irodalmi antológiát (amit a Lászlóban én terveltem el és én is szerkesztettem), és azt mondta róla, ma is olvasható, bár rá máshogy hatottak az írások, mint ahogy én meséltem róluk. A Babérliget-gyűjteményben sok a gyengébb (én tényleg nem így gondoltam); a R.Ö.F.I.-válogatás viszont nagyon erős (látszik, hogy ott volt egy ütős újság-alap); az esszék vegyesek, végül a Képírók könyve is jó, bár több íráson látszik, hogy csak kínjában (kínomban) került épp oda. És a színésznős novellám? kérdeztem. (Szégyenlősen elpirulok én olyankor, amikor szóbahozom, de nem bírom nem szóbahozni, mert büszke vagyok rá nagyon. — Pedig akár szégyellhetném is. Két hónapig csak azt írtam. Túlzás.)
Az illető a második kötetet, a 100 verset még nem ellenőrizte, akad viszont másvalaki, aki épp abban mélyedt el a múltkorában, és ő lelkesen beszélt róla: talált benne érdekeseket. Sajnálom, szerintem is jó összeállítás. (Épp tegnap találkoztam Pongrácz Ildivel, Gesztenyével, aki annak idején segített a szerkesztésben, jó érzés volt, meg hát amúgy is príma nő. Még száriban is. Szerintem ezért írok most a kötetről. Tudatalatti működések, hajaj!) — Annak idején is többen közöltek velem a versciklusokról figyelemre méltókat. — Arra is emlékszem persze, hogy Kila Támos barátom mennyire gyengének tartotta a 100 verset: pontosabban, úgy vélte, nagyon gyenge költészet az, aminek ez lenne az első vonala. Emlékszem, mekkora butaságnak tartottam, amit mondott, és hogy bántott! (Hiába, friss elevenszülő voltam!) Aztán ő elkezdte írni sorra a versciklusait, azokat szerettem (amit most ír, azt éppen nem, de ez szinte az első ilyen), és onnantól költészet-ügyben nem is fújtam már rá annyira.

(20) (Össze meg vissza) Retró-olvasást végzek. Összevissza mindenféléket, amiket már olvastam. Amit csak jólesik. Nem esik jól igazából semmi, bevallom, de addig olvasok, míg a végén már igen. Például itt vannak Szerb Antal irodalomtörténetei. Elalvás előtt de prímák! Ámulat mindkettő. Eszembe jut most, hogy valahol hallottam: a Bölcsészkaron, magyar szakon nem nagyon preferálják ezeket a könyveket, riogatják tőle a diákokat. Hát, mulatságos. Persze, vannak bennük sommás dolgok, korszerűtlenségek — miért ne lennének? Meg hát 70-80 éves művek! — És lehet a „tiltás” olykor jogos is. El tudom képzelni, hogy némely diákok a tíz oldalnyi Goethe-fejezet ismeretében mennek el vizsgázni, és nem is értik, mi itt a baj... De egészében baromi jó könyvek ezek. Én meg lubickolok.

(21) (Humor) Retró-olvasás ez is. Ezt írja Hamvas a Szareptában: „Az ember komolysága azon a határon kezdődik, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani. Serdületleneknek és nőknek csaknem semmit, és azt a keveset is be kell csomagolni. Gyengeségeiket és rögeszméiket meg se szabad közelíteni. Megsértődnek és megijednek. Sejtelmük sincs arról, hogyan lehetnének mások, lehetnének saját maguk.
A dolog nagyobb arányt ölt, ha valakinek becsvágya van. Sok esetben az egész élet és mű sikere azon múlik, hogy meg lehet-e mondani. Azt, amit rajta kívül mindenki tud, de mindenki tudja azt is, hogy nem lehet megmondani.
Milyen megkönnyebbülés olyannal beszélni, akinek határa tágas, és milyen feszélyező minden második mondatot elhallgatni.
Akivel a lényegről nem lehet beszélni. Akinek még azt sem lehet megmondani, hogy semmit se lehet neki megmondani.
Az ember igazságelviselő-képessége a humornál kezdődik. Hiú nők, rossz politikusok, elbizakodott művészek rettegnek attól, hogy kinevetik őket.”

Nem szeretem, amikor Hamvas felveszi az oktató modort, mert rosszul áll neki, és azt hiszem, olyankor neki sem lehetett volna semmit megmondani. Épp ezért nem csípem a rettentően nagyra tartott borfilozófiát, az Óda a XX. századhoz-t, a csirihaus esszét, az Unikornis sok részét, egyáltalán: a Hamvas Bélai oktató-nevelő munkát. Azt hiszem, ha újraolvasta volna egyáltalán ezeket a produktumait hűltebb szemmel, neki is támadtak volna kétségei. De hálistennek Hamvas általában nem ilyen! Hanem: épp az ellenkezője. Dialogikus, szóba áll veled; egyáltalán nem hiú, és tele van humorral, öniróniával is akár. Százból kilencvenkilencszer meg lehetne neki mondani.
A Hamvas-életművet kiadó Dúl Antal pár sora jut erről hirtelen eszembe (maga a szöveg nem rokonszenves, perben-haragban született, de amit mond, az Hamvasra szerintem is pontos):
„ Hamvasból például strébert csinált (egy róla szóló könyv), aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja, előre, fejlődni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest róla. Nem ilyen volt Hamvas. ...Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber.”

(22) ( Alexandra) Körülbelül két éve jöttem rá, hogy az Alexandra könyvhálózatnak remek ingyenes havi folyóirata van: szép a kiállítása, jók az interjúi, elég jók az ajánlói. Részben ez a kiadvány volt a ludas abban, hogy bele mertem vágni a saját egyszemélyes ajánló újságomba (felemás korlát), illetve később a Raklapba. Azóta nekem ez a lap nosztalgiám tárgya. Ezért nem jó érzés látnom, hogy az utóbbi fél évben milyen hirtelen, és milyen hihetetlen mértékben leromlott. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy az Alexandra borzasztó gyorsan megszerzett minden megszerezhető piaci pozíciót, és a lap már nem olyan fontos a tulajdonosoknak. Azért a tehetetlenségi erő még viszi; azt még tudják, kiket kell interjúalanynak becserkészni, de aztán már hagyják ömlengeni, úszni a saját lila ködében... A legutóbbiban pl. a Básti Juli-interjú még jó (mert maga a színésznő jó, és nincs elkapatva, pontosabban nem kapatta el magát), de aztán a Palya Bea-beszélgetés... Hát: hagyják, ráhagyják, psychézzen csak. Vámos Miklós meg Faludyról ír, ők jóban voltak, meglepően jól kezdődik a cikke, aztán ő meg megunja, elejti, talán a második oldalt már nem fizették ki neki rendesen, szóval az meg zuhan, végtelen nagyot. Ez lesz a lap vége is, biztosan ez lesz, hídavattás; majd persze lebeg még egy ideig a felszínen, mint Ophelia a duzzadt ruháiban, aztán meg majd hirtelen elmerül, és egyszer csak nem lesz sehol, emléke sem marad... — Mondjuk én fogok azért emlékezni, de lehet, hogy én is csak a felemás miatt.

(23) (Mi lesz) Mostanában sokat beszélgetek törekvő, jobb sorsra érdemes fiatal emberekkel, útkeresők, nem akarják beérni semmi szellemi késztermékkel, ez dícséretes, irtóznak a közhelyektől, a végletektől, nem akarnak beletörődni abba, ami van, mindez, mondom, a lehető legrokonszenvesebb, és mégis, azt hiszem, késztermékeknél és végleteknél fogják végezni, étlapról fognak bizony választani és konfekcióruhát fognak ölteni,

az étlapon pedig az árvalányhaj is ott van meg a laissez faire meg a házilag barkácsolt bomba, és ők étlapról fognak ezek közül választani,

mert nem tanulnak, legalábbis nem tanulnak eleget, és főleg nem tanulnak jól, nem tanulják meg a valóságot, a rögvalóságot, azt, hogy mi az, ami egyáltalán lehetséges, az úgynevezett egzigenciák világát, tehát a közgazdaságtant és a szociológiát, sőt a pszichológiát sem, vagyis a konformizmust és az empátiát és a terhelhetőség határait, pedig ott kellene kezdeni, megtanulni,

igen, ha tetszik, ha nem, 20-40 évvel ezelőtti szerzőket olvasni, Hankisst, Szelényit, Matolcsyt, Lengyel Lászlót, nem politizálok, basszátok meg, hanem mondom, akik voltak és részben vannak is, és olvasni visszamenőleg Bourdieau-t és Max Webert, és nem utálni Habermast, hanem megkínlódni vele, és Szalai Erzsébetet és Kornait,

(és vannak tőlük jobbra is, ha az az ízlésed, de a lényeg a MI VAN ÉS MI LEHET, azt megtanulni),

és utána, utána megcsinálni, amitől az ember
ember
és értelmes
és értelmiségi,

persze csak ha tényleg ad magára és akar is valamit, nem csak a szája jár,

A RENDSZERKRITIKÁT, a nem spontán, hanem meggondolt és megfontolt okádást ettől az egésztől,

na szóval:

ti most megcsinálhatjátok azt, amit mi nem csináltunk meg, pedig alighanem akartunk, csak azt hittük, egy fél világ dolgozik ezen a projekten, és elég beállni a sorba, és hozzátenni ehhez az egészhez egy keveset,

— PEDIG NEM DOLGOZOTT A MUNKÁN SZINTE SENKI, legalábbis, ahogy utóbb kiderült, túl kevesen, aránytalanul kevesen,

ti már nem eshettek ebbe a hibába, fiúk, amit ti akartok, ahhoz előttetek egy üres gyárcsarnok, ott senki sincs, szabad a pálya,

és innen szép nyerni. És akkor majd eldönthetitek, hogy Guevara vagy anarchia vagy Horthy Miklós,

vagy saját pályára álltok.

(24) (Versek) Nagyon sok verset tudok fejből, még többet tudtam; és újabban megint magolok, mert jólesik; és egy magyartanár, ha már mással nem is, azzal még mindig tud némi hatást kelteni, hogy nagyjából fejből mondja a szövegeket. Nemrég rávetettem magam a kései József Attilára, most a Hét évszázad magyar verseit böngészem, kora középkoriakat meg Arany Jánost, és érdekes szembesülni vele, hogy mennyit tudok eleve, és hogy mennyit tudok pontatlanul, és hát azt lesz a legnehezebb javítani.

Szikrák a szélben /2

(8) (Az ajtó) Bereményi megint megrendezte (ezúttal Erdélyben) a valaha általa dramatizált Szabó Magda-darabot. Csáki Judit ír erről a Narancsban, nem túl elismerően. „Sültrealista színjátszás”, mondja, és minden Bereményi-elfogultságom ellenére látatlanban hiszek neki. A Magyar Színház változatához ugyanis volt szerencsém, és már az is sültrealista színjátszás volt.
Csáki azt írja, Bereményinek ezúttal láthatólag semmilyen elgondolása nem volt arra nézvést, mit akar most a darabbal. Gyanítom. Emerenc alakítója meg azt nem képes szerinte elhitetni, miért épp az írónőt fogadja bizalmába, ha már annyi mindenki mást nem. Biztosan így van ez is. Ez ugyanis még a remek Csernus Mariannak se sikerült. (Igaz, Moór Mariann kiábrándítóan gyenge volt Molnár Anna szerepében. Még én se fogadtam volna bizalmamba, minden gyermeki naivitásom ellenére sem, de nem ám!) Az írónő alakja az új rendezésben alig elviselhetően nárcisztikus, írja a kritikus, igaz, utal rá, hogy tulajdonképpen már a regényben is az — csak Szabó Magda életében ezt tapintatból nem nagyon merte leírni senki.
Csáki Judit elég jól szokta érzékelni — általában — egy-egy előadás szervi hibáit. De erről a darabról valamiért mégsem ír elég kíméletlenül. Pedig kellene. Legfőképpen azt az alapvető kérdést kellene szerintem feltennie, mi a francnak dramatizálta egyáltalán Bereményi ezt a regényt, amikor képtelenség dramatizálni. (Azt nem állítom, hogy nem is érdemes; de hogy nem lehet, abban biztos vagyok.)
Akik olvasták a regényt, azok tudják, hogy akad abban egy főfigura az emberalakokon kívül. Úgy hívják: Viola; ő az írónő kutyája, aki Emerencet választja titkos gazdájának. Nélküle semmi nem működik a műben, próbálkozni is felesleges. (Bereményitől állítólag, amikor a regény színpadi változatát készítette, boldog-boldogtalan azt kérdezte, ki fogja játszani a kutyát. Már a kérdésfelvetés is mutatja, mennyire abszurdum egy Az ajtó-változatba belekezdeni — ha Violával, akkor azért, ha Viola nélkül, akkor meg azért.)
De még nagyobb baj is van. Emerenc önmagában is színpadra vihetetlen. Ő ugyanis kizárólag regényhősként, egészen pontosan: egy regény hosszan elhúzódó idejében képes csak — szép lassan — megnyilvánulni. (Másképp fogalmazva: csak epikus műben képes drámai hősként viselkedni.) Hiszen félévente tesz, évente mond csak valami fontosat: amúgy tulajdonképpen néma alak. Épp ennek az elrejtettségének köszönhetően válik végül afféle taposóaknává a műben. Egy dráma intenzív három óráját ugyanaz a figura gyakorlatilag szétfecsegi: az a néző benyomása, hogy szinte állandóan locsog, osztja az észt, az okosságokat. (Olyan lesz, mint én voltam akkor, amikor már nagyon untatok.) Mindenesetre egészen más karakterré válik, és ezen nem lehet segíteni.
Nem tudom, mit mondana ezekre Bereményi. Aki arra jár és ráér, kérdezze meg.

(9) (Cserhalmi rólunk) „Én is negyvenévesen végigmentem gyalog azon a Magyarországon, ahol csak tankok bírtak járni, mert olyan fagy volt. Majdnem ottmaradtam, s azután elgondolkodtam azon, hogy valóban ilyen fontos férfinak lenni? Négyéves volt a lányom. Csak engem valahogy a Jóisten megkímélt, és megérkeztem. Ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, hogy lovon éljük meg az időnket. Elindultunk ugye, és nem lehetett leszállni, mert nem várt meg az ezred. El kellett intézni mindent, be a gatyába. És közben mi volt az ember fejében... Borzalmas.”
Na most, mindez honnan és miért? Volt egy remek színész, Bubik István, meghalt úgy két éve autóbalesetben: hullafáradtan, és nyilván félrészegen is, de az egyébként tök mindegy, lerepült az útról a kis bogár autójával egy hajnalon. Próbáról jött haza a kisgyerekéhez meg a feleségéhez. Nagy franc volt, nagy életzabáló, indulatos, számonkérő ember. Csináltak róla a barátok egy emlékkönyvet, csupa megrendült szép kolléganő, munkaadók, rendezők, barátok, és hisztérikus kollégák özöne, nyomják a nagy süket, szélsőjobbos szöveget, mert az is van ebben a történetben, Wass Albertig csúszott ez a remek ember egyenesen. Cserhalmi nagyon szerette, és az emlékkönyvbe ő írta talán az egyedüli távolságtartó, fékező szövegeket. Hogy hősködni, féktelenül élni, végletekig elmenni, azt persze lehet, csinálta ő is egy időben az értelmetlen próbákat. A kutya se ugatott volna őutána se, ha rámegy — legfeljebb a gyereke marad árván. És kegyetlen erős az a metafora, hogy mentünk, mert úgy tűnt, hogy menni kell, mert megy az ezred, a csapat (nincs semmi csapat, nem is volt soha, képzelgés ez), és mindent menet közben kellett elintézni, „bele a gatyába”, és azok a borzalmas gondolatok... Talán már érthető. De a legszörnyűbb, hogy tényleg nem lehet leszállni a lóról, én is, ma is, ott megyek a többivel, Versdallam, minden, a hozzá kapcsolódó iszonyatokkal... Pedig semmi nincs. — Keressétek meg, olvassátok el.

(10) (Petőfi-tüllök) Mégiscsak érdemes járkálni e földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol.
Mostanában gyakran van dolgom az Astoriánál, és a föld alatt, amíg várok a metróra, rendszeresen, sőt kényszeresen elolvasom Márainak egy 1937-es írásrészletét Petőfiről. Petőfit nagyon szeretem, Márait kevésbé, a szöveg meg semmi különös, csak éppen haláli pontos leltár arról a 26 éves halott emberről: hogy mi minden volt tudniillik ő már akkor, amikor mellékesen épp friss hulla lett.
Gondoltam, megmutatom nektek is ezt a szöveget, hátha elgondolkoztat még ez az egész valakit — nem valószínű, de hátha mégis, igazából ugyanis van abban nyugtalanító, sőt esetleg még versenyre inspiráló is, hogy ilyen teljesítményeken is túl lehet már elvileg lenni abban az életkorban, amikor általában még épp csak hogy kigördülnek a futószalagon a diplomagyárakból a kis jövendő zsenik.
De hát nem találtam sehol a Google-on. Találtam viszont ezt a másik érdekeset, egy másik nem-kedvencemtől, ismerem ezt is régről, de magamtól soha eszembe nem jutott volna újra; elmosolyodtam, gondoltam, jöjjön akkor ez, mert hogy valaki tiszta holdsugárból lenne, az elcsépelt, rossz, metaforikus duma tényleg és mégiscsak, de ez, ez mégiscsak más, ez már döfi:
„Mégiscsak érdemes járkálni e földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol.
Esténként az utam egy hentesüzlet előtt visz el, melyben az emberek forró kolbászokat gyömöszölnek a szájukba, sódart, disznósajtot falatoznak, a kampókról tokaszalonnák lógnak, virslik koszorúja, májas- és véreshurkák füzére, pazar változatosságban.
Múltkor itt a villanyfényes kirakatban egy szobrot pillantottam meg, amely Petőfi Sándort ábrázolta, amint tárt karral szaval, s dacos, bozontos feje a szabadság, az önkívület egébe magasodik.
Hófehér volt. Eleinte azt hittem, hogy carrarai márványból faragták. De aztán rájöttem, hogy az egész zsírból van, elsőrangú disznózsírból.” (Kosztolányi Dezső)

(11) (Zsófihoz) A kisfilmmel kapcsolatban, amit fényszennyezés-ügyben nemrég kommentelő pozícióban ajánlott nekünk (köszi!!!), bevillant megint az a Cserhalmi-szöveg, pontosabban egy másik részlete, amiből pár bekezdéssel korábban idéztem. Nem szándékos, becsszó, csak így hozta az élet. Táj, látvány, rendetlenség, élet, géniuszi táj. Géniuszi látvány ám az égbolt is, fejedelmien az; az a figyelmünkbe ajánlott furcsa kis film ezt nagyon jól mondja. Cserhalmi meg így:
(Bubik) „Sokszor látogatott meg engem Kékkúton. S láttam, amikor felmentünk egy jó borospincébe a Badacsony-hegyre és onnan lenézett a tóra, hogy úgy elfutotta a vizes-kék szemét a könny, hogy maszatos lett. Azt mondta: „Ilyen nincsen, most értettem meg, mi az: Pannónia.” Akkor én elmondtam neki, hogy ez egy géniuszi táj, nem csak azért, mert Hamvas Béla annak ítélte meg, hanem mert ilyen tájon született újra meg az a görögöktől ránk maradt gondolat, hogy jó lenne már nekünk, embereknek az Isten, a Teremtő elé járulnunk, és megtudni végre magunkról, kik vagyunk. S ha az ember szembesül egy ilyen reneszánsz tájjal, akkor tudja, hogy ebben a tájban jó élni, s abban a pillanatban tudja a dolgát is. Egy tájban, amiben nem jó élni, az ember nem tudja a dolgát sem, és butaságokat művel. Mint a fővárosban élők. Budapestnek kéne lépni egyet a harmadik évezred felé. Mert a huszadik század nem fog véget érni magától, csak ha véget vetünk neki, mert már elegünk lesz a sok iszonyatból. Ha nem így lesz, akkor ez a század nyomul tovább, agyonnyom minket, és nem fogunk tudni mit kezdeni azzal a rengeteg felhalmozott tudással és energiával, ami még mindig van bennünk.”

(12) (Nézőpont) „Ami semmihez sem hasonlít, az megismerhetetlen.”
Ezt írja Valéry, a füzetek egy pontján.
Megállapítását a tao aláírná, és minden analogikusan gondolkodó iskola, irányzat is. De ez nem kérdés, és nem is érdekes. Az iskolák most nem érdekelnek. A kérdés az, hogy nem igaz-e ez az állítás teljesen? Mert akkor a negatív számot csak azért fedezhettük fel, mert mégis hasonlít a pozitívra. Az irracionálisat, mert mégis hasonlít a - mire is? Átgondolni. De gyanús, hogy V-nek igaza van.

(13) (Novella) Világfasza felemelte az unikumos poharat és merengve beleszagolt. Aztán visszaadta, és így szólt:
— Egy időben arra gondoltam, hogy megírom egyedül a modern idők új Dekameronját. Képesnek éreztem magam rá, perverznek szerintem eléggé megfelelnék, sokféle embert is látok, sok kis történetet el is mesélnek nekem valamiért, és véleményem — no az meg pláne van mindenről. Óvatosságból azért végignéztem régi novellaszerű írásaimat, és arra jutottam, hogy színesen és jól tudok mesélni, ha már egyszer belelendülök, de magát a belekezdést, azt még gyakorolni kellene. A novella sajnálatosan olyan, hogy mire egy magamfajta szájjártató eljut a kezdőpontig, az egész írásnak be kellene már fejeződnie. Helyszín, alak, mindez egyetlen villámgyors skicc, és aztán menjen a cucc ezerrel, másképp ezt nem lehet. Mint Csáthnál, amikor az a gusztustalan pondró fiú meglátja a tengerben a lányfejet és utánaered. Vagy Kafkánál, ahogy az ember megjelenik a törvény kapujában a kérésével. Vagy mint Boccacciónál, is ahogy elindul például az Ábrahám-sztori. Mint Hamvasnál...
Ajaj, mint Hamvasnál, mint akárhányszor a Karneválban. Amikor például elkezdődik benne egy éppen ügyeletes novellatéma, és annyira gyors és erős, mint egy Cyrano-ballada; hogy mire felkapnánk a fejünket, már meg is döfött a verse végén. Például, basszus:
„Ismeri Jávorkát? Meg kell ismernie. Un homme du bon Dieu. Hegyoldal és földkunyhó, aztán tölgy, akác, kőris, úgy ismerkedtem meg vele. Érdemes. A piacra megyek. Ott ül, előtte kosár. Cseresznyeszárat veszek ki, és azt mondom, szárat cseresznye nélkül sajnos nem veszek. Ő erre rám néz. A kosárba, megint rám, a szárat a kezemből lassan kiveszi, cseresznyeszemet keres és belepróbálja. Ez sem. Sorra szedegeti a szemeket, és próbál. Ez sem. Ez sem. Csodálkozom. Le coup a porté. Hagyja, mondom. Fejét rázza. Meg kell lenni. A kosarat kiborítja, a szemeket sorra próbálgatja. Ez sem. A dolog már kényelmetlen. Mit akar? kérdem. Meg kell lenni, szól, a szárhoz tartozó szemnek itt kell lenni, nem veszhetett el. Tovább szedeget. A piacon többen odajönnek. Le akarom beszélni. Rien n' y fit. Meglesz, szól ő buzgón. Rendben van, mondom, elismerem, hogy eszemen túljárt, most hagyja abba. Meg kell lennie, szól. Körös-körül az emberek nevetnek. Én menni készülök. Ne menjen, mondja ő, mindjárt meglesz. Inkább megveszem az üres szárat, mondom. Szárat, szól, cseresznye nélkül sajnos nem adok el. Jól van, akkor dobjuk el. Vagy megveszem az egész kosarat. Pour la gloire. Ez volt a megismerkedés.
Meghívott, és el is mentem, ott lakik a domboldalon, már harmadik éve, felesége a kecske, sajnálom, hogy e viszonyból kicsi faunok nem születhetnek, elragadó lenne a tölgyes ott kecskelábú és bakszarvú kis kölykökkel, amint mekegnek, a kakukkfüvön hemperegnek, és a leányokat rémítgetik. Sajnos a kecske és az ember, úgy, mint a görögök korában, már nem kereszteződik. S így a dolognak különösebb érdekessége alig van—”
Szóval nem is kell kérdezni, mi van a Dekameronnal. A Dekameron pihen. Helyette parafrázisokat irkálok. Az kelendő. Jávorkát is áttettem már bulvárnovellába, az lett a slusszpoén, hogy egyszerre jelentek meg a novella végén a hegyoldalban az állatvédők, a klasszika-filológusok és a magyargárdisták, utóbbiak a helyi polgármester vezetésével. A többit nem mesélem. A lényeg, hogy így kell ezt, életből ellesve, és az ilyesmit, okulásból mondom, el is lehet adni. Persze csak amíg friss, mint a cseresznye is.

(14) (k karikás ostorommal) Családi legenda már, hogy a télen, első nagy begyógyszerezettségem idején, teljesen értelmetlen gondolatmenetekre voltam képes. Őrzik a leveleimet, amelyek hétköznapi gondolatmeneteknek indulnak, és egyszer csak fülük, farkuk egybefolyik, mint ez a nevezetes „majd mindjárt k karikás ostorommal”, ami egy gondolatmenet vége volt, nyilván záróérve; még gondosan kitettem a pontot, elküldtem és másnap, mondhatni, a röhögésre ébredtem.
Most megmutatom (Narcissusnak mindegy, csak mutathassa magát): így néztem ki akkoriban, direkt kértem Dinit, fotózzon már le, mert nem fogom későbben elhinni.
Mindezt azért mesélem el, mert most is egy hasonló szakaszban vagyok, ha talán nem is ennyire keményben. Szóval, ha ilyen k karikás ostorok bukkannának elő a szövegeimben, akkor kérem, szóljatok, de kíméletesen.

Emil Michel Cioran, múlt századi román író-filozófus jegyzeteit olvasom mostanában. Nagy fazon volt, (legalábbis ezt szűröm le a rövid kis írásaiból): a negyvenes évek elején Franciaországba telepedett, megtagadta román gyökereit, és mindenáron francia íróvá akarta átképezni magát. Sikerült neki. Persze nem emiatt bírom őt, hanem mert afféle sajátságos ellenszenvvel viseltetik minden iránt. Vagy, hogy jobban fogalmazzak: kétségei vannak a dolgokkal kapcsolatban. Akár így, akár úgy, nekem szimpatikus, tudniillik sikerül magát úgy kifejeznie, ahogy általában én is szeretném magamat. És mindemellett a legtöbb dologról nagyon pontos megállapításokat tesz.
És ha már így szóba került, rögtön idézek is tőle: „Századokon át harcoltak az emberek, életüket kockáztatták, hogy megszabaduljanak Istentől. Mi pedig a XX. század közepén visszasírjuk a láncokat, amiket Ő képviselt, s nem tudunk mit kezdeni szabadságunkkal, amelyért nem hoztunk semmilyen áldozatot, amit nem mi küzdöttünk ki. Hálátlan örökösei vagyunk a hősies ateizmusnak, a lázadás epigonjai, rebellisek, akik titokban sajnálják, hogy eltűntek a ’babonák’, ’előítéletek’, a ’hajdani félelmek.’”
Nos, ha Istent meg a hasonlókat kihagyjuk ebből az egészből (illetve ha valami zsarnoki hatalomra vagy eszmére gondolunk mögötte), máris korunk tömör leírása áll előttünk. Mert mi is van? Kiharcolták nekünk, hogy ne elnyomó rendszerben éljünk; hogy bárki bármit mondhasson, és tessék: senki nem tud mondani semmit. Senki és semmi nem bír megérinteni senkit. Szabadok vagyunk, maximum csak a munkahelyünkön nem, de aztán onnan hazafelé akár be is állhatunk az utcakő-hajigálók, vagy ellenkezőleg, a szivárványos zászlót lengetők közé. Tökmindegy, a lényeg a szabad véleménynyilvánítás. Mert az mindenkit megillet.

Akármerre járok, csupa szabad fiatal jön velem szembe. Nézem az arcukat, és semmi mást nem látok rajtuk, csak a fenenagy szabadságot. Semmit, ami túlmutatna azon, hogy peace, no war, anarchy, legalise cannabis (bár ezek inkább a pólóikra vannak írva), vagyis azon, hogy még több szabadságot, még és még és még.
Hova még?
De sokkal inkább: mit kezdünk majd a totális szabadsággal, ha már ezzel a részlegessel sem tudunk mit? (Igen, részleges, nyilvánvaló módon, hiszen valami korlátnak lennie kell, van is.)
Korunk embere a XX. század hősies, mindent elsöprő tagadás-szériájának a hálátlan örököse. Nem tud mit kezdeni azzal, amit a segge alá raktak. Ám ez nem csak az ő hibája. Hogy ne legyek unalmas, változatlanul Cioran-t idézem: „A történelem nagy korszakai: a ’felvilágosodott zsarnokság’ korszakai (például a XVIII. század). A szellem sem a túlságos szabadságban, sem a túlságos elnyomásban nem tud kibontakozni. Elviselhető kényszerre van szüksége. (…)” És én ezzel egyetértek. De úgy látom, csak az elviselhető kényszer van ott, ahol lennie kell, a szellem az már merőben más tészta. Az most nem a jelenben akar kibontakozni, nem a jelenből merítkezve, hanem totál más utakon tévelyeg.
Vagy ez nem így van? Többen céloztak már rá, hogy én valójában egy diktatúrában érezném jól magam, amiben kedvemre lázadozhatnék. Ez nem igaz. De attól még tény, hogy különösen vonzódom az underground, a nem elfogadott és sokszor a régenvolt dolgokhoz. És körülöttem egy páran szintén így vannak ezzel az utóbbival. Szétnéznek, és nem találnak maguk körül semmit, amibe kapaszkodni lehetne, ezért visszanyúlnak a múltba. Folyton korlátozzák önmagukat, hogy továbbfejlődhessenek (vagy legalábbis, hogy a fejlődés illúzióját keltsék). Talán mert titokban sajnálják, hogy eltűntek a „babonák”, az „előítéletek” és a „hajdani félelmek” (mindaz, ami nyíltan korlátozta a szellem kibontakozását). Egy szellemileg terméketlen korszakban talán nem is tehet mást az ember. Talán a szellemileg termékeny korszakokban sem tett mást.
De ez kevés.
Azt akarom, hogy végre: lényegi dolgokról essen szó; az emberek lássák a jelent; és ne gondolják, hogy a szabadság egyenlő az önfeledt hülyeséggel. Mert nem az.

.

Szeretném azt hinni, hogy manapság is van miből kiindulni.

*

Az utolsó mondatot nyomatékos hangsúllyal ajánlott figyelembe venni.

Eszembe jutott, hogy van egy szívfájdalmam, amit eddig még nem osztottam meg a nyilvánossággal, pedig régóta időszerű lett volna már. Nem is értem a dolgot, hisz' én folyton negatív vagyok, ez az én ismertetőjelem, kilométerekről ki lehet szúrni, jól el is kerül aztán mindenki, szóval most is hű szeretnék maradni önmagamhoz, úgyhogy hajrá!

Képregényrajzolói karrierem (egy kész és két félbemaradt történet) kezdete és csúcspontja ezeddig minden kétséget kizáróan A testaranyozó című alkotás, melynek igen fontos jellemzője, hogy többszörösen koprodukciós mű, ugyanis a sztori egy Parti Nagy Lajos novella fater általi átdolgozása, és én általami reprezentálása rajzolt formátumban. Ugyan még mindig fogalmam sincs, mennyire lett népszerű a Heptameronosok és a szélesebb közönség körében, mert csak egy-két visszajelzést kaptam (igaz, azokat szavahihető emberektől), ám én továbbra is úgy gondolom, hogy ez a képregény-mesekönyv nem lett rossz. De félre az önfényezéssel! Az fater terepe.

Az enyém, mint tudjátok, a negatívoskodás, szóval: puszta jófejségből, nameg persze kíváncsiságból levélben megkérdeztük PNL-től, hogy mégis mit szólna, ha egy példányt eljuttatnánk hozzá ebből a csodából. Ő azonnal írta, hogy persze, naná, érdekli őt a dolog, tehát az Írók boltjában helyezzünk el egy darabot, ő ott szinte naponta megfordul, magyarán biztosan eljut majd hozzá.
Eltelt pár hónap, de semmi reakció. Gyanakodni kezdtünk, hogy talán valamiért mégsem kapta meg, szóval hogy hiba van a mátrixban, úgyhogy bátorkodtam ezúttal én írni neki egy ímélt, hátha arra visszaír. Így festett:

Tisztelt Parti Nagy Lajos!

Bocsánat, hogy ismeretlenül zavarom. A nevem Oravecz Gergely, és úgy fél éve A testaranyozó című novellájából csináltam valami képregényszerűséget. Ebből egy példányt az apám már hónapokkal ezelőtt leadott az Írók boltjában az ön nevére. Nos, nem akarok én semmit, csak tudni, hogy megkapta-e. Ha igen, akkor sem várom el, hogy kifejtse róla a véleményét, esetleg hogy szeresse vagy gyűlölje, egyszerűen csak tudni szeretném, mi a helyzet. Mert ha viszont nem kapta meg, de érdekli a képregény, akkor valahogy eljuttatom önhöz. Ne haragudjon, de én szeretném, ha mindenképp lenne belőle egy példánya. Hogy mit csinál vele, az már nem az én dolgom.
Kérem, válaszoljon!

Üdvözlettel:
Oravecz Gergely

Asszem kevés egyértelműbb levél van a világon, mégis, immáron eltelt nagyjából nyolc hónap, és még mindig semmi. Ha valaki azt kéri, ezek után ne legyek negatív, nos... Nos az biztos nem tudja, hogy én bírom Parti Nagy Lajost. Nem tudja, hogy szarrá röhögöm magam a novelláin. Mert ha az embernek valami nem tetszik, annak oka van, jelen esetben pedig az, hogy nem küldött el kereken a picsába, hanem még válaszra sem méltatott. Persze bejövős dolog a mártírkodás, de nem azért sír a szám, mert nem értékelték kellően intellektuális valómat.
Tudnivaló, hogy ez az ember azonnal rábólinott 2004-ben, hogy lejön hozzánk a Heptameronba, merő jófejségből, csak hogy felolvasson nekünk és beszélgessen velünk, és ezt az ígéretét mindenki legnagyobb meglepetésére be is tartotta. Jött, hozta az azelőtt még sehol nem publikált, legújabb irományait, mi pedig előtte egy hétig készültünk, hogy valamennyire képben legyünk őt illetően. Elvi szinteken ez meg is történt, de amikor végre tényleg ott volt, kiderült, hogy nemcsak jól ír, hanem még jó arc is.
Felmerül hát az emberben a kérdés, hogy akkor most mi a halál van? Nincs sok elképzelésem az ügyet illetően. Annyit látok egyedül, hogy ez az ember azóta is sorban adja ki a könyveit, tehát el nem patkolt, még mindig él, a világból sem vonult eddig ki. Sőt, egyszer, tél környékén még szembe is jött velem a belvárosban, a Katona József utcában. Valami nővel sétált, aki egy babakocsit tolt. Mire felfogtam, hogy őt látom, már messze járt. Volt egy esélyem, hogy megfogjam a grabancát, de elkúrtam azt is. (Hiába, ebben az országban...)

De ha már PNL, akkor már a nagy kérdés is: meddig csinálhatja egy ember ugyanazt, anélkül, hogy ráunnának? Általában nem túl sokáig. És ez az ő esetében fokozottan fennáll. Mert ami pár éve még poén volt, az ma már kevés. Csak nyelvi bohóckodásra nem lehet életművet építeni, főleg nem Magyarországon, főleg nem manapság, amikor minden költő már csak a formával ökörködik, a tartalomra pedig egyre kevesebb hangsúly esik. Én őt jónak tartom, igaz, nem sokat olvastam még tőle. De ha ezen a vonalon megy tovább, nem jósolok neki hosszú életet - csak a sznobok körében, akik mindig is mindent szeretni fognak, amit szeretni illik, tökmindegy, hogy az bír-e nekik mondani valamit. Félek, hogy Parti Nagy lassan már csak azoknak szól, akiknek nem fontos, hogy bármi is igazán hozzájuk szóljon.

És közben továbbra is haragszom rá.

Szikrák a szélben /1

(volt vala) Volt valamikor, nem is olyan rég, még egy éve sincs, egy lapszerűségem, annak volt a címe A világ közepén; mindezt persze már megírta Gergő a legelső blogbejegyzésben; onnan az is tudhatja, aki nem tudja eleve máshonnan. Ott volt rovat a Szikrák a szélben, kis kultúrsznob szösszenetek serege, bennük semmi rendszeresség, csak ami eszembe jutott, csapongó forma és terjedelem, és ezt most ezennel áthozom ide, hetenkénti sűrűséggel, merthogy megtehetem. És persze változatlanul írok a blogba mást is, hosszabbakat.
Heti hét bejegyzést tervezek a Szikrákba, ez itt most nem is számít, mert nem szól semmiről, csak magáról a rovatról.

(1) (Fényszennyezés) A Raklap, a Szent László Gimnázium ezidáig legutolsó laptípusa, természetesen egy baromságra vállalkozott: „szakcikkek” gyártására ugyanis. Vagyis hát inkább úgy tettünk néhányan, mintha valóban ilyesmiket írnánk. Pedig hát hogyan is lennénk mi erre képesek! Mi! Ugyan! Persze jópáran át is láttak rajtunk az első pillanattól kezdve, és jól megérdemelt bírálatban részesítettek minket. Rajztanár cimborám például azt mondta, őt nem győzi meg, hogy a cikkeink alá odafirkálunk pár forrást — attól még egy ilyen cikk nem lesz szakmaibb. Talált. A könyvtárosok azt üzenték, akkor fogják a lapunkat díjazni (a lap bevételét, amelyet nekik ajánlottunk fel, no azt természetesen köszönték), ha majd nyomtatott könyveket is feltüntetünk az írásaink végén, nem csak internetes címeket. Talált. Kuli barátom tiltakozott cikkeink személytelensége ellen. Talált, talált, talált. Példaképem, aki maga a kiegyensúlyozottság és tapintat, aki, ha — nemhogy egy angyal, de — egy légy átszáll a szobán, holtbiztos, hogy megdícséri a röppályáját, a legelső számot követően egy szót sem szólt, sőt legvégül is csak zavartan dünnyögött vállalkozásunkra. Süllyedt.
Belátom, mindenkinek igaza van, és tudom, mivel jár ez szarilag, én is láttam a Megáll az időt.
De azért az is tény, hogy néhányan mindezek ellenére szerették a Raklapot. Például én magam. Vagy a szerkesztőtársaim: a fiaim. Vagy: a feleségem, akinek egyébként a lap címét is köszönhetjük. Meg még egy páran. Még kettőről egészen biztosan tudok. És csak nem tagadják le.
De ez a személytelenség-dolog azért engem is zavart. Így esett, hogy amikor az egyik cikkünk a fényszennyezés veszélyeiről értekezett, a sok lámpabura meg fényben úszó híd mellé egy igazi, meghitt, felkavaró, egészalakos emberábrázolást is javasoltam. Ám Gergő és Dini, addigra már sajnos teljesen elszemélytelenedett szerkesztők, visszadobták ötletemet, mondván, most nem a privát perverzióim kiélése a cél. Pedig 1) emberibbé vált volna a lap, 2) került volna bele némi derű, és 3) még a szakmaiság követelményének is maximálisan megfelelt volna az alábbi kép, az alábbi, teljes mértékben tárgyszerű aláírással:
Nő helyes megvilágítása. Felülről.

Igaz, változatlanul nem lett volna mindenki elégedett, mivelhogy a fotót a neten találtam.

(2) (Definíció) Valaki, akit nagyon kedvelek, azt mondta a köldöknézésről, amit mostanában művelek, és amitől láthatólag nehezen tudok szabadulni (ő is művelte egykor, ő is nehezen szabadult tőle):
„Duzzogás a régi díszletek között.”
Így kell nagyon pontosan fogalmazni.

(3) (Élőhalott költők társasága) A hetek óta kényszeresen a fejemben forgó témáról (hogy bármit csinál mostanság a magamfajta, abból méretes öngól lesz tévedhetetlenül) Kila Támos barátom jut eszembe. És az, hogy baráti jószolgálat régen árthatott annyit bárkinek, mint az enyém neki. Érettségi tételnek jelöltem ki remek novelláskötetét; tartottam róla órákat; őt magát is meghívtam az egyik osztályba beszélgetni; Juza Kata boszorkányos könyvkritikáját is sokszorosítottam a barmoknak; és mi az eredmény? Hárman is feleltek a témából. Bár ne tették volna! Csaknem belebolondultam. Három iszonyatos felelet hangzott el, kettőt közülük ráadásul maguk a nagymenők is hallottak. Szóval jól népszerűsítettem én őt! És ha valaki ezeknek a feleleteknek a hallatán úgy vélné, hogy ilyen pocsék érettségit csak nagyon rossz művekből lehet tenni, nos — erre nem is lehetne mit mondanom, legfeljebb elhaló hangon suttoghatnám, hogy ez azért így nem igaz. Meg hogy rosszul járna akár Babits Mihály is, ha érettségi feleletekből minősítenék. De ki nem szarná le ezt a védekezést? És hogy hangozna egyáltalán egy ilyen védekezés? Babitsból már feleltek szépen is, vagyis belőle lehet. KT esetében ez még valóban nincs bizonyítva.
Mindegy. Most már így esett. Talán tényleg csak így eshetett. Kila Támos egy (vele egyébként sem rokonszenvező tanári karban) most biztos, hogy még rosszabb szerzőnek számít, mint annak előtte, amikor ugyanis már szépen, teljesen el volt felejtve.
El volt felejtve, hiba nélkül, szépen, egészségesen. És én, heideggeriánus bolond, kirángattam onnan! Létfelejtésből a fedetlenségbe. Nesze neked, alétheia!
Nem csak magamnak: neki, Kila Támosnak is berúgtam azt az öngólt. Nem hittem volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges... Ne haragudj, barátom!

S ha már szólok, hát elmesélem, hogy az egyik érettségi végén, de még a hirdetés előtt, holtidőben, látnom kellett azt is, hogy valaki lopva, zavartan kezébe vette a kis könyvecskét. Lapozgatta, nézegette: láthatólag érteni akarta mindazt, amiről én fentebb beszéltem. Meg akarta ítélni, mit érhet ez a könyv, aminek a kiadását épp ő engedélyezte 2004-ben, mint felelős kiadó. Hiszen ő kényszerült látni az iránta megnyilvánuló érdektelenséget is; neki kellett meghallgatnia egyes nyilván súlyosan elutasító mondatokat; neki ment el aztán a kedve szép lassan szerzőtől, szerkesztőtől, sorozattól; és mostanra ő is épp hiba nélkül és teljesen elfelejtette volna már az egészet, ha nem jön egy hülye barom (én), aki még ezt sem hagyja. És slusszpoénnak ott voltak ezek az irtózatos feleletek... Nem akar véget érni a borzalom.

(4) (Irodalom) Kovács András Ferenc pár éves kötete, az Aranyos vitézi órák került megint kezembe. A remek limerickek és különféle rájátszások között ott van az a Berzsenyi-átirat is, az Ezredévi ódákok, amitől minden becsületes magyarnak, ha kultúrember, pláne ha irodalomrajongó, még inkább, ha Berzsenyi-fan, ha... ha... szóval mindezen esetekben fetrengenie kellene a röhögéstől, és nem mellékesen belátnia, hogy ezek a nagy, dörgő kétszáz éves ódákok valóban nem alkalmasak már semmi másra, de arra viszont nagyon, hogy kiforgassuk, kiélvezzük értelmetlen szó-mágiájukat, mert már csak az van bennük, és semmi más — de annak azonban valóban grandiózusak. Csak hát még nem találkoztam irodalomrajongóval, aki egyáltalán értesült volna ennek a remek parafrázisnak a létéről. Így aztán azt sem tudhatom, össze tudná-e rakni a fejecskéjében ezeket a versszakokat:

„Porschevilág bús vengere, szómagyar!”
„Forr a világ bús tengere, ó magyar!”

Melyik lehet vajon az eredeti?

„Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát.
A balti partot s Adria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.”

Ugye, milyen monumentális? És ugye, de most becsületesen: ugye, mennyire nem érthető? Hát akkor itt a másik változat. Ugyanannyira nem érthető — illetve értelmetlenségében is világosabb. Grandiózus szózagyvalék. Mik vogymuk.

„Porschevilág bús vengere, szómagyar!
Pártház, Erény nix — kerge fuvalkodik,
S a görcs fakóit mézbe mártott
Csőre dühös diadalra vészli.

Egy nagy be rondán púz ki a trónusán,
Zabált ipart oszt pátriatöbblet itt:
Bér, resztli, akkord így lerágat,
S rébuszokat hivatal borítja.”

És így megy végig, káprázatosan, szerintem hibátlanul, és ez a hihetetlen marosvásárhelyi szómogul győzi szólavinával, hogy Juhász Ferencnek is nyála csorgana, és főleg győzi pátriatöbblettel, és még négy plusz versszakkal meg is fejeli ezt a Magyarokhoz-ódákot, és a másik óda parafrázisával fejezi le. „Óh, Babylon stabilon leomlett!” Hihetetlen!

Még idézem a kedvenc részemet:

„Zordíts, donorkám, nőjön e szervezély!
Szemlélem valkűr vartyogását
S halni rogyó tarifák szökését

Át trampli gyászon.”

Tessék kikeresni az „eredetit”, donorkáim.

(5) (És még ) Azt vajon tudja-e valaki, bárki ezzel foglalkozó (én ilyen lénnyel sem találkoztam ötvenkét évem alatt), hogy Kölcsey a remek, jövőbe néző Huszt előtt nagyjából egy évvel még Drégel címmel áldozott a nagy magyar hígfolyós sírköltészetnek, és épp azt kultiválta, amit a Husztban aztán (hála Széchenyi Hitelének, ergo: a szómágiának) átmenetileg meg bírt mosolyogni?

Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek,
Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?
Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?
Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng
Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.
Ah, de romod tetején az örök hír égi virága
Csillagi fényeiben századok óta virúl.

(6) (Levélváltás egy diákkal) Azért mókás szakma ez az enyém. Idézem egy pár héttel ezelőtti levélváltásomat:

„Tisztelt Tanárúr!Szeretném megkérni a Tanárurat, hogy áttetszik e nézni újból az esszémet az írásbelin.
Áttetszettem, és egészen áttetsző lettem.
Tudom, hogy már késő, de szeretnék kérni a Tanárúrtól egy utolsó esélyt.
Nem késő, át kellett néznem még egyszer. Megtörtént.
Tudom, hogy nagyon sok mondatba belejavítottam, és ez megnehezíti a mondatok értelmét,
A mondatok értelme valóban nagyon meg van nehezítve.
de folyamatosan használtam a helyesírási szótárt,
Ennek örülök. Sajnos mondatalkotási tárt nem lehet használni.
és igyekeztem minél kevesebb nyelvtani hibát elkövetni.Tisztelettel
Valamit javult a dolog. Nem sokat. Sajnos nincs egyetlen ép mondatod. De ezt már írtam, mondtam. Mindegy, egy leendő történésznek nem kell tudni írni. Vagy pedig egyszer mégis megtanulod majd. ob”

Ha akad még ilyenem, bemásoljam?

(7) (Hódolat Indynek) Fáy Miklós írta az új Indiana Jones-filmről, teljesen korrekt is a trilógiára, csak kár, hogy nem igazán találó épp erre az epizódra:
„A Kristálykoponya királysága pont olyan, mint a korábbi részek, óriási kaland, hátradőlős mozifilm, amely megszünteti a világot két órára, és nincs más, csak ami a vásznon történik. Ugyanaz a kalandfilm, amiért az atyák és nagyatyák lelkesedtek A bagdadi tolvaj idején, és ugyanúgy Indiana Jones, mint majdnem húsz évvel ezelőtt, a legutóbbi rész alatt. Harrison Ford deresedve, de törve nem, ugyanaz az izomzat, ugyanaz az enyhén széteső mozgás, kalap, korbács, meg az a rendkívüli adottság, hogy az atyák azt mondják, egészen jól tartjuk magunkat, a fiúk meg azt, hogy ha megnövök, ilyen leszek. És amit az ember mindig szeretni fog benne: a kaland mellett a tudás tisztelete, a világ szeretete, hogy csak a hülyéket izgatja az arany, a normálisak a régészetért vannak oda.”

Mindegy, illetve dehogy is mindegy, dehogy is: hódolat Indynek!

Hátgerincorgona

Pár hete, míg kollégáim többsége a pedagógusnapon ringatta magát, én a Fiumei úti temetőben bámészkodtam, Fejtő Ferenc temetésén. Fejtő valamikor József Attila szerkesztőtársa volt (Szép Szó), csuda öregember, majdnem száz éves, tiszta agy mindvégig; balra húzott, ahogy szerintem illik, de értelmesen, ami már merőben szokatlan. Hát ott hallottam legutóbb Varnus Xavért orgonán dajdajozni, szép volt nagyon; amíg ott gyűltek a népek (vagy kétszázan: nem szégyen, hogy csak annyian?) és a felhők (jóval számosabban), tolta rendesen, és aztán a beszédek közben és után is. Bennem maradt erősen az élmény, de ennyi volt, futottam vissza Kőbányára, érettségire készülni a fiammal. Ilyen volt akkortájt az élet.
És most volt ez a Kőbányai Napok. Ahol a koppánynégyelés előtt bemondták, hogy vasárnap este a záráson majd ő zenél a templomban. Gondoltam, meghallgathatnánk. Mária rábólintott. Kibumliztunk.
Varnus Xavér, a derék kőbányai származék, aki a Lászlós Fesztiválon is ingyen fellépett egyszer, ezt a koncertjét erős meglepetésre pénzért mérte, személyenként 3800 forintért, úgy, hogy erről semmilyen előzetes tájékoztatás sem a szóbeli felvezetésben, sem a műsorfüzeten, sem egy kicseszett plakáton nem esett. Öntudatosan hazavonultunk. Barátnőnk megsajnált minket, de közölte, hogy hülyék voltunk, ez az ember ingyenes koncertet talán életében nem adott, inkább nagyon is megkéri a maga árát. És akkor nekem is eszembe jutott, hogy bizony tényleg, és hogy mindenki csodálkozott is, amikor hozzánk a Fesztiválra ingyen jött, és latolgatta, hogy ez miért lehetett jó neki. Meg persze a plakátjaira is visszaemlékeztem, hogy azokon meg nem lehet akármi: csak olyan fotó, amit ő választ, olyan kompozíció, amit ő hagy jóvá, olyan szöveg, ami őt dícséri nagy helyesen. (Találtam is aztán egy ilyen szöveget, állítólag Fáy Miklós írta, de a neten valamiért nem lelem:)
„Xaver tud beszélni az emberek nyelvén, elérte, hogy a koncertjeire ezrek legyenek kíváncsiak; ha van valaki, aki vonzóvá tudja tenni a klasszikus muzsikát, akkor ő az. Orgonálni tud, művelt is... minden szempontból modern figura, aki személyével tudja bizonyítani, hogy Bachot nem csak az élet vesztesei hallgatnak, akik mindenről lecsúsztak, és cserébe valami titkos körben bizonygatják maguknak és egymásnak, hogy azért ez az igazi, nem pedig a csalóka látszat.”
Hát ez bizony erősen antilúzer szöveg, mintha egyenesen a magamfajtának és A világ peremén szerzőinek (olvasókat nem mondok, mert minket még csak nem is olvas senki) címezte volna a szerző; de nem veszem fel, mert nem erről beszélek én itt most, hanem arról, hogy ez azért mégis csak szemétség. Még akkor is, ha bizony eszembe kellett volna, hogy jusson: Varnus Xaver nem játszik ingyen, még akkor se, ha egyszer kivételképpen egy koszfészekben valamiért játszott. Az meg egyébként, hogy játszik-e ingyen vagy sem, és ha nem, hát mennyiért, az az ő dolga. Engem nem zavar: annyi helyen nem voltam én már. Csak tudjam.
És másnap, utólag pontosan megtudtam. Minden részletet. Bent jártam az Astoriánál, és ott szembejött egy rohadék plakát. Ami arról tájékoztatott, hogy mivel a Művészetek Palotájában tartandó koncertjére 4 nap alatt minden jegy elkelt, a művész a kőbányai Szent László Napok záróestjén pótkoncertet tart ekkor és ekkor, itt és itt, ennyiért és ennyiért, jegyek kaphatók itt és itt. Minden pontosan olvasható volt. Nem kétlem, hogy jó előre. Sőt, emlékeztem is rá, hogy ezt a plakátot én már láttam.
A belvárosban.
Le voltam nyűgözve. Komolyan.
Varnus Xaver minden tájékoztatást megadott. Előre. A belvárosban. Ahol a nem-lúzer Bach-rajongók laknak. A vásárlóképesek. Akiknek Varnus Xaver, ez az izig-vérig modern figura azt bizonyítja a létezésével, hogy Bach nem csak a lúzereké. Kőbányán merő jószívűségből hagyta magát beszervezni a Szent László Napok programjába, hogy koncertet adhasson nem-kőbányaiaknak, mert a helyiek véletlenül tudhatták csak meg, hogy ez a koncert a legkevésbé az ő kedvükért tartatik. Ott egy darab plakát nem volt. A programban szerepelt, naná, de jegyárról szó nem esett. A béna műsorvezető sem hozta szóba. Talán mert nem is béna.

Az ok, amiért ezt az egészet leírtam, merőben pedagógiai, ezen felül evangéliumi. Örömhírt jelentek be. Néhány nappal korábban még érettségiztettem. Igazi lúzernapok voltak, ma is örömkönnyek tolulnak a szemembe, ha eszembe jutnak. Többek között emlékszem egy nyelvtantételre, ami a Retorikai elemek a modern reklámnyelvben misztikus címet viselte. Nem nagyon ment a diákoknak. Nem találtak jó példákat. Valamennyire még meg is értettem őket. Sajnálkoztam.
De álhumanista részvétre többé nem lesz szükség. Félretettem egy Xaver-plakátot. Cím, kép, elhelyezés, szöveg, jól csengő szerzőnév retorikai és reklámnyelvi összhangja. Valóban mesteri. Előírásszerű. Tanítani lehetne.
Fogom.