A világ peremén

Blogbejegyzés, egy év múltán

2011-06-02T23:26:00.002+02:00

Pár hete kaptam itt egy nagyon szíves felszólítást: írjak már ide megint valamit, legalább valami évfordulósat. Elhatároztam, hogy engedelmeskedek. De nem volt rá sehogy időm. A téma adott volt ugyanakkor: a mit és a miért körbeírása kicsikét. Hogy is maradt ez a blog abba, például. Ezt meg kéne magyarázni. De igazából nem nagyon tudom. Egy reggel úgy ébredtem. Meg hogy mi volt azóta. Mesélni valamennyit. Hiszen szégyentelen mesélő voltam világéletemben. Hát, sűrű halálesetek voltak, nem unatkoztam.

Írtam menet közben pár beszámoló levelet magamról, kényszerűségből: azt gondoltam, az egyiket szépen idemásolom, teszek még hozzá kis utóiratot, és azzal kész, az életjelezés megtörténtnek lesz tekinthető. Szóval itt egy levél. (Imádom a csajt, akinek; remélem, azért ennyi kihallatszik.)

„Szia. Megtaláltál, csak keveset tudok írni, az se mind örömteli, sőt általában nem, de a levelednek örülök.

Mi már nem lakunk a Kacsa utcában, tavaly augusztusban elköltöztünk, méghozzá épp a sulival szembe. 2003-ban muszáj volt venni egy lakást az adózási kötöttségek miatt, mert Mária örökölt viszonylag szép summát az édesanyja után, és akkor pont a sulinál találtunk megfelelőt, szépet. De sokáig bérlők laktak benne. Tavaly aztán Dalma megelégelte, egyedül akart már lakni, illetve a barátjával, az a lakás az övé eleve az apja miatt. Mindegy. Átköltöztünk, előtte egész nyáron festettünk, mázoltunk, meg minden egyebet műveltünk. Vicces persze, mert időközben teljesen kiszerettem az iskolámból, és most meg átlátok az ablakaira meg a teraszra, hát ezt valaki megtervezte nekem, de nem volt jóindulatú. Mindegy, reggelente átvánszorgok, teljesen beteg vagyok már az egésztől, egy depressziós ürge, lenyomom a napi 5-6-7 órámat, mert annyi van, meg még a készülés meg a dogák, rámenne, ha hagynám, az egész nap, szóval ez szerelem nélkül tényleg nehezen bírható. Márpedig nem szeretem már a sulit, mindegy, miért. Így alakult. Csak nem tudtam elmenni sehova, ilyen vénen meg már nem is nagyon lehet. Már 54 éves vagyok.

Közben 2006-ban volt egy elég különös évem, úgy tűnt, hogy tüdőrákom van, ami nem lett volna csoda a harminc évi szenvedélyes bagózás mián. De atipikus volt minden, vizsgálgattak meg ijesztgettek összevissza, de nem volt ijesztő valahogy, inkább szórakoztató. Megismertem a magyar egészségügy varázslatos oldalát, lehet, hogy én egyedül az egész országban: mindenki rendes volt, figyelmes, lelkiismeretes, megmagyarázhatatlan csodák történtek velem, és mindemellé kívánatos fiatal doktornők jöttek-mentek. Azt hiszem, beleszerettem akkor a halálba, mégiscsak romantikus költőféle vagyok. Végül aztán szétszedtek darabokra, de nem találtak semmi rákot. Helyette teljesen furcsa, jóindulatú dolgokat. Na és akkor ijedtem meg, hogy élni kell tovább. Úgy látszik, felkészültem a visszavonulásra. Hát én már megcsináltam mindent, a többi már igazán csak szerencsétlenkedés, nincs benne semmi igazi. Már a gyerekek is felnőttek nagyjából. Olyan depressziós lettem, hogy azóta se tértem magamhoz. Olyan árnyékféle vagyok, komolyan.

Hogy legyen valami elfoglaltságom, önkínzás, amivel elvacakolhatok, amit én magam okozok magamnak, leszoktam a dohányzásról, négy éve nem gyújtottam rá. Önkínzásnak méretes. De nem volt elég. Úgyhogy három éve leszoktam a piáról is, alkoholistának minősítettem magam (az is voltam), és ezért abbahagytam, azóta is borospoharakkal álmodok, de nem ittam semmit három éve. De ezek nem csökkentik az elkeseredettségemet, pedig fel lehetne őket fogni nagy hőstetteknek is, csak hát nem azok. Nem tudom, mik. Őrültségek.

A tanítás már nem nagyon érdekel, amiket kitaláltam, és még sok egyebet is, mint amiket te ismersz, azok befulladtak szép csendesen, meg hát persze sorba kiutálták azokat, akikkel együtt csináltam őket, nem érem már el egyedül a kritikus tömeget. Egyedül maradtam, nincs többé atomrobbanás. Sebaj, csinálják mások. De semmi se történik, persze nem is hiányzik senkinek. Nem minősítem a dolgot, minek.

Mária persze megvan, ő nagyon klassz, és vele jobban rendben vannak a dolgok, sőt, ő aztán halad előre. Kínomban én lettem az ő háttérembere, segítője. Olyan sokáig volt fordítva! De nem tudok meghatódni magamtól sehogyse.

Volt egy nagyszerű barátunk, idén nyáron elvitte a rák, volt a cicánk, a Lóci, egy év kínlódás után a múlt héten feladta ő is. 17 éves volt, szép macskakor. Mit írjak még? Csőd az egész vonalon.

De lesz jobb. Ezt mostanában kezdem így érezni. Csak még talán kell jönni valami még ezeknél is szarabbnak, mit tudom én. Aztán majd kidolgozom magam mindezekből. Teljesen biztos.

Hát ennyit most. Alighanem elég egy időre. Majd írok még, ha te is írsz. Csak kérlek, ne írj vígasztaló dolgokat, nincs rájuk szükség. Szeretek szembenézni azzal, ami van. (No, ez túlnagy mondat lett!) De most tényleg ez van. A veled történő dolgok mindenesetre pozítívabbak sokkal, koncentráljunk azokra.

És majd össze is jöhetünk. Egyébként szoktunk benneteket emlegetni, Máriának is jó emlékei vannak. Szia, sziasztok.
b

UI: A blogot nem érdemes olvasni, nagyon keserű dolgok vannak ott leírva, meg gonoszságok. Egyébként meg persze minden szó igaz, ami ott áll. De már abba is hagytam azt is, talán három hónapja. Egyszer csak eszembe jutott, hogy: minek? És tényleg minek.

(Algács Esztinek, 2010. okt. 25.)

Szóval ennyi volt akkor a tudósítás. Aztán folytatódott persze még sok minden. Mert volt tovább is élet, már ha élet ez. November végén meghalt anyám, decemberben a sógorom. Anyám halálával egészen szörnyű viszonyok maradtak odahaza, a húgom és a három gyereke nagyjából pénztelenül, elmesélhetetlen csapdákban ragadtak bent: azóta is a kimenekítés zajlik, de nem nagyon sikeredik. Az iskoláról most nem mondanék sokat, valamennyire normalizálódtam, nem olyan fájdalmas már, pedig , laboratóriumból gályapad, az nem olyan jó irányú átalakulás. De legalább már nem kell hánynom minden délután. És van más jó is, egyik volt blogtársam, Gergő megnyerte az alfabéta díjat a Blosszával, és elég jól vív az egyetemmel is, és Dinivel is majd csak lesz már végre valami nekilendülés. Nagyon várjuk. Ennyit tehát. Újabban irkálok egy kulturális portálra, ajánlókat, titokban szinte, bélai béla néven, nem az én világom, nem is jól megy, de a semminél több, meg hát segíteni akarok valakiknek. Sokra nem mennek velem. Most majd jön a nyár, nem lesz jó nyár, ez tudható, de sokat fogok dolgozni, hogy valahogy elteljen. Üdvözlöm azokat, akik még rám kíváncsiak, viszont szokjanak le erről.

Az előző bejegyzéshez részlegesen kapcsolódóan

2010-05-24T17:35:00.005+02:00

Fater előző bejegyzése miatt jutott eszembe lefordítani ezt a rövid interjúrészletet, amit először a kommentek közé akartam helyezni, de végül mégis inkább ide rakom, hátha kialakul általa valami beszélgetés vagy vita.

Alan Moore: "A műveltségem nem az iskolából ered. Az egyetlen "hely", ahol bármi olyan információt találtam, ami tényleg érdekelt, az akkoriban ellenkultúraként emlegetett valami volt. Az egész pszichedelikus-hippi színtér, ami akkoriban létezett, és hihetetlen zenét, hihetetlen kultúrát, hihetetlen irodalmat állított elő, és az egész arra ösztönzött, hogy tágítsd ki a tudatod, mint mondták. Szóval miután kirúgtak az iskolából, rá voltam kényszerítve, hogy saját magamat oktassam, ami egy nagyon szórakoztató és könnyű folyamatnak bizonyult. Pár évtized alatt sokkal több információt szívtam magamba, mint amennyit egy akadémikus intézmény hallgatójaként sikerült volna.
Nagyon gyakran az oktatás valójában afféle irtózat-terápiaként működik, vagyis hogy amit igazából tanítunk a gyerekeinknek, az az, hogy a fejükben a tanulást kapcsolják össze a munkával, a munkát pedig a robotolással, aminek eredményképp az életük hátralevő részében talán sosem merészkednek közel egyetlen könyvhöz sem, mert a könyveket a tanulással, a tanulást a munkával, a munkát pedig a robotolással társítják. Így aztán egy nehéz és fárasztó nap után ahelyett, hogy egy könyv olvasásával próbálnának kikapcsolódni, valószínűleg inkább egy igénytelen szappanopera elé ülnek le, mert az nyilvánvalóan nem akar tanítani nekik semmit, vagyis az nem tanulás, vagyis nem munka, vagyis nem robotolás, tehát bizonyosan szórakoztató. Szóval azt hiszem, ez az a séma, amit az oktatási folyamattal sikerült egyre inkább magunkba kódolnunk."

Heller "elitelmélete"

2010-05-22T21:42:00.004+02:00

Ez egy interjúkönyv részlete. Szerintem több, mint érdekes. Gondoltam, megosztom, egyelőre különösebb kommentár nélkül.

RE: Akárhonnan is nézzük, az értelmiség politikai szerepvállalása és kulturális feladata érzékeny pontja a demokratikus mentalitás kialakításának. Egyebek között azért is, mert nehéz a konkrét feladatot, a játékteret és a helyes mértéket felismerni és meghatározni az érdekek sűrűjében.

HÁ: Érdekes változások történnek ezen a téren. Azt nem hiszem, hogy a magyar értelmiség rosszabb, mint a német vagy az osztrák. Ne felejtsd el, hogy a régi értelmiség, amelyik osztályértelmiség volt, alapjában véve megszűnt a II. világháborúval. A II. világháború utáni értelmiség új értelmiség volt. Jöttek alulról olyanok, akik korábban sosem lehettek volna értelmiség. Szinte megszűnt az átörökölt értelmiség: nem a szülőktől és a nagyszülőktől kapták a tudást, mint a korábbi értelmiség. Az új értelmiség a self-made-man értelmiség, ami nem csak Magyarországra, hanem Ausztriára, Németországra és minden európai országra vonatkozik. Talán legkevésbé Franciaországra. Ott van valami kontinuitás. Amerikában sose volt: ott minden ember self-made-man. Pénzt lehet örökölni, de kultúrát nem nagyon: az iskoláztatással leszel értelmiségi. Azzal, hogy melyik egyetemre jársz. És ez rajtad múlik, meg rajtam. Meg a szülőkön múlik az, hogy melyik egyetemre jársz. Persze mondhatnád, hogy a gazdag szülő jobb egyetemre küldi a gyerekét. Ez így van, de attól nem biztos, hogy értelmiségi lesz, mert ma nem értelmiségi szakmákra küldik ezeket a gyerekeket. Úgyhogy az értelmiségi reprodukcióban már nem játszik olyan nagy szerepet a hagyomány és az öröklődés. Magyarországon is ez a helyzet. Nem rosszabb itt az értelmiség, mint általában az európai értelmiség. A fiatalokra is azt mondom, hogy se nem job¬bak, se nem rosszabbak, mint másutt. Nagyon nagy a tudatlanság, történelemről, irodalomról, de nem csak a magyar fiatalok körében. Igen nagy a tudatlanság szerte Európában. Amikor megkérdezik akár a francia, akár a német gimnazistákat, hogy mit tudnak valamely történelmi eseményről, történelmi alakokról, abszurd válaszokat kapnak, mert fogalmuk sincs ezekről. Egy generációval följebb még más válaszokat kaptak volna. A mostaniaknak egyszerűen fogalmuk sincs. Tehát a kulturális input a fiatal generációban nagyon-nagyon halvány. Amikor a televíziót nézik, nem azokat a csatornákat nézik, amelyek információval szolgálhatnak, hanem játékprogramokkal játszanak. Tehát romlik az értelmiség kulturális színvonala. Nem azért, mert ezek a fiatalok rosszabbak lennének. Miért is lennének rosszabbak? Nem is erkölcstelenebbek, mint ahogy az öreg bácsik meg nénik mondják. Arról van szó, hogy a kulturális begyakorlottságuk nincs azon a szinten, amit az értelmiségtől általában itt Európában régen elvártunk. És ez nem magyar kérdés.

RE: Változóban van a kultúra helyzete és az értelmiség helyzete.

HÁ: Magyarul: megszűnik az értelmiség mint olyan. Lesznek tanult emberek, mindig vannak tanult emberek, és mindig vannak emberek, akit izgat az élet értelme meg az irodalom meg hogy mi volt a mútban, a történelemben. Mindig is lesznek ilyenek. A mostani fiatalok között is vannak ilyen halálosan érdeklődő emberek. De ez nem mint értelmiség van és lesz, hanem mint egyedek, akiket ez az érdeklődés tart, mondjuk így, emberileg életben.

RE: Ez azt jelenti, hogy a társadalmi rétegződés átalaku¬lóban van Európában, az európai típusú civilizációban.

HÁ: Ez mind középréteg. Csak a középréteggel kapcsolatban vetsz fel ilyen kérdéseket. A kultúra, az irodalom vagy a zene iránt érdeklődők és a rájuk vonatkozó kérdések a középrétegeket érintik. A felső réteg számára megvannak azok a szociális csatornák és követelmények, amelyek összetartják őket. Megvannak a klubjaik, az öltözködési szokásaik, a divatházak, amelyekben vásárolnak, meg a bálok, amelyeket látogatnak. Sokkal rendezettebb itt az élet. És amennyiben kultúráról van szó a felső rétegeknél, annak is megvannak a módjai. Ahogy aukciókra járnak és megveszik a festményeket; kitűnő festményeket, s dollármilliókat érő festményekkel díszítik a szobáikat, a villáikat. Ez egy meghatározott réteg. És amit alsó rétegnek nevezel, ők azok, akik a szegénységi szinten, vagy alatta élnek. New Yorkban ez mint mobilitási kérdés merül fel, úgy, hogy a gyerekek felkerüljenek a középosztály szintjére. Hogy ne legyen intergenerációs szegénység. Ez a legnagyobb probléma. Intergenerációs szegénység az, hogy mindig van szegény réteg, s attól nem is várhatod el, hogy ilyesmi iránt érdeklődjön. De ha a gyerekei fölkerülnek a középosztályba, akkor saját ízlésük, erejük, képességeik révén és elveiknél fogva fognak a kultúra iránt érdeklődni vagy nem érdeklődni. Mert ez egyéni kérdés, és nem szociális réteghez tartozás kérdése. Ebből az egyéni magatartásból aztán kinő, vagy kinőhet egy kulturális elit, ami új jelenség. Kinőhet egy olyan kulturális elit, amelyik nem azonos az értelmiséggel, mint réteggel.

RE: Nagy változások kellős közepén lennénk?

HÁ: Igen. Amikor kulturális elitről beszélek, és nem értelmiségről, arra gondolok, hogy ez különböző csoportokból kerülhet ki. Bekerülhet ebbe az elitbe gondolkodó közgazdász, lehet benne orvos, művész, a legkülönbözőbb foglalkozású emberek, akiket ezek a dolgok érdekelnek. De nem a foglalkozás a lényeges. A kulturális elit nem azonos okvetlenül az értelmiséggel, mert tartozhatsz a kulturális elithez akkor is, ha farmer vagy.
Ha korábban tanár voltál, vagy akár orvos, vagy egyetemi ember, akkor a foglalkozásodhoz hozzá tartozott, hogy operába meg koncertre jársz, meg a képzőművészet iránt érdeklődő vagy, regényeket olvasol, és erről beszélsz azokkal, akik olyan foglalkozási ágban vannak, mint te. Most ez meg fog szűnni. Nem a foglalkozáshoz fog tartozni, hogy valakinek mi a kulturális érdeklődése, s hol keresi élete értelmét, hanem ezt bárki megteheti. Ebből nő ki a kulturális elit. Nem lesznek kevesebben, csak nem hiszem, hogy a foglalkozás determinálja azt, hogy valaki operába vagy hangversenyre jár. Amerikában már nincs így. Egyetemi tanárok nagyon sok egyetemről életükben nem láttak operát. És nagyon sok üzletember állandóan jár hangversenyre, olvassa az operáról szóló újságot. Nem csak fogyasztója ennek a kultúrának, hanem az élete értelmét is ebben keresi.

A bánat? egy nagy képhiány

2010-05-19T16:43:00.009+02:00

Hétfőn volt Mária nagydoktori védése a Magyar Tudományos Akadémia kistermében. Nyolc fős bizottság, három opponens; mind nagydoktor maga is, jó részük akadémikus. Sok érdeklődő: kollégák, barátok, családtagok. A jelölt komoly, higgadt és gyönyörű volt, és mindezeken túl: rendkívül ügyesen védte meg a könyvét. Az eredmény: 92%, ennél erősebb elfogadás a tudományos életben már nehezen elképzelhető.

Az eseményre nagy erőkkel, beélesített fényképezőgépekkel vonultunk ki. Fényképezett Dini, Dalma, én. Remekül teljesítettünk. Elég jó képek születtek nagy számú emberi hátról,

Diniről,

Dalmáról,

rólam

és még sok mindenki másról.

Csak az ünnepeltről nem készült egyetlen közeli fotó sem. Nyilván minden fényképező úgy gondolta: majd a másik, az közelebb van. Vagy még inkább: hogy biztos sok képet csináltak már róla a többiek.

Hát szóval: így járt. Igaz, szerénynek kell lenni, még ha százszor nagydoktor is valaki. Bástya elvtárs fő erényére mindenesetre most ügyesen megtanítottuk.

Így jutottunk el az epilátorig

2010-05-18T07:53:00.002+02:00

Van nekünk párunknak egy körünk: mi vagyunk a BÁLANYÁK. Néha összejövünk, és Mária hagymás-zsíros kenyerén megpróbáljuk megváltani a világot. Néha jó, néha még jobb, de azért valami még hiányzik az egészből. Talán a lélek, az odaadás. Mindenesetre variálunk. Időnként felmerülnek újabb témák, amikről lehetne majd beszélgetni. Az alábbi levélváltás is ilyen: valaki javaslattal élt (Kata), másvalaki közbekérdezett (Pepe), egy helyen egész véleményözön volt, azt kihagyom; de zömmel én mondtam a hülyeségeimet. Azért nem olyan nagy hülyeségek. Én olvastam (múlt) század eleji műveket, amelyekből süt a szándék, hogy a nő-hernyókból nő-bábokat kellene végre csinálni, hogy kiröpülhessenek végül-végre a nő-pillangók: mert erotikus légkör, nőstényszag nélkül nem lehet élni. Krúdy. Móricz. Ady: Margita élni akar. Csáth. Füst Milán. Szóval csupa író, persze. De akkor ők hatottak: szépen, lassacskán, fű (és e témában: bugyi) alatt. Nő-kergető szép hazugságaik egybeértek a minőségi nők ezirányú, hasonló vágyaival. Most ennek a valaminek a proletár reneszánszát éljük. Képzavarral: a csapból is epilált vaginák folynak. (Ez már annyira nem érdekes.)

Szóval:

„Bocs, még 1 dolog, amit meg akartam írni, mielőtt elolvastam a levélözönt. Nekem is van egy új, hosszú távra (mondjuk őszre-télre) szóló témafelvetésem. A feminizmus. Nos?”

„Engem a nőkből nem az önérzetük érdekel elsősorban. Különben is, a feminizmust is a férfiak csinálták: kellettek nekik olyan minőségi nők, akiket anélkül is meg lehetett izélni, hogy feleségül kelljen venni őket. Ezért hát felbátorították őket, hogy jöjjenek ki a családok fennhatósága alól. Ez számottevőbb mértékben úgy száz éve kezdődött, Magyarországon pl.
Ady nemzedékével. (Örök hála nekik!) Korábban hozzáférhető minőségi nők csak színpadon meg kupiban voltak. - Az meg, hogy ettől a nők elkezdtek mindenféléket összegondolni magukról, természetesen együtt jár az egésszel.

A nők természetesen csodálatosak (ez legalábbis előfordul), de attól még ez a történet ezen a nyomvonalon futott.

Szóval jó téma, sokat fogunk gúnyolódni meg önérzeteskedni.
b”

„És akkor a férfiak "csináltak" több leszbikust, hogy legyen miről fantaziálniuk? :P”

„Nem, ezt nem hiszem. Szerintem ami történt, az a bűvészinas esete: kiszabadították a palackból a női identitást, és most már nem bírnak vele... A férfiaknak az a rétege, amiről én beszélek, az 10% volt eredetileg maximum. Viszonylag belevaló, bevállalós hímek. Viszont a dolog következménye az egész férfinemre zúdult: és nem bírnak vele, beszartak, elpucoltak... Nem csak leszbikusok vannak meg homokosok a korábbinál nagyobb tömegben, hanem szinglik, magányosok is, meg hát rengeteg ember, aki identitászavaros lett... A régi családmodellben lehet, hogy elég jól ellennének. De az már nincs. A férfiak nagy része láthatóan zsugorított hernyóval él most, nem is tudja már magáról, hogy férfi, megélni pedig a legkevésbé tudja... Szóval ez a történet ezidáig számunkra kedvezőtlenül alakult, na de a nők se boldogok! És ha anyuci nem boldog, senki se boldog! Hát persze, hogy kínjukban egymásban turkálnak sokszor! Mit csinálnának? A nemiség nagy dolog!

Na jó. Akkor ezt megoldottam, kérem a következő témát.
b”

(Itt több levél volt, kicsit dorgáltak engem.)

„Sziasztok. Hozzászólásaimat fogjátok fel hülyéskedésnek, bár a lényegük komoly. De hát ha ez téma lesz majd esetleg, valamikor, akkor úgyis fogunk még ezekről beszélgetni. Meg foglak hallgatni benneteket, jó hallgató vagyok. Az, hogy a szakirodalom mindezekről (ahogy én gondolom) nem tud semmit, nem számít, sosem bíztam a tudósok ösztöneiben. Ők csak úgy bóklásznak mindenféle nyomvonalakon, és ennek örvendeznek. - Ez nem tudományellenes megjegyzés volt.

A modern kor mindenesetre százszor frusztráltabb a korábbiaknál, és ebben azért elég nagy szorzóval lehet benne a nemi viszonyok átrendeződése is. Végső soron se a férfiak nem voltak rá felkészülve, se a nők. Hogy lettek volna? És egy mindentudó korban ráeszmélni, hogy semmit sem tudunk magunkról és egymásról, az elég riasztó. Én is kiáltványok mögé bújnék kínomban, bele a csorda seggébe. Sőt bújtam is sokáig, de azért büdös van ott.

Nekem (mondok egy utolsó valamit) a feminizmus különféle programjai, kiáltványai és vitái elsősorban az avantgárd művészi idétlenkedések meghosszabbításának tűnnek, als ob, és körülbelül annyi hozamot is várok tőlük. Hosszú távon az avantgárd fel tudott mutatni pár festőt, egy-két költőt, és kész, unalmasabb bárminél, pedig a többi is unalmas. A feminizmus mindehhez tudóskodó képet vág néha, máskor meg mozgalmárkodik, próbál politikumként megjelenni, vagy életformaként. Hát persze, valamit kell csinálni ezzel a dologgal tényleg, és egészében a nők azért tízszer annyit érnek, mint mi, akik történelmi harcokban már rég lekonyultunk. Sertepertélniük kell, elismerem, sőt várom. De azért vihogni is lehet az egészen. Nekem dadaista kavargás az egész nagy részben, és ebben a kavargásban mi férfiak is ott vagyunk természetesen, én is, aki ezt írom. ’A pácban mindenki benne van.’

Mindegy, Hamvas pl. irtózatos dolgokat tudott leírni a nőkről, megteremtette Lala és Angela figuráját (Karnevál), nála elementárisabban talán senki nem röhögött a feministákon, miközben tökéletesen nőimádó volt és a nőiség igézetében élt. Csak rejtegette. Én nem is rejtegetem. Nekem ennyi épp elég is, pillanatnyilag - a részletekről pedig majd nyilván felokosítotok. Már ha a téma kiválasztódik, mi pedig elbálozunk addig, de mindkettőre látok esélyt.
b”

*
Hát ez ilyen volt. Azért löktem most ide ezt a levélváltást, mert viszonylag kis munkával össze tudtam rakni, hogy legyen megint valami. És egészében szórakoztatónak gondolom a dolgot. Érdekesnek, kicsit provokatívnak, de fontosnak is. És hát híradás is: így bálanyázunk ebben a zárt világban, ebben a kis társaságban, ami, ahogy a Hősöm terében áll, dehogy is titkos vagy zárt. Csak nem nyitott. Mindegy. Mindenkinek kell játszani valamit. Kell, hogy minden ember teret kapjon a kis fontoskodásaihoz. Mi ezt találtuk ki.

Blosszéria

2010-05-15T15:20:00.006+02:00

Gergő fiam második hete rajzolja naponta a különös kis képcsíkjait BLOSSZA elnevezésű legújabb (ki tudja, hányadik) blogján, és amit ott csinál, annak már biztosan van értelme: van a dolognak hangulata, van benne kreativitás, önismeret, és sokféleség is, nem önismétlők a rajzok; és még közönség is támadt valahonnan. Szóval egy sereg dolog máris megvalósult ott. Márpedig valamiféle működés ELEVE kell ahhoz, hogy bárki elkezdjen működni, ez a dologban a csapda: előbb van a cselekvés, és abból teremtődik meg a cselekvés lehetősége. Elméletileg ezt nem is lehet megoldani, a valóságban viszont hálistennek elég gyakran összejön mégis. Ő (Gergő) most váratlanul, szinte érthetetlenül rövid idő alatt előjött a majdnem-semmiből, így máris csinált magának annyi lendületet, amennyi ahhoz kell, hogy mostantól istenigazából működni is tudjon. Ünnepi pillanat az ilyen. (Javaslom más barátainknak is, hogy makacsul, reménytelenül próbálkozzanak ugyanezzel: csinálni, amire vágynak, amivé lenni akarnak, legyenek csak ebben nyugodtan görcsösek. Üvöltsenek, dühöngjenek, ha csődnek és sikertelenségnek, fals bénázásnak érzik az egészet: minden ilyesmi jogos és indokolt. Csak az istenért, abba ne hagyják a vitustáncot: egyszer elkezdhet gördülni a szerelvény.

Talán nem is jellem, karakter, a legkevésbé akaraterő kell bárminek az elindításához, hanem pusztán kétségbeesés és makacsság. Csak a reménytelenek kedvéért adatott a remény, írta egyszer Kafka. Én már nem is hiszek az akaraterőben: a pánik megfeszítő erejében annál inkább. És mivel pánikra mindig lesz okunk, előbb-utóbb mindannyian baszottul tehetségesek lehetünk.

Még valami idevágót. Mostanában sokat gondolkodom színészsztorikon, sok effélét olvasok is, nosztalgia, és eszembe jutott egy régi történet. Latinovits Veszprémben dekkolt éppen, Cserhalmi pedig, fiatal, izgága színész, épp kirúgatta magát Debrecenből, ült otthon eléggé remény nélkül, és Latinovits akkor valami ösztönből Veszprémbe hívta. (Így lettek később barátok.) Egy darabban, amit Latinovits rendezett ott, Cserhalminak be kellett volna jönnie egy ajtón, mint parasztfiú – és nem tudott. És akkor egész nap ezt az egyetlen gesztust próbálták, mesteriskola: Latinovits megmutatta így, úgy, valami negyvenféleképpen. És azt mondta Cserhalminak, aki azon az egyetlen napon (alighanem tényleg akkor!) igazi színésszé érett: na, ha a mesterséget egy lepedőnek képzeljük, akkor most már fogod a csücskét. A lényeg, hogy többet el ne ereszd!

Hát talán így. Aminek a szélét elkaptad, az, noha már fogod, még nem a tiéd: a rémült makacsságot nem lehet ám egyszerre csak abbahagyni. De valami biztonság mégis társul a dologhoz, legalábbis egy idő után (így történik ez, becsszóra): és ez a "biztos bizonytalanság" aztán egy időre elég is szokott lenni. Örökké nem tart ki, ebben ne is reménykedjetek: időről időre újra kell kezdeni, sajnos általában már a mínuszponton, így van ez. És aztán vagy összejön megint valami, vagy nem. De van csücske a lepedőnek, ha egyszer van lepedő; és ha azt valaki szerencsésen elcsípi, onnantól némileg más lesz az egész. Könnyebb: a picike kis biztonság miatt. Nehezebb: mert azonnal jön a félelem is, hogy elveszítem. Sőt: hogy már megint elveszítem. Nem baj. Gergő, tessék kapaszkodni: vedd észre, egy ideje nem szendereg már az a vacak robogás. Elindultál, fiú. Ünnepi pillanat.

Egyszer volt, hol nem lesz

2010-05-13T18:33:00.000+02:00

Egyszer mi ezt már Wolanddal eljátszottuk Versdallamon.

Lehet, hogy kétszer is, már nem emlékszem.

Elég jól nyomtuk, úgy rémlik nekem.

Most mások próbálják előadni, itt, ott, amott. Jól fogják vajon? Mert eddig elég vegyes.

*

„Mit szólna ön ahhoz, ha Mandarru királya lenne?

Tudtommal Mandarru köztársaság –

Mr. Pen a húst indulatosan kettévágta, és a felét szájába gyűrte.

Vegye tudomásul, szólt aztán, tőlünk függ, hogy Mandarrunak milyen alkotmánya van –

Elismerem, mondom én –

Van önnek kedve ahhoz, hogy Mandarru királya legyen? Huszonnégymillió lakos, ezüst- és aranybányák, erdők, városok, trachit, tudja, a trachit az én gyengém, érthetetlen vonzalom –

Azért, mert ön szerelmes a trachitba, én Mandarru királya legyek? Nem szép öntől, Mr. Pen –

Pen a negyedik bécsi szeletbe vágott.

Értem, hogy ez az ön számára –

Bármilyen vigasztalhatatlan vagyok, kénytelen leszek önnel az ismeretséget megszakítani –

Fájdalmas –

Azt hiszi, hogy két ilyen emberre van szükség, ha ilyen modern állam meghódításáról –

Ne oktasson engem, szólt, és mereven rám nézett.

De igen, én oktatom önt. Egy modern állam –

Bordély. A kifejezés megfelel önnek?

Pontos –

Huszonnégymillió lakos –

Mr. Pen, az ön statisztikai szenvedélyét nem tudom méltányolni -

Pen felállt, és kését a földhöz vágta. (A pincér odajött, parancsol, señor – semmi, ezzel az úrral világnézeti vitám van.)

Üljön le, Mr. Pen, mert sültje kihűl. Ön tehát azt az indítványt teszi nekem, hogy mi ketten Mandarrut foglaljuk el, alapítsunk királyságot, és koronáztassam meg magam –

Yes. Indítványozom –

Holott ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ez, mint teljesítmény, csaknem értéktelen és veszélytelen, csak farce, mert ilyen modern államot meghódítani, különösen két olyan embernek, mint ön meg én, nem valami különleges –

Tudom. De az időt valamivel csak el kell tölteni –

Ön ezt a kollektív életformát bordélynak nevezte. Ez a definíció tetszésemet megnyerte, ezenkívül tudományosan is helyesnek tartom. De mondja, micsoda öröm van abban, ha valaki a bordély királya –

Mr. Winemaster –

Ön huszonnégymillió lakosról beszél és megszédül –

Mr. Pen a villát felém irányítja. Hibát követtem el, szólt, amikor e számot említettem, és ön ezzel most visszaél –

Ön megszédült –

A sorochón már átestem. Szédületről szó sincs. A szám tetszett, mint egy automobil rendszáma –

Tudtam, hogy ön okos ember –

Megtisztel –

Ön tehát elhatározta, hogy mi időnket itt most azzal töltjük –

Úgy van. Elfoglaljuk. Királyok leszünk –

Miért akar engem a vízbe mártani?

Ne higgye, hogy részemről különös tisztelet jele –

Tudom. Kívül akart maradni, hogy jobban röhöghessen –

Eltalálta. Ha óhajtja, leszek én –

Jó. Én majd az ön uralmát megdöntöm, a köztársaságot helyreállítom, és önt örökre száműzöm. Helyes? Micsoda világtörténet!

Hogyan? Ön ezt ilyen szigorúan veszi? Ön itt tényleg történetet akar kreálni? Én úgy gondoltam, hogy a királyságot megcsináljuk, az illő pénzeket fölvesszük, Friscóba utaltatjuk, aztán szépen elutazunk és röhögünk –

Nem bánom. De az erőviszonyokat mégis egyenlőtleneknek tartom. Van benne valami tisztességtelen. Nézze, ön, Josiah Pen és én, mi ketten épelméjű, komoly és értelmes emberek huszonnégymillió ilyen idiótával szemben –

Ne részletezze –

Nem is óhajtom. Olyan ez, mintha páncélos tankkal menne a trójai háborúba. Mi ketten a mi élettechnikánkkal ilyen csürhe ellen –

Úgy látom, morális aggályai vannak –

Emésztésem rendben van. S így morálom is –

Ön ezt a sok hülyét szánja?

E pillanatban a föld kerekségén nem ismerek államot, amit két olyan ember, mint ön meg én, három hónap alatt ne tudna tökéletesen kiforgatni. És nem szélhámosságból. Nem, itt, mondom, egy bizonyos magas fokú élettechnika áll szemben a bennszülöttekkel. A feladatunk könnyebb, mint Cortezé volt –

Önből, szólt Mr. Pen, ragyogó egyetemi előadó lenne. Azt hiszem, állást kellene vállalnia a Harward Universityn –

Meg akar sérteni? Párbajt akar?

Majd később, modern párbaj, repülőgépen, háromezer méter magasságban, tízszeri golyóváltás, ha sebesülés nem történik, tengeralattjárón folytatjuk –

Szóval ön olyan cortezi farce-ot ajánl. Fogadjunk, hogy három hónap alatt Mandarrut megesszük –

A fogadást állom. Nekem a trachit gyengém –

Tisztelem érte –

Szép nők is vannak. Ezek a kreolok –

Kreol nő és trachit –

És a bécsi szelet –

Ön túlságosan ismeri saját magát –

El vagyok ragadtatva attól, ahogy ön ezt a szót, túlságosan, hangsúlyozza –

Szóval Mandarru királyság e pillanattól fogva, de még csak mi ketten tudjuk –

Én leszek a király –

Bravó! Ön régi inka uralkodócsalád leszármazottja. Külsejét tekintve tényleg összetévesztésig olyan. Ilyen kétméteres pózna, sárga, ritka hajjal, fülig érő szájjal, gombócfejjel, az inkák mind ilyenek voltak –

Éppen ezért mindenki azonnal annak fog tartani –

Nem. Nem inka. Preinka. Huruchi, érti? Őslakos –

Hogyne érteném –

Titkos barlangban jóslat szól arról, hogy a huruchi dinasztia huszonkettedik leszármazottja, Berendo Huari-Manasco, királyi nevén, Totomana, a Világszaró Sárkánysegg ősei hatalmát –

Éljen –

Az ősi vallást helyreállítja, hatszáz válogatott kreol nő –

Trachitvárban –

Reggel, délben, este bécsi szelet –

Portóival. Ön a nagyvezír –

Főpap akarok lenni. Megfeledkezik arról, hogy születésemnél fogva –

Úgy van. Egész életében a huruchi vallást tanulmányozta. Nini paratimono srei tarotasi –

Ranka, telfeleo tinti –

Boloto, boloto –

Hiszen ön a preinka nyelvet ragyogóan beszéli –

Első Totomana szelleme a barlangban megtanított –

Remek –

Most már csak ellenségre van szükségünk. Azt gondolom, szőkék nem lehetnek, mert azok itt kevesen vannak. Feketék sem, mert itt mindenki fekete. Vöröseket nem ismernek. Mit tegyünk?

Van egy ötletem, dear Mike. Az állambölcsesség legelső pontja szerint –

Óriási, milyen szavakat használ –

Az ellenség nevének megfogalmazása legyen olyan, hogy az uralkodó tetszése szerint mindenkire alkalmazható legyen. A magam részéről azt gondoltam, hogy az ellenség legyen karaki –

Tünemény. Fejtse ki. Karaki az az ember, akire én azt mondom, hogy karaki –

Büntetése legenyhébb esetben a halál –

Vagyonelkobzás, fegyház, kényszermunka, feleség és gyermek kiirtása –

Karaki az ősi ellenség –

Gondoskodni kell arról, hogy a nemzeti indulóban külön strófa beszéljen a karakik ellen való szüntelen harcról –

Ezzel szemben mi?

Zeploták vagyunk. Jelvényünk Huitoto Llamanesce, a Vérthugyozó Dögkeselyű –„

Megfújjuk fűzfalantunkat

2010-05-12T06:43:00.004+02:00

Úgy látszik, egy kicsikét, lélekben, azért mégis csak magyartanár vagyok még. Egy új irodalomtankönyvet mutatok most meg. Azért, mert Aronsont olvasok, a Columbine-röpiratát, és az ide vezetett engem valahogy. Tankönyvmutogatni ugyan éppen választhattam volna mást is, a Petőné-félét, merthogy abban tényleg remek dolgokat találni: de ez itt (negyedkész voltában is) érdekesebb nekem, mivel hogy még furább, hóbortosabb: tudós-tudatlanabb. Szeretem levenni a polcról. Szeretek röhögni is rajta, na.

A szerző épp olyan minden lében kanál, önmutogató fazon, mint én voltam valaha. Folyton csinálnia kell valamit, de legfőképpen a középpontban lennie. Naná. Hogy épp mivel házal, arról láthatólag igen magas elképzelései vannak. Szóval: Narcissus. Tipikus például, ahogy a jelen tankönyvébe szemrebbenés nélkül beletett egy fotót saját magáról, amin épp a jelen könyve terveit mutatja be valahol. Ezen elég jót tudtam mulatni: otthon voltam teljesen.

Fűzfa Balázs, irodalmár. Átlagos, szakállas arc. Színtelen-szagtalan okostojás, aki persze másfelől meg kis-nagy pepecselő. Egyszóval amolyan valódi kismester. Szombathelyen tanít a főiskolán, onnan forgatja ki sarkaiból a világot. Emlékszem, amikor én a Lászlóból akartam ugyanezt tenni. Sikerült, mit mondjak. Arányérzék, hiába. Fűzfa úr is hasonló mértékben rendelkezik vele, mint én: testvérem ő.

Bár persze mégsem: ő azért nálam lényegesen jobban ismeri a dörgést. Én tényleg olyan hiábavalóságokat találtam ki, amelyek nem nagyon illettek semmilyen pedagógiai trendbe. Az újdonság-élmény elmúltával ezért pont oda is süllyedtek vissza (a semmibe), ahonnan jöttek. És nem is maradt utánuk különösebb hiányérzet. Így van ez egyébként az égvilágon mindennel. A buddhisták ezt régóta és helyesen tudják. Az ő könyvével is így lesz természetesen. De azért az MOST még – jó reklámmal - egy rendesen eladható termék lenne, már amennyiben be tudná persze fejezni. Nem a nemlétezőségre ült rá ugyanis a szerző, hanem egy komplett érettségi struktúrára, a kétszintű érettségi aktuális, „új” rendszerére. Az ilyesmi már eleve legalább hétköznapi jellegű értelmességre vall. És a könyv legnagyobb érdemének azt látom, hogy MAJDNEM bizonyítani tudja, hogy ez az érettségi rendszer tényleg jó; vagy legalábbis, hogy tartalmassá tehető. Sőt, ebben a könyvben ez a tartalmassá-tétel — helyenként elég explicit módon — meg is történik.

Ami persze nem fogja megmenteni a tantárgyat még középtávon se. A magyar tantárgyon ugyanis lágyan kiültek már a hullafoltok. Alkonyult neki. Ezt most nem fogom hosszan bizonygatni, pedig bizonyos vagyok benne. Mindössze egy Aronson-részletet iktatok ide. Tulajdonképpen perdöntőnek gondolom.

Elliot Aronson szociálpszichológus a magyarul Columbine után címmel kiadott könyvében hosszan érvel egy többek közt általa felfedezett-kidolgozott módszer mellett, amellyel az előítéletességet mérsékelni lehet, a társas együttműködéseket pedig hatékonyabbá lehet tenni. Döntő fontosságú ez feszült társadalmi terekben, például esetenként az iskolákban is. Ez eddig rendben is van. Könyve utolsó előtti oldalán aztán felteszi a számomra most egyedül döntő kérdést.

„Szociálpszichológusként tudom, tiszteletet nem lehet törvényben előírni. Szinte soha nem vált ki pozitív hatást, ha az embereket önkényes szabályok betartására kényszerítjük. Ha én most csőre töltött pisztolyt tartanék az olvasó halántékához, és azt követelném, hogy valljon szerelmet nekem, akkor valószínűleg ki tudnám csikarni a szerelmi vallomást. Viselkedésemmel azonban feltehetőleg nem vívnám ki olvasóm szeretetét. Lehet, hogy az emberek jobban betartják a szabályokat, ha büntetést helyezünk kilátásba, de ettől nem kapnak késztetést, hogy megértsék és értékeljék azt, amit rájuk kényszerítenek. Mások tiszteletére nem lehet azzal nevelni, hogy kötelezővé tesszük a tisztelettudó megszólítást.

A cselekvést az sem teszi vonzóbbá, ha jutalmat helyezünk kilátásba. A fiunk megfelelő ellentételezés fejében hajlandó lenyírni a pázsitot, de ezzel még nem szerettetjük meg vele a fűnyírást. A jutalmazás hasonlóképpen jól működik, ha Steve nevű tanulónkat a szorzótábla megtanulására akarjuk ösztökélni. Ösztönzőleg hat, ha piros pontot, dícséretet, jó érdemjegyet és ajándékot adunk neki, ha megtanulja a tananyagot. A jutalom hatására azonban Steve nem fogja szeretni is a szorzást. Pedagógusként /persze/ nemigen érdekel, hogy Steve szereti-e a szorzótáblát, a fontos az, hogy megtanulja.

Akkor meg mit számít az egész? Menjünk egy lépéssel tovább! Tegyük fel, hogy Steve-nek jutalmat ajánlok fel, ha hajlandó Shakepeare-t olvasni. Mi sem egyszerűbb. Ugyanolyan ösztönzőket helyezek kilátásba, mint amikor a szorzótáblát tanulta, és biztosan ráveszem, hogy olvasson Shakespeare-t. És itt van a kutya elásva, mert pedagógusként nekem igenis számít, hogy Steve örömmel és élvezettel olvassa-e Shakespeare műveit, vagy sem. Sőt, az a célom, hogy megszerettessem vele a világirodalom nagymesterét. Vajon Steve a kilátásba helyezett jutalomáradat hatására szeretni fogja Shakespeare-t? Egy tanár számára ez
döntő fontosságú kérdés.

Sajnos a kérdésre a válasz nemleges. Még az olvasásra való hajlandóságot is csökkenthetjük azzal, ha Shakespeare műveinek olvasása fejében jutalmat ajánlunk fel. Edward Deci és
munkatársai számos kísérletben gyönyörűen kimutatták ezt. Ha jutalmat ajánlunk egy kellemes tevékenység elvégzéséért, a tevékenység vonzereje lecsökken.”

Aronson végül erre a problémára (amely az irodalomtanítás szempontjából egyedül lényeges) is mindössze az általa korábban részletezett mozaikmódszert tudja felajánlani megoldásként. Egyértelmű, hogy felfogja a problémát, kínban is van eléggé: de nincs jobb ötlete. Persze az irodalom már végképp nem az ő szakmája: nem baj, ha neki nincs. Nekünk, irodalomtanároknak kellene, hogy legyen. De nekünk sincs: mert a jelenlegi világkorszakban alighanem nincs ebből a csapdából kigázolás egyáltalán. Szerintem legalábbis nincs semmi eszközünk az olvasás tömeges megszerettetésére: a mozaikmódszer pedig ehhez nem alkalmas eszköz. Körbeülhetünk, ringathatjuk magunkat, tanítgathatjuk egymást. De szeretni fogja-e ettől Juliska Kafkát? (A módszer legfőképp azt célozza, hogy Jancsit szeresse, aki szemben ül vele és akit eddig utált.) Persze lehet, hogy meg tudná Kafkát is szeretni, de ahhoz előtte végig kellene olvasnia, és azt nem lehet elérni normálisan éppen! (Jancsi megszeretése ezügyben keveset számít.)

Nem beszélek tehát tovább ezekről a kérdésekről: nincs miért. Sem egy kultúratípus bukásáról. Nem is túl jó érzés beszélni róla. Sem egy jó könyvről, ami csupán a legfontosabbról nem vesz tudomást (és így kapituláció helyett nyomul még kicsit): nem kritikát írok. Jó, vidám könyv. Bukás lesz, természetesen. Sőt máris az: az iskolák egyáltalán nem vettek ennek a műnek a létezéséről tudomást. Nem ismerek magyartanárt, akinek egyáltalán megfordult volna a kezében. Ennek persze egyéb okai is vannak. (Például hogy a magyartanárok sem tájékozódnak, mint ahogy nem is olvasnak ők se, mondván: nincs mikor. Aztán meg bagoly mondja verébnek, de ezerrel…)

És különben sem fogja soha befejezni a szerzője. Hogyan fejezné? És minek? De hát ez látszik amúgy is; úgy értem, látszik eleve. Aki először a 12. évfolyam könyvét írja meg, az reménytelenül a modern kultúra szerelmese, azt meg már agyba-főbe hipertextualizálta úgyis. Legfeljebb még a tizenegyedikes kötet fog nagy nehezen megszületni, Babitsékkal: az még, gondolom, szívügye. A tankönyvíró epilógja. Nyilván most is azt gányolja valahol. De Vergilius legfeljebb sznobságból érdekelheti Fűzfa urat. Aki persze sznob is, úgy, ahogy kell, csak most éppen kreatív periódusában tart. Rokonszenves idióta, drukkolok neki.

*
((Írásom nem arról szól, hogy ne lehetne semmit tenni irodalom-ügyben.Ellenkezőleg: rengeteget lehet tenni, kell is. Csak a tömegoktatásban, a magyartanári alapműködésben zárultak le hosszú időre az utak. Természetesen továbbra is lehet egyes emberekkel foglalkozni, hatást gyakorolni rájuk, lehet fű alatt olvasókat, kultúrembereket nevelni, ezt meg azt a tanítványt akár el is varázsolni; vagy akár tanórákon kívüli közös vállalkozásokat kezdeményezni. Mindezek nagyon fontos dolgok. De ezek egyének közötti interakciók.

„Valószínű, hogy a világot már nem sikerül megmenteni, de az egyes embert mindig meg lehet menteni” – mondta az irodalmi Nobel-díj átvételekor Brodszkij. A „megmentés” persze ebben az esetben túl nagy szó, nem kell használni feleslegesen. Legyen elég annyi: az egyes emberért tényleg mindig van mit tenni. Ebben igaza van Brodszkijnak, és talán igaza is marad. De mit csináljon egy magyartanár, ha belép egy osztályba és behúzza maga után az ajtót? Azt gondolom, ezeket a 45 perceket (őrjöngéseinket, öncsalásainkat, önhipnózisainkat, egyszóval öntudatvesztéseinket ) egyre inkább Örkény Istvánnak kellene megírnia.))

PÁLYÁZAT

2010-05-08T22:53:00.002+02:00

Mit gondoltok: mit gondolok erről a versről?

Mit gondoltok: mit gondolok arról az emberről – nem árulom el, hogy valóságosan létező személyről van-e szó -, akinek ez a kedvenc verse? Aki így értelmezi – racionalizálja - magát?

A leginkább közelítő elemzések beküldőit mondjuk Arany Sperma díjjal jutalmazom. Az szerintem nagyon nagy díj.

HA ÉRDEMES - HA NEM

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.

Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem
- de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, - ha nem!

Szoborképpark

2010-05-06T20:45:00.011+02:00

Korábban sok mindenről beszéltem, hát íme, itt vannak a szobrok. Valamennyire látszódnak is.

Pieta (1) – 1990
Ez a három Pieta egyike. A halott fiút ölben tartja az anyja, a test elernyedt, a karja viszont él: anyja melle közé fúrja azt. Kapaszkodik? Még csak azt sem. Élőhalott.

Pieta (2) – 1990
A másik Pieta. Az anya nagyjából ugyanúgy, a fiú ül, végtelen gyötrettetésben ejti hátra a fejét. Még élő fej, élő arc. Az anya arca sokkal merevebb, halottszerűbb.

A harmadik Pietát (ugyanebből az évből) nem fényképeztük le. Ott a fiú teste teljesen vízszintes, az anyjáé függőleges, fölötte áll. Ez a legegyszerűbb, legszimbolikusabb ábrázolási mód.
Latinovits Zoltán szárszói síremlékén egy fekvő és egy álló kőtömb látható. Sugallatában az is hasonló.

Uram irgalmazz (távolról) – 1990
A három Krisztusábrázolás egyike. Ez az egybeKrisztus. Írtam róla sokat.

Uram irgalmazz (közelről)
A fej közelről, más szögből. Szerintem nagyon kifejező.

„És kihajtá őket a templomból” – évszám nincs, de valószínűleg 1990 ez is. Hasonló jellegű.

Meg persze egészen más. A megfeszített itt bíborköpenyben van. A kar elernyedt, a láb viszont tart. Rendkívüli feszültség, és ugyanúgy feszültségkeltő a meztelenség – pompa ellentéte is. (Írtam erről.)

Corpus - 1982
Jóval korábbi bronzszobor, de megfeszített-téma ez is. A kereszt nélküli Jézus.

Dózsa – 1952
Ez a legkorábbi az itt szereplő szobrok között. Nagyon hatásos. Valóságos térben elementáris hatású. Valószínűnek tartom, noha nem néztem utána és semmi bizonyítékom sincs: Juhász Ferenc két évvel későbbi A tékozló ország című „époszára” döntő hatással lehetett.

Táncoló lány – évszám nélküli
Talán erre a szoborra mondta Sz. G., hogy a művész „megtanulta a levegőt”.

Cini – 1991
Ez egy "síremlék": a kemény-gyönyörű angyal. Volt róla szó.

Térdelő – 1970 (? én tévesnek gondolom a dátumot, szerintem 90 körüli lehet inkább ez is. De persze ki tudja.)

Imádom. A NŐ.

Szabadba szállhatsz… - dátum nélkül
Bronzszobor.
Nagyon sok fotót készítettünk róla, valahogy egy sem igazi. Életnagyságban rendkívüli ereje volt.

Legyen velünk

2010-05-05T08:22:00.002+02:00

Ma van kedvenc Kierkegaard-om születésnapja. Megérdemel magától egy kedvenc idézetet a Vagy-vagyból.

Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. ,,Szeretnél - mondta Merkur -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot.'' Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.

Somogyi Szabó

2010-05-03T11:12:00.006+02:00

Nemrég volt a Patakyban Somogyi Józsefnek, a 17 éve meghalt szobrásznak egy érdekesen furcsa emlékkiállítása, arról akarok régóta egy hosszabb, fotókkal illusztrált második rajongást írni. A fotók elkészültek, de a kevés fény miatt nem éppen pompásak egyelőre, némi utófényezést igényelnének, ezt Dini el is vállalta, de nem jut hozzá a rengeteg dolga miatt. Ez a probléma persze átugorható: legfeljebb a gyenge minőségű variációkat rakom ide, jelzésnek jó az is, jobbja meg úgysincs senkinek. És végül is ki lehet majd alkalomadtán cserélni.

Hanem a nagyobb baj, hogy fakul azért az élmény. Nagyon erős élmény volt pedig, csak közvetlenül utána pofán vágott három hét intenzív dolgozatjavítás. És pofoneső formájában bizony kivert-kilúgozott belőlem sokat. Tanulság: mégis akkor kellett volna megírni a mondandómat. Lelkesen, azonnaljában.

Két momentumról azonban valószínűleg tudok még most is mesélni. Az egyik: Somogyi és a nők. Azt a roppant erőteljes nőkultuszt, nőimádatot, ami ezeket a szobrokat szinte kivétel nélkül jellemzi, nem lehet nem észrevenni, pláne egy hasonszőrűnek nem. Minden nőalakjának, akkor is, ha állig öltözött parasztasszony, feltétlenül fedetlen minimum a nagybimbós csecse; a bibliai Mária a kései, 1990-ből származó Pietákon mintha megszoptatni készülne a halott fiát; egyszóval mellek, hasak és nemi szőrzetek láthatók és (szinte) tapinthatók végtelen változatosságban. Ezt roppant mód helyeslem. Tisztelni kell a nőket. Van például egy olyan, 10 centis kis bronzszobra (tó mellé raktak ilyenfajta lányaktokat régebben), hogy ül egy lány egy kövön, nagyterpeszben, és ki van munkálva hibátlanul még a pár milliméteres kis szeméremajkacskája is. Miniatűr poén, naná, szó szerint az; és sajnos egyszerűen nem tudtuk rendesen elkapni a fényképezőgéppel, pedig sokat próbálkoztunk, noha nem is fickándozott a kicsike.

Viszont a legbűvöletesebb Somogyi-poént e témában még én sem vettem észre, így hát sajnos megörökítetlen maradt. Volt ott egy kb. egy méteres samott- vagy agyagszobor, egy csellista lány, derékig hosszú szoknyában (de azért a szeméremdomb átsejlik), a melle persze a szokásos módon kibontva; szép az egész, de semmi különös. Maga mellett tartja a csellóját, az is elegánsan, függőlegesen áll, nagyjából akkora, mint ő. Jó, hát ez ilyen, gondoltam, és elmentem mellette. (Először is, sőt másodszor is, amikor fotóztunk.) Harmadszor Máriával mentem, mert meg akartam neki is mutatni ezeket a munkákat: és zárónap volt már, sőt záróra. És ő látta meg a meglátnivalót ezen az alkotáson, és mutatta nevetve: a csellónak formálódó, apró melle volt, kettő természetesen, és ahonnan a húrok indulnak, alul, ott neki is vénuszdomb-formája volt.

Ettől még a szobor maga lehet akár pocsék, nem is a legjobb szerintem se: mégis elragadtatott lettem azonnal. Így kell szeretni az életet! És el is raktároztam magamban a dolgot. Csak hát nem tudom nektek megmutatni.

Somogyi leplezetlen erotomán nőbolondságát egyébként érdemes mindenféle mátrixokba rendezni. A mátrix további mezőibe egyrészt református elkötelezettsége kerülne, amit a kádárizmus évtizedeiben sem tagadott, sőt hangoztatott. Aztán elragadtatottsága saját felesége iránt. (Nőbolond feleségrajongót nem sokat ismerek, az majdnem a lehetetlennel egyenértékű: közvetlen közelről azért egész pontosan egyet igen.) - További elem lenne, hogy Somogyi frekventált művész tudott lenni a Kádár-korban, sokáig a Képzőművészeti Főiskola bálványa és talán rektora is. És egy időben meg az Elnöki Tanács tagja. Nincs matematikus, aki ezt a sokféleséget egységbe tudná rendezni, de az élet valahogy mégis összerendezte őket, csak tudnám, hogyan. Én még kicsiben sem tudom mindezt megcsinálni, egy iskolában. A Somogyi össze tudta, nyilván fontos volt számára minden elem, és hát ő volt a Somogyi. Nagy figura lehetett, ha el tudta érni azt is, hogy megkerülhetetlen legyen.

És most a másik momentum. Úgy egy jó hete beszélgettem erről a kiállításról titkos haverommal, Szabó Gáborral. Ő a Patakyban mindent lát, sőt viszi a tanítványait is, neki tehát ott ki kell elemeznie vegyileg-esztétikailag még a szart is, ami állítása szerint egyébként nem ritka. Kérdeztem, mi a nézete erről a kiállításról. Nagyon érdekeseket mondott. Neki Somogyi tanára volt a Képzőn, fantasztikus ember és szobrász volt, ő volt az isten, imádta a nőket, nagy vagány volt és nagyon korrekt ember; ilyeneket mesélt. Meg hogy állatszobrásznak indult eredetileg (nem gondoltam volna, hogy ilyen „alterület” is van); meg lehet nézni, mit tudott e téren: menjek, nézzem csak meg a Parlamentnél a két oroszlánt, és mindent tudni fogok erről: az egyiket ő csinálta, a másik régebbi, az szerinte semmilyen. Hát jó, majd megnézem, sőt szerintem meg is néztem már régebben, mert ezt a javaslatot elővezette valamiért már korábban is, csak feledésbe merült nekem az egész azóta. Most jön elő a ködből. Nyilván akkor még nem is fogtam fel, kicsoda az a Somogyi József - noha tudtam. Oroszlánt meg csak rajzfilmben szoktam látni közelről.

Amúgy neki ez a kiállítás nem tetszett, szerinte nem kellett volna megcsinálni. Minden szobrász műterme tele van nagyon rossz szobrokkal, és ezek ilyenek, mondta. Kár volt ezeket közszemlére bocsátani. Van vagy három jó köztük, de azok meg a nagyszerű köztéri szobrai kicsiben; meg még egyet dícsért nagyon, már nem tudom, melyiket, mert hogy ott úgy emeli a lányfigura a karját… És hogy akkorra tanulta meg Somogyi a levegőt. Szóval ilyen furcsa, ezoterikus, szakmai dolgokat mondott. Nagyon élveztem, szeretem, amikor valaki a szakmájából beszél kifelé. Általános bölcsességeket bárki tud bármiről mondani, majd én is fogok ilyesmivel mindjárt próbálkozni. A szakma, az más. Nem minden; de ha nem tanultad meg… Meg kell tanulni.

Érezhető volt, hogy Szabó Gábor egy általa tényleg bálványozott emberről, etalon szobrászról beszél. Mindeközben a konkrét művekről szinte kizárólag negatívumokat mondott. Ez – gondolhatjátok – ugyancsak nagyon tetszett nekem. Én is így szeretem ezt, ha szükségesnek látom. Ami rossz, az rossz: akárki művelte is. És azt ki kell mondani. Ráadásul Szabó tényleg hozzáértő, hiszen maga is szobrász. Elhiszem tehát neki a szakvéleményét - és mégse hiszem el.

Azt mondta Szabó Gábor, hogy rengeteg az agyag-samott-kerámiaszobrokon a rutin, egyformaságok, ormótlanságok, miegyéb. Meg hogy azok a szájak! Hát valóban, tényleg sok a modor. Visszaprimitivizálódás zajlik szinte. Elízléstelenedés. Én is láttam mindezt. Csakhogy nekem így is tetszettek. Ezeket a műveket Somogyi jórészt a 90-es évek elején készítette, bronzhoz akkor már nyilván nem is jutott, valószínűleg műhelygyakorlatozott selejt anyagokkal: de attól a próbálkozásai még lehettek komolyak. Szerintem komolyak voltak. Tudható például, hogy1990-ben halt meg a felesége: ő meg csinált neki (vagyis magának, a műtermébe) síremléket: egy barbár, durva angyalt. Aminél finomabb nincs! Tuti, hogy az asszony (nyilván fiatalkori) vonásait viseli. Ez a Cini. Zord, hűvös arc; komoly és gyönyörű. Túlvilági. Átkomolyodott valami örökebb-be. Szerintem ez, vagy talán még ekörüli más élmények is, izgalmas közölnivalókat hoztak létre benne, Somogyiban. Ekkor már nem a fiatal puncikák lehettek az érdekesek számára, talán nem is talált már könnyen alkalmas modelleket. Hiába, a legjobb véső is elkopik egyszer. Jöttek helyettük ezerrel az öreg Máriák. Három Pieta-variáció is volt a kiállításon, ülő, elhanyatló, fekvő Krisztussal (már ha az: inkább csak FIÚ!); fölöttük a rezzenéstelen asszony-anya-szerető. Az egyik szobron a halott fiú az anyja mellei közé fúrja a kezét, szerintem döbbenetes! Itt a Megtartóról is, az Elernyedettről is nagyon sokat tudnak! – És aztán ott vannak a feszületek is. Szintén három ilyen volt kiállítva: az egyik pici, bronz, az még korábbi: a jellegzetes, hosszúnyakú, lecsüngő fejű Áldozat. Annyira a Semmire van felszögezve, hogy még keresztje sincsen. Nem is kell. Aztán a másik: szögletesen ráolvad, beleolvad a test a keresztbe, azonossá válik vele. Korpusz: inkorporálódik. Keresztté válik a test, vagy inkább a kereszt testté. És a harmadik: ezen jelképes bíbor köpenyben van a megfeszített: és lelóg a keresztről, előredől. Az első ábrázolás anatómiai csoda szerintem, pontos, kifejező, gyönyörű; a másik kettő anatómiai abszurditás, mégis döbbenetesek azok is. Az egybeolvadtban az azonossá-válás van jelen: Vagyok, AMI Vagyok, mintha ezt mondaná úr-szava-parafrázissal: én vagyok az örök áldozat, a megfeszített, a levehetetlen, a leválaszthatatlan. Az utolsó pedig az eleve megdicsőült: nem tudták leszedni róla a fejedelemségét, vagy inkább máris megszerezte azt; és noha átadja magát a halálnak, hiszen a karjaival teljesen elengedi magát, közben a lábaival, embertelen erőfeszítéssel, mintha épp hogy tartaná. Halott az élő, él a halott, ilyen egyszerű ez, a fenébe! Szóval roppant feszültségek vannak ezeken a szobrokon: a jelképiség és az akarat és a gondolat erőfeszítései. Ez a szobrász nem megadja magát a pusztulásnak, hanem - újabb és újabb értelmezésekben - megragadja azt. Nem egyszerűen „pöröl az elmúlással”, hanem újra és újra tökön ragadja. Nem tudom ezt finomabban mondani; sajnos pontosabban se.

Ezért jó szobrok ezek, szerintem. Ezért tudom elképzelni, hogy nem is akarta a szobrász a maximális mintázóképességét bevetni hozzájuk. Minimalisták ezek a művek, igen. Odacsapottak, igen. De talán csak azok az elemeik, amelyek nem fontosak.

(Mellékesen: reformátuséknál nem nagy divat feszületeket, felszegezett testeket, pietákat gyártani. A kései időszak ilyetén fordulatát már csak ezért sem látom vallási fordulatnak. Az öregség, a halál, a gyász, a tartás, az őrzés: eredendően vallásfeletti, de még inkább: felekezet feletti dolgok. Ezek a motívumok csak jól tudják képviselni őket. Újabb és újabb értelmezésekre adnak lehetőséget. Ady, Pilinszky jól tudták ezt.)

Még valamit a minimalizmusról. Nézzük meg a Fáradt bohócot (ez is korai szobor). Itt is itt a zsiráfnyak, a lehajló fej. Az arcot (láttam!) ugyan még tökéletesen megmunkálta, de azt úgyse nézi meg alaposan senki; az igazi arc úgyis az álarc, a botra feltűzve. Már itt is különbséget tett Somogyi lényeges és lényegtelen között. Ekkor ugyan még megcsinálta a lényegtelent is, de később már nem fárasztotta vele magát. Talán rájött: vannak fölösleges fáradságok is. És az ÁLDOZAT mindörökre elnémult száját tökéletesre formálni, hát az most az lenne. Más dolog az, mint a kövi kislány beszédes ajkacskája.

Az Úr énnékem Villanypásztorom

2010-05-01T10:11:00.002+02:00

A panaszkultúra haszna. Zörgessetek és megnyittatik nektek. Ezentúl mindent kiírok a blogra. Ha szélvédőüveget keresek olcsón (majd erre még tényleg visszatérünk), ha csak egy kávéra vágyok. Kiírom és hátradőlök. Az olvasók előbb-utóbb csomagban küldik nekem. Ez most már szinte bizonyos.

Bizonyíték. Megírtam tegnap a Hamvas-anyagok vesztét. Tényleg el voltam keseredve. Erre még az este ömleni kezdtek a szövegek. Pepe barátom ugyanis MINDET letöltötte magának még jókor: jól jöhet. Nagyon érti (érzi) ezeket a dolgokat. Tehát most már nekem is megvannak.

Persze el kellett viselnem, hogy hetek óta tartó szelíd párviadalunkban (hogyan viszonyuljunk az internetes kultúrához) most – egy pillanatra! - megint ő jutott vezetéshez. (És milyen elegánsan! „Kéziratok márpedig akkor sem égnek el”, írta, és ezzel közös színházunkra, A Mester és Margaritára is utalt.) Hát – elviselem, mivel nagyobb dolognak számít azért, hogy van privát Villanyhamvasom.

Az én privát Villanypásztorom küldötte nekem, mert őriz Ő engem.

Így hát most ide is rakom illusztrációnak azt a szöveget az Unicornis Beszélgetések c. fejezetéből, amit már tegnap szerettem volna.

„– Emberismeretem abban a pillanatban kezdődött, amikor megértettem, hogy üres vagyok én, üres vagy te, üres mindenki és az ember a nulladik elem, a neutron, a semleges keret, aki üres. Az emberek valódi jellegükben egymástól nem különböznek. Mindenki üres volt és üres marad és sohasem volt más, mint üres. Minősítetlen. Minőségtelen. Amiben az emberek egymástól különböznek, hogy mindenki más sorsdémont fogad be és táplál s azzal magát azonosítja. Magát a démonnal összetéveszti. Emberrel sohasem állok szemben. Nem is állhatok. Üresség nem állhat szemben ürességgel. Akik egymással szemben állnak, azok a sors démonai. S ezek mindig szemben állnak. Sors annyi, mint szemben állni. Rilke mondja: gegenüber, immer gegenüber.

– Emberismeretem első lépése volt felismerni, hogy azért, ami történt, nem az embert kell felelősségre vonni, hanem meg kell keresni démonát. Háború, tévedés, félreértés, gyűlölet, irigység, hízelgés, erőszak, áltatás, féltékenység nem az emberek dolga, hanem a démonoké.

– Az első stádium: amikor az ember a sorsdémon megszállottja s erről sejtelme sincs. Karakter. Jellem. Egyéniség, individuum, sors, létért való küzdelem, háború, zavar, gyűlölködés, verseny, féltékenység, harag, tehetségek, félelem, védekezés, irigység, Upanishadok: szamszara; Böhme: Angstrad, Orpheus: ananké.

– Aki ezt felismeri, a megszabadulást megkísérelheti. Következik a második stádium. Az összes démonokat, akik benne laknak, akiknek szállást adott, az úgynevezett tulajdonságokat, mind, vagy legalábbis annyit, amennyit csak tud, felidézi. Rendkívüli veszélyek. Mágikus stádium. Leszállás az alvilágba. Úgynevezett önismeret. Tulajdonképpen démonológia (pszichológia).

– Harmadik stádium: az exorcizmus. A démonok leleplezése, átvilágítása és kiűzetése. Aszketikus fokozat. Moralitás. Éthosz. A kufárok kiűzése a templomból. A kísértések ideje. Kritika. Önfegyelem. Ha ez sikerül, az ember eléri az ősállapotot.

– Ez a negyedik stádium. Az üresség, a nirvana. A démonok eltűntek. Elmenekültek a világosságból. Sikerült valamennyit kifüstölni. Tulajdonság nélkül. Tehetség nélkül. Minőségtelenség. Minősítetlenség. A semmi. A neutron. A nulladik elem. Keats: negative capability. Egyéniségtelenség. Jellem- és jellegtelenség. Karakter nélkül, sors nélkül, vágyak nélkül, célok nélkül: Ataraxia. Tao.

– A nemlegesség nem az utolsó. Ez a passzivitás. A várakozás. A megnyílt semmi. Ezen a fokon túl az ember saját erejéből nem juthat. A várakozó semlegesség az ötödik stádium. Esetleg nagyon sokáig tart. Esetleg az ember sohasem lép ki belőle. Ez az állapot, amikor az embert már megteremtették, de az élő szót még nem lehelték bele. Az emberiség állapota a kereszténység előtt.

– A hatodik stádium, amikor az ember a beléje lehelt szót megkapja. A minőségtelenség elnyeri alapminőségét. A semmi valamivé, a senki valakivé lesz. Megszületik a cél. A teljes és a kész ember.

Jelenleg várakozó vagyok az ötödik stádiumban.”

Egyszerű ez

2010-04-30T08:39:00.001+02:00

Katasztrófa: eltávolították a Hamvas-szövegeket a Terebess-honlapról. Pedig nagyon sok minden volt ott, a fél életmű; teljes és nagyjából hibátlanul begépelt könyvek. És most nincsenek: így bízzunk meg az internetben mint lelőhelyben. A Medio Kiadó, merthogy ezek szerint náluk vannak a jogok is, kapcsolt és leszedette őket onnan. Mondjuk elég lassan kapcsolt: tíz éve fent vannak azok a szövegek. Talán csak most kerültek igazán birtokon belülre? Mindegy. Megint egy kényelmetlenséggel több: ha kell valami, és nekem Hamvastól gyakran kell, szkennelhetek és korrektúrázhatok megint.

Az eltűnést azért vettem észre egyáltalán, mert kerestem egy szöveghelyet az Unicornisból: azt a részt, amely a várakozásról szól. Mert mostanában várakozás van; és szerettem volna megérteni, na meg kicsit finomítani a saját várakozásomat. Hamvas azon a helyen arról ír, hogy megértette: mindenki üres, különbség (és lényegében minőség) nélküli; ehhez az ürességhez, kiüresedéshez el lehet jutni tényleg. Ez lehet egy lépcsőfok. Felfelé? Remélhetőleg, de szinte mindegy. Onnantól ugyanis a várakozás van: a tartalmakat önmagába az ember saját erőből nem szerezheti meg, csak kívülről-felülről, kegyelemként. A leggyatrább kereszténység vagy buddhizmus ez, látjátok, gyáva, európaiatlan defetizmus — csak persze mégsem: mert Hamvas, és ettől arany lesz a réz. Komolyan mondom. Na ezt akartam bemutatni, de Danyi Zoltánék beintettek nekem. Felülről, kegyelem helyett. Mindegy. Lapozzátok fel a részt a könyvben.

Na szóval: a minőségtelenséget egy ideje én is gyakorlom, és talán egyre kevésbé hisztérikusan: az ürességhez a lépéseket megtettem, és a várakozást megkezdtem. Ezek a várakozások persze napi konkrét, értelmetlen, zagyva és semmi kis dolgok a valóságban. Múljon el a nap, mint a többi; múljon el ez a tevékenység, amiben éppen lennem kell; menjen már odébb a látóteremből az az önmagától ájult picsa; ilyenek, teljesen negatívak és még rombolók is. Aztán: csináljunk már valamit végre, szóljanak már hozzám, találkozzunk már, na ezek az úgynevezett pozitívak. Semmivel sem építőbbek. Más emberektől várni az üdvösséget. Ebből is elég. Röhej. Három hónapot várni, hogy mások is elolvassanak egy rohadt könyvet és leülhessünk megbeszélni. Várni udvariasan, kedvesen. Persze, így kell lenni, ha csak így tud lenni, de akkor is. Minek ezt?

Úgyhogy várakozás közben elkezdtem én is, mint az egyszeri ember, csinálngati valami keveset. Ezek helyett a szarságok helyett. Olvasok, jegyzetelek, verset tanulok. Jövő pénteken Kosztolányi-konferenciára megyek. Még az is jobb. Van a napnak 18, néha 20 órája, amikor ébren kell lennem úgyis, és ezekben az órákban persze tervezhetem is folyton, hogy majd egyszer elkezdek élni, ha belém tér persze valahonnan az élet. De ha közben csinálhatok is valamit! Nem életet, olyan nincs, hanem szimpla kis élethelyettiket. Hogy hátha, hátha majd így. Egyszer csak meglátja az az ismeretlen Úr, hogy ott verejtékezek a napon. És megszán. Kevéssel beérem.

Most is, írtam nektek ezt a bejegyzést. Elkezdtem a napot. Ilyen ez. Értelme, tudom, semmi.

Big Boy Caprice

2010-04-27T16:12:00.003+02:00

Most értesültem, hogy két napja, vagyis a Vízenjárók Vasárnapján (VIVA) volt hetven éves Al Pacino, akiről én beszélni se nagyon tudok. Alig, esetleg. Moziban a Bobby Derfieldben láttam először, édesbús szerelmi történet meg kiégett alak, ennyire emlékszem, rég volt, magam is nagyon szerelmes voltam épp. Feltűnt, hogy ilyen is van, nahát! De akkor ennyi volt, aztán sokáig semmi, talán nem is nagyon vetítettek tőle semmit, illetve valamikor a Serpicót, az hazavágott erősen, és úgy 80 táján a Keresztapát. Azt én is Brando miatt néztem meg persze, rendben is volt az a vonatkozás nagyon, de haza már én is a friss keresztapával mentem inkább, mint annyian. Onnantól mindenben meg kellett nézni, persze nem mindenben sikerült. A Kánikulai délutánt például csak pár hónapja csíptem el, a Madárijesztőt meg még máig se.

A legnagyobb csalódás eddig az Egy asszony illata, persze, hogy arra kapott Oscart. Annak az első, olasz változata sokkal erősebb volt, és a színész is, Vittorio Gassmann. Imádtam viszont a Szemtől szemben-t, és nagyon jó, hogy rászántam magam A sebhelyes arcúra. Döbbenet Az ördög ügyvédje is, abban kegyetlenül jól háromszögelnek Neóval és a nőjével.

De a Dick Tracy az, amit nem adnék semmiért, illetve benne őt, azt az idióta Nagymenőt. Madonna se rossz pedig, Warren Beaty se, sőt mindenki se, még a gumimaszkok is remeklések: de ez az őrült, ez lejátszik ott mindenkit. „Lehallgatnak minket, lehallgatnak minket, le-hall-gat-nak-min-ket”, hányszor idézzük Máriával! Pedig nem is hallgatnak le minket, gondolom. Csak mi hallgatunk. El.

Csak könnyedén, fiú

2010-04-26T15:56:00.003+02:00

Enyhe bírálat ért tegnap: azt mondták szívközeli emberek, hogy legújabb bejegyzéseimet nem nagyon tudják elolvasni. Hosszúak, bonyolultak, nehézkesek. Hát valóban. Ráadásul tele vannak mindenféle idegen anyaggal, Russell- meg Kafka-szövegekkel. Elszégyelltem magam, és rögtön valami könnyítés után néztem. Két ilyen mindig kéznél van, ha muszáj: az egyik, hogy bármikor ide lehet lökni valami naplószerűséget, valami napi efemerséget. A másik meg a nők. No hát akkor ebben a sorrendben.

Szóval tegnap kritika jött meg még különféle egyéb rossz hírek, de még korábban, délután három körül valami óriásilag klassz dolog is történt: felhívott Kuli a Balatonról, és közölte velem, hogy első menetben készen van a MŰ. Ami ezúttal nem fotósorozat, hanem regény, méghozzá az ő második regénye. Az elsőt, a Hűbele kolesz címűt még kamaszfejjel írta; ez viszont már érett, felnőtt kompozíció. Kéziratban 145 oldal, ami könyvformában minimum a duplája lesz. Az első fogalmazványt, leszámítva a végét, max. 20 oldalt, olvastam is már, és jelenthetem, hogy valóban olvasmányos, érdekes és jó könyv lesz.

Ilyen hír azért nem jut minden napra. És noha a tegnapi a hírek napja volt egyébként is, nekem ez lett a főhír, a többit biztosra vettem úgyis. Na ja.

Remélem, Kuli, mielőtt visszaindult volna Budapestre, újraolvasta az alkalomhoz leginkább illő opuszt, a magyar irodalom legnevezetesebb üdvlövését vagy hip-hip-hurráját, és ha már úgyis arra járt, az abban leírtak szerint cselekedett.

Nézzük csak.

ÖRKÉNY ISTVÁN:
A MEGVÁLTÓ

„Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.

Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körülnézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.”

*
Én sajnos nem voltam ott. Már csak ezért sem lehet az eseményről fotóm. De van a gyűjteményemben hasonló. Ideillő. Gyönyörű, könnyed vízreszállás...

Das Man, háttérkép

2010-04-25T09:20:00.003+02:00

Pár éve megjelent egy könyv, mondjuk, hogy tanulmánykötet, amelynek egy példánya néhány hónapja hozzám is eljutott, én pedig hébe-hóba olvasgatom. Van benne minden: komoly, mint a hascsikarás. Filozófia. Akar lenni. De nem tudom. Harminc oldalas írás szól benne a Manhattan-tervről, alapjában nem is filozófiai téma, és a feldolgozása sem az: eseménytörténet, némi logisztikai tanulságokkal. Egy másik írás a 20. századi elitelméletekkel foglalkozik, azoknak a két világháború közötti divatjával és jelenkori feltámadásával, szemben az osztályelméletekkel. Nincs benne semmi eredeti, semmi mély, semmi elméleti: valaki kivonatolt tizenöt könyvet és időrendben sorbarakta. Hát az egyik fele ilyen. Nyíri Kristóf, a Filozófiai Intézet volt igazgatója adatta ki: ezek az írások nyilván az intézetét minősítik.

Az írások másik csoportja jobb, de legalábbis más. Ezekben hagyományosabban filozófiai témákat vetnek fel a szerzőik, és ezeket tudom is olvasni könnyedén, hiszen a témákban, a nyelvezetben gyakorlott vagyok. De ezek sem olyan színvonalúak, hogy élni-halni kezdjek a Filozófiai Intézetért.

A két csoportot azonban összeköti egy harmadik. Összeköti egy különös törekvés. Ez pedig Nyíri Kristóf elég régi vesszőparipája. Nyíri valamikor rövid filozófiatörténetet írt, aztán eszmetörténettel, főleg monarchikus (bécsi-magyar) eszmetörténettel foglalkozott, de végül átállt valami különösre: vagy húsz éve a számítógépes-világhálós újfajta kommunikációval kezdett foglalkozni. „Filozófiailag.” Elég korán szagot kapott: még nem is voltak akkor mifelénk személyi számítógépek. (A Guttenberg-galaxis végéről persze más összefüggésben már régóta irkáltak.) Nyíri azt kezdte el vizsgálgatni, a kialakuló újfajta kommunikációs technikák hogyan alakítják át magát a kommunikáció jellegét, sőt ennél sokkal többet: magát a tudás elsajátításának stratégiáit, sőt magát a tudást, az információt, egyebeket. Láthatóan élvezetet okozott számára, hogy ezekről a dolgokról magyar nyelven ő értekezik legelőször, és ezzel a témával egy modern világkommunikációba léphet be gyorsan, amely tíz éven belül uralkodó beszédmóddá válik majd. Ez nagyjából meg is történt, így lett Nyíri vezérürü, nemzetközileg is jegyzett megmondóember, és ezzel a háttérrel intézetigazgató, sőt olykor annál is több: akadémiai-politikai, falmelléki súgóember. De ez már nem tartozik ide komolyabban.

Az tartozik ide, hogy Nyíri gondolatmenete köti össze a kétféle cikktípust, a hagyományos-filozófiait és a filozófiainak sem tűnő rendszer-katalogizálásokat. Az internet gyakorlatilag színtiszta logisztika, a saját belső szisztémáját követi, mást követni nem is tudna. Igen, egyetlen nagy hipertextté válik általa a világ, igen, variációk sokasága keletkezik, igen, elég nagy sebességgel veszti értelmét az „eredeti” és a „másolat” megkülönböztetése (egyébként erről művészeti vonatkozásban már Walter Benjamin is írt hetven éve). Elég jól értem én már ezeket, részben nincs is ellenemre, de azért ennek a gondolatmenetnek a teliszájas neofitái nem kevésbé komikusak számomra, mint bármilyen más neofiták. Reuter Lajos barátom, bár tudtán kívül, megírta már ezt az egészet a novelláskötete bevezetőjében: REFEKA. Rendkívül ironikus írás.

És most pár szót a képmellékletekről. Beszkenneltem a kötet borítóját. Két részletben: az első, majd a hátsó borítót. Fontos tudni, hogy egyetlen képről van szó. Túl az iskolafilozófián, mondja a cím, és a címlapon egy íróasztal látható, rajta bekapcsolt számítógép, az asztalon szótár, szemüveg, ceruza. A számítógépen dolgozó ember azonban a hátsó borítón látható, mintegy önmaga háttérképeként: mivel ebben a dolgozószobában még könyvek is vannak. Ez az első borítón is látható, de nem hangsúlyos, sőt: múltidő. Reziduum. Van, de nincs. Heidegger áthúzná. Úgy jelezné jelenlévő jelen-nem-létét, önmaga hűlt helyét. De a hátsó borítón másképp van egy kicsit, ott a tudományipari das Man éppen könyvet olvas, nyilván keres valamit, és bizonyára azért egy könyvben, mert a mindentudó számítógépén valahogy mégsem találja meg, vagy legalábbis nem autentikus formában. Semmi egetrengető, épp csak felállt a számítógépétől, ül is majd vissza mindjárt, bár persze az sem elképzelhetetlen, hogy talál valami érdekeset, és állva elolvasgat egy órácskát a saját, részben már nyugdíjazott könyvtárában, ahogy mi is szoktunk a könyvesboltokban. Nagyon finom borító, elárulom, hogy nagyságrendileg többet mond magánál a csaknem 500 oldalas vegyesfelvágottnál, pedig minden fanyalgásom ellenére az is ér azért valamit.

A világ megokolt -

2010-04-21T22:50:00.003+02:00

Arra gondoltam, ezt most megmutatom itt is. Úgy másfél hónapja (részben) ezzel a kérdőívvel szórakozom.

De igazában már tizenötödik éve.

Amikor a Lászlóba kerültem (1994), nagyon erős önpörgetésben voltam, mindent, de mindent csináltam, variáltam, kitaláltam, és világos volt, hogy ennek sosem lesz majd vége. Például megkaptam rögtön a legtöbb végzős osztályt filozófiából (aki addig tanították a tárgyat, többnyire örültek, hogy megszabadultak tőle, én meg pont fordítva voltam ezzel). Így hát még szeptemberben összeraktam egy jó kis kérdéssort, és megvéleményeztettem az osztályokat, mit gondolnak ezekről az állításokról. Lubickoltam ezekben az izékben.

*
Gondolkodás-szonda

Kedves tanuló! Ha van kedved, töltsd ki ezt. Én a közeljövőben feldolgozom.
Kérlek, hogy 0 és 10 közötti számokat írj a felsorolt válaszok mellé. (A növekvő sorrend a nagyobb egyetértést fejezi ki.)
Ahol összetett állítással találkozol (pl. 2. nagy blokk), ott próbáld meg az állítás EGÉSZÉT értékelni.

1.
a) Azt gondolom, hogy az emberek ma többet tudnak a világról, mint évszázadokkal ezelőtt.
b) Azt gondolom, hogy az emberek ma értelmesebbek, mint évszázadokkal ezelőtt.
c) Azt gondolom, hogy a modern élet butítja az embereket.
d) Azt gondolom, hogy a modern élet felületesebbé teszi az embereket.

2.
a) Az emberiség jövője biztató, a technika és a tudomány fejlődése megoldja a nagy gondokat.
b) Az emberiség jövője biztató, mert kezdjük felismerni az önkorlátozás, az egymásrafigyelés fontosságát.
c) Az emberiség jövője nyugtalanító, kevés a jele, hogy ráeszmélnénk: nagy bajok vannak.
d) Az emberiség jövője katasztrofális, az ember képtelen megbírkózni a jelen óriási veszélyeivel és konfliktusaival.
e) Az emberiség jövője biztos bukás, az ember ki fog pusztulni, és meg is érdemeljük.

3.
a) Az ember életét a vak véletlen irányítja.
b) Az ember (többé-kevésbé) képes irányítani az életét.
c) Az ember csak úgy él bele a világba, és gyakran szorong is ettől.
d) Az ember cselekvéseinek kevés köze van a józan megfontoláshoz.
e) Az ember gyerekkorában beleivódott normák szerint él.
f) Az ember életét isteni erő irányítja.
g) Az ember életét külső, démoni erők irányítják vagy befolyásolják.

4.
a) Az emberek elsősorban az érdekeiket követik: önzők.
b) Az emberek önzők, de gyakran arra is képtelenek, hogy felfogják az érdekeiket.
c) Az emberek alapvetően jók, csak életkörülményeik torzítják el őket.
d) Az ember alapvetően rossz, de bizonyos együttműködési szabályokat a maga érdekében hajlandó betartani — ezért működik a civilizáció.
e) Az ember alapvetően konszenzuskereső, megegyezéspárti lény, keresi az együttműködés és a szeretet lehetőségeit.

5.
a) A világ összefüggéstelen események halmaza.
b) A világ igazából megismerhetetlen.
c) A világ működését törvények, összefüggések biztosítják. Ezeket a tudomány (apró lépésekben) tökéletesen birtokba veheti.
d) A világ összefüggéseiből többet érez meg a művész, mint a tudós.
e) A világ összefüggéseit misztikus úton meg lehet közelíteni, s némely ember — jós, parafenomén — képes is erre.
f) A világ összefüggéseit a vallások már kinyilatkoztatták: régóta minden lényegeset tudunk.

*

Nem teljesen ez a kérdésköteg volt azért, bevallom: némelyiket (talán ha az ötödét) finomítottam azóta. De a lényege ez volt. És szinte ráröpültek az osztályok. Nemrég volt még csak a rendszerváltás, nyíltak ki sorban, lelkesen az agyak, mindenki akart még valamit, nem a másikra várt, hanem ő is meg akart nyilvánulni, a kedvüket még nem vették el a fiataloknak, de nem voltak még konzumidióták sem, klaviatúra- és mobilnyomkodók; hogyne érdekelte volna őket, hogyan gondolkodnak a világról! (Megdöbbentően okosan gondolkodtak.) Én pedig feldolgoztam az adatokat: napokig számoltam, átlagoltam (számítógépek még nem voltak, számológépek persze igen). És az egészet megírtam egy 8-10 oldalas cikkben, amit közzé is tetettem az iskola akkori, Csúzli című diáklapjában. (A lap nem sokkal későbbi dicstelen végében játszott dicső szerepemmel most nem dicsekszem.)

Nagyon szerettem azt a vizsgálatot: sokat tanultam is belőle, például arról, mi a jó kérdés és mi nem. A kérdéseim, a csoportosításaim végül is inkább jónak, mert inspirálónak bizonyultak. (Bár néha bénák voltak.) És ezért még évekig, időről időre ingert éreztem, hogy megismételjem a vizsgálatot: hogy lássam, merrefelé mozdult el a világ. Nem mintha nem lehetett volna enélkül is érezni.

De már vagy hét-nyolc éve nem nyúltam ehhez az egészhez. Eleinte azért nem, mert volt még sok más – sokkal jobb! – dolgom, később meg mert már nem éreztem semmi ilyesmit vagy bármit a dolgomnak többé. De tavaly valahogy mégis rászántam magam és kitöltettem a kérdőívet megint, aztán csak néztem, néztem a számsorokat fintorogva, aztán egyetlen, gondolom, színpadias mozdulattal belevágtam mindet a kukába. Annyira undorítóan semmilyenek voltak, érdektelenek; vagy csak én, undoromban, annyira semmilyennek láttam őket.

De az idén nagy morogva elővettem a cetliket megint, ráadásul önszántamból teljesen. És azt mondtam, ez így lehetetlen, mégse hagyom annyiban ezt a dolgot, nekimegyek megint és mindenképpen végig is csinálom. És végig is csináltam. Nem volt egetverően nehéz. Nagyjából 150 diák vállalkozott a kitöltésre, nagyjából tehát mindenki, és nem is húzták a szájukat. És talán mond is valamit a mai végzős lászlósokról ez az egész. Valamivel jobbat, mint a tavalyi; vagy mint amit tavaly gondoltam erről.

Lehet, hogy szép apránként mutatok is majd a számokból valamit, és akkor persze már kommentálni is fogom az egészet. Cikket nem fogok kanyarítani a témáról, annyit azért nem ér. De valamit mégis firkálgatok. Szórakázzunk.

Új esszék/8: Féner Tamás

2010-04-20T15:08:00.002+02:00

(börtönfotók) Ma is élő, nagyon jelentős magyar fotós (többek közt szocio- és dokufotós) beszél itt egy fontos sorozata készítésének hátteréről. Ritka élesen és pontosan fogalmazza meg nézetét egy, a társadalmunkat erősen megosztó kérdésről. És nagyon más módon fogalmaz mindezekről a fotóiban, már ha hinni lehet az elbeszélésének. (Hinni lehet.) — Ti mit gondoltok mindezekről? Mit kellene tenni, hogy kellene eljárni? Mire való a börtön vajon, és milyennek kell lennie? (Kérlek titeket, fogjátok vissza kicsit az ítélkező hajlamotokat, ítélkeznek így is annyian mindenféle kérdésekben, hogy borzalom!)

(börtönfotók)
„A magyarországi börtönöket járom végig. Hűvös, távolságtartó, már-már esztétizáló képekben mutatom be az építészeti sajátosságokat, és ugyanakkor a fogva tartás napi gyakorlatához tartozó tárgyi világot. Érzelgősség nélkül szeretném érzékeltetni elemi felháborodásomat azon, hogy elismerve a társadalom önvédelmének jogosságát, a kirótt büntetéshez adott esetben fogalmilag nem tartozó módon milyen körülmények között lehet embereket fogva tartani. Tisztában vagyok azzal, hogy a társadalom teherbíró képessége véges. Mégis: egy olyan totális rendszerben, mint az ítéletvégrehajtás, a totálisan kiszolgáltatott emberrel szemben nincs helye olyan gazdasági racionalitásnak, mely nem a törvény által kiszabott minimum megadásából indul ki. Minden felelőtlen intézkedés a büntetés-végrehajtás legfontosabb célját, az elitélt visszavezetését a táradalomba veszélyezteti felelőtlenül, érzéketlenül.
Hangsúlyozom: a képeken elhatározottan nincs ember. A távollevő nyoma – Derrida-i fogalommal: trace – hitelesíti számomra jelenlétét…”

*
Fénerről már elég sokat írtam. Ide most nem kívánkozik semmi új. Illetve dehogynem: fotók, azok jöhetnének. De a neten nincsen belőlük egy darab se, és nem tudok más módon se hozzájuk férni ebben a pillanatban. Úgyhogy ez a bejegyzés most kép-telen marad, ahogy a gyerekeknek is úgy kellett (lehetett) erről a támáról írniuk, illusztrációk nélkül.

(Most szereztem egyet, Dini küldte nekem, úgyhogy pótolom.)

Erről egyébként elég sokan írtak is, és találtam már elég jó megközelítéseket.

(Már nem sok esszétéma van hátra egyébként, mindössze négy. Lehet, hogy egybemarkolom majd őket, mert már sok a jóból.)

Új esszék/7: Spiró György

2010-04-19T14:35:00.003+02:00

(Néz engem) Ez egy novella, eléggé jelenkori; eléggé erkölcsi; eléggé személyes; eléggé bevállalós. Mint egy kései József Attila-vers, úgy tud fájni is adott esetben. De nem a fájdalom a lényeg, hanem inkább az ítélkezés ereje, kérlelhetetlensége: tényleg ilyen döntéseket szoktunk mi hozni magunkról, egymásról? És ilyen tiszta fővel? Muszáj, vagy kényelmes inkább? De hogy lehetne kényelmes? És hogy élünk aztán?

„Néz engem

Másodszor csörög a telefon kitartóan. Ülök mellette, várom, hogy abbahagyja. Ha majd harmadszor is rákezdi, föl kell vennem. Hátha nem ő. Hátha pénzkereset.

Abbahagyja. Ülök. A szemét látom magam előtt. A leggyönyörűbb szemek. Sem életben, sem filmvásznon ilyet nem láttam. Bámulatos mélység és tisztaság. A haja is gyönyörű, azokkal az ősz csíkokkal a feketében, de a szeme, az leírhatatlan. És ezek a szemek engem néznek. Úgy szeretnek, ahogy szeretni lehet, feltétel nélkül. Három éve. Ilyenben nem téved az ember. Három éven át, amíg nem mehettem hozzá, mert végig kellett csinálnom egy másik kapcsolatot, mindvégig tudtam, hogy ezek a szemek rám várnak, bármikor elmehetek hozzá, szerelemmel fog fogadni. És elmentem hozzá három év múlva, és szerelemmel fogadott. Ilyen egyszer adódik az életben. Mert úgy szeret, ahogy szeretni lehet.

Ülök és fohászkodom, hogy hallgasson a telefon. Ne kelljen fölvennem, ne kelljen meghallanom a hangját, ne kelljen könnyed stílusban, az ő védekező és könyörgő stílusában hazug társalgást folytatnom vele, úgy téve, mintha nem sejteném, hogy a halálfélelem mélyéről könyörög hozzám. Ne kelljen átlátszó, mindkettőnkhöz méltatlan kifogásokat találnom, miért nem megyek. Ne kelljen hallanom, mert ez a legiszonyúbb, amint bárgyú kifogásaimat elfogadja. Annyira szeret, hogy képtelen aljasságot feltételezni rólam. Nem ismeri az aljasságot. Nincs benne olyan. Vakon szeret, ahogy szeretni lehet.

Már nem a düh, amiért megint közbeszól a végzet, és nem lehet részem a csodában, ami ő. Már nem a vinnyogó döntésképtelenség, további életem valószínűtlenül ragyogó esélyei az egyik, és a hónapok és évek mellette, iszonyatban, a másik serpenyőben. A döntést már meghoztam, a döntést már minősítettem: a legnagyobb aljasság, amit elkövethet az ember. Árulás akkor is, ha idegen a másik, és nem ilyenek a szemei. Indokolhatatlan döntés. Indokoltam sokáig. Hogy még egyszer nem csinálom végig olyannal, akit szeretek. Hogy együttlétünknek nincs jövője. Hogy nem lesz belőle utód. Hogy nem tudok miatta dolgozni. Mindez igaz, mindez nem igaz. Talán az életösztön, talán az sem. Talán csak az aljasság maga, mert létezik. Már bólintottam rá. Az érzelgős, magakellető kívánság: dögöljek meg majd én is így, magamra hagyva, már az sincs. Erkölcsöm, melyről büszkén hittem: van, egyetlen fuvallatra távozott. Minősített gyávaság: tudatos, akaratlagos.

Imádkozom, meg ne szólaljon a telefon. El kéne szöknöm hazulról. Ez már semmi, ez már belefér. De csak ülök és várok. Ő pedig fel fog hívni még egyszer, én fel fogom venni, ő könyörögni fog, hogy menjek föl hozzá, én pedig könnyed, gunyoros, társalgási stílusban valami kifogást hozok fel, magam előtt látom majd a szemeit, a világ csodáit, és magam előtt fogom látni, mert akarom, hogy döntésemben meg ne inogjak, csomókkal kivert bal mellét, amelyet holnap fognak levágni.”

*
Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetéből a legborzalmasabbat tettem ide: nem tudom, hogy mertem kiválasztani egyáltalán. Nagyon szeretem; de ez nem lehet indok. Nagyon sok közöm van hozzá, annyiban mindenképp, hogy hasonló kaliberű dolgokkal vagyok kénytelen én is vádolni magam, és ez már megváltozni nem is tud soha. De mi köze ehhez bárki másnak? Mégis csak azért választottam, talán, mindössze, mert nagyon jó és nagyon erős írás, és kíváncsi voltam, megmozgat-e bármely tizennyolc évesben valamit. Aki ezt ebben az életkorban is érti… Arra jó odafigyelni. Arra jobb felfigyelni.

Úgyhogy nem is mesélem ezt nagyon tovább. Csak annyit mondok még, hogy a kötet első kiadása sok éve van nálam, bár nem is az enyém, hanem Szabó Zsófié; és Spiróval 2005 nyarán, amikor az ötödik Heptameron-táborban jó hat órát eltöltött velünk, dedikáltattam. Természetesen nem magamnak, hanem Zsófinak, még pontosabban az „ismeretlen olvasónak”.

Ideillesztem még a kötet fülszövegét. Ez tulajdonképpen maga is egy novella, besorolható lenne az Álmodtam neked élmény-írásai közé. Nagyon pontos. (Spiró mindig nagyon pontos.) A szövegben említett író Örkény István, a feleség a még ma is élő Radnóti Zsuzsa, aki már akkor is a Vígszínház dramaturgja volt. A történet mások által is megerősítetten hiteles.

„Fölvettem a telefont, egy férfihang engem keresett, bemutatkozott, azt hittem, rosszul hallok: az éppen leghíresebb magyar író nevét mondta, valóban az író hangján, és a novelláimat kezdte dicsérni. Dicsérte őket soká, én pedig lassan jöttem rá, hogyan is kerülhettek a kezébe: egy kedves dramaturgnő, aki a drámáimat nem tudta színpadra segíteni, kért tőlem novellákat azzal, hogy meg szeretné mutatni őket a férjének. Nem tudhatta, hogy nem tudom, ki a férje. - Ha nincs ellenére - mondta a férfihang -, én segítenék, hogy megjelenjen. Megköszöntem. Megmondta, melyik folyóiratra gondol. Onnan engem pont ezekkel a novellákkal már kirúgtak, akadékoskodtam. Az nem számít, mondta. Pár hét múlva üzentek: menjek be korrektúrát javítani. Ugyanazok fogadtak, akik korábban eltanácsoltak az írástól. Igen dicsérték a novellát, amelyről én még nem tudtam melyik is lehet, és kérték, sürgősen vigyek új írásokat. Aztán megjelent az igazi írók és költők művei között. Elolvastam. Majd az egész számot. Aztán megint a magamét. Ez volt az első kinyomtatott szépirodalmi művem, amely fölé az én nevemet írták. Jobb írás volt, mint a lapban a többi, de mégis közéjük passzolt. Zavart éreztem. Ismerősök gratuláltak, én pedig egyre jobban szégyelltem magam. Amúgy nem volt formátlan írás, szerelmi háromszögről szólt formás csattanóval, az egyik szereplő öngyilkosságával lezárva, és a mondatok is elég tisztességesen meg voltak írva, de ilyet lehet gyártani. Én még akkoriban nem voltam háromszögtörténet alanya, és elképesztett, hogy ezt az olvasók nem vették észre, holott én minden mondatomból kiéreztem. Itt valami igen komoly baj lehet, gondoltam. Akkoriban huszonöt éves írótót nemigen közöltek novellát. Befuthattam volna. Lehetett volna belőlem egy új magyar író. Én pedig rémülten tapasztaltam, hogy az irodalom üzem, amelyben igaz emberi tudás nélkül is meg lehet élni. Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem írok novellát.”

Új esszék/6: Bertrand Russell

2010-04-18T08:28:00.002+02:00

(„Senkiföldje”) Ezt a témát akkor válaszd, ha valóban van róla mondanivalód. Akár „történészként”, tehát az emberi gondolkodás alakulását figyelemmel kísérő emberként, akár a másik említett esetben. Mindenesetre: írásod maradjon azért esszé, ne sommázd az emberiség történelmének összes tanulságát, de a napi szorongásokon is emelkedj felül kicsit! (Más tanácsom nincs.)

(„SENKIFÖLDJE”)

A „filozófia” szót egyesek tágabb, mások szűkebb értelemben használják. Szándékom szerint én meglehetősen tágan kívánom értelmezni, s mindjárt el is mondom, miért.
A filozófia az én értelmezésem szerint valamiféle közbülső helyet foglal el a teológia és a természettudomány között. A teológiához annyiban hasonlít, hogy olyan, az anyaggal kapcsolatos spekulációkat foglal magába, amelyeket a tudomány még nem igazolt, annyiban viszont a tudományhoz húz, hogy inkább az értelemre apellál, semmint a hagyományon vagy a reveláción alapuló tekintélyre. Minden határozott tudás — meggyőződésem szerint — a tudomány körébe utalandó; viszont minden, a határozott tudáson túlmenő dogmát a teológiához kell sorolni. A teológia és a természettudomány között van azonban egy senki földje, amely támadásoknak van kitéve mindkét részről: ez a filozófia. A tudomány szinte a gondolkodó elméket foglalkoztató egyetlen kérdésre sem tud választ adni, míg a teológusok hitelvű válaszai ma már nem olyan meggyőzőek, mint az elmúlt évszázadokban voltak. Vajon a világ valóban szellemre és anyagra oszlik-e, és ha igen, mi a szellem és mi az anyag? A szellem alárendelt szerepet játszik-e az anyaggal szemben, vagy külső erők irányítják azt? Egységes-e a világ és van-e célja? Halad-e valamiféle végcél felé? Valóban vannak-e természeti törvények, vagy csak mi hiszünk a létezésükben, velünk született rendszeretetünk okán? Az-e az ember, aminek a csillagász látja: parányi szén-víz vegyület, amely egy kicsiny, jelentéktelen bolygón éli hétköznapi életét? Vagy éppenséggel az-e, aminek Hamlet tekinti? Esetleg egyszerre mindkettő? Létezik-e külön méltó és méltatlan életmód, vagy mindenfajta élet egyszerűen hiábavaló? Ha van méltó élet, miben is áll az és hogyan érhetjük el? Öröknek kell-e lennie a jónak, hogy érdemes legyen a követésre, vagy elég-e, ha csak törekszünk rá, bár a világ könyörtelenül a megsemmisülés felé halad? Létezik-e bölcsesség, vagy pusztán az ostobaság legkifinomultabb formája az, ami annak látszik? Ezekre a kérdésekre nem adnak választ tudományos kísérletek. A teológiák ugyan feleletet ígértek, de ezek túlságosan sarkosra alakultak: a mai gondolkodás gyanúperrel él irántuk. Nos, hát ilyen kérdések tanulmányozása — ha nem is megválaszolása — a filozófia feladata.
De miért is kell feltenni megválaszolhatatlan kérdéseket? — vetheti ellen az olvasó. Erre felelhetek úgy is, mint történész és úgy is, mint a kozmikus magány rettenetével farkasszemet néző magánember.

Most erről mit írjak? Bertrand Russell a második világháború éveiben mindenféle előadássorozatokat tartott filozófiatörténeti témákról, kicsit szakmázási, kicsit népszerűsítési szándékkal, kicsit… Mit tudom én. Le akart ő is tenni egy filozófiatörténetet az asztalra, ilyenje még úgyse volt. Meg is jelent aztán, öles termetű mű, A nyugati filozófia története, fő sajátossága, hogy eléggé leszedi benne a keresztvizet a spekulatív filozófusokról, Hegelről, Nietzschéről, Heideggert talán meg sem említi, Arisztotelész is eléggé rosszul jár, igencsak analitikus szemléletű könyv, de rengeteg részletérdekessége és szépsége van valójában. A műve elején definiálja, mit ért ő filozófián, ezt a részletet raktam ide, legyen valami olyan is, ami akkor is filozófiaszerű eredményhez vezet, ha csak fogja a kínbanlevő, és leírja más szavakkal, szóval a felvezető eleji homályos hőzöngéssel szemben mentőöv-feladatnak szántam leginkább, de nem éltek vele sokan, talán épp hogy ijesztőnek találták.

Új esszék/5: Cseh Tamás

2010-04-17T23:53:00.001+02:00

Bérczes László: Cseh Tamás. Beszélgetőkönyv

(Gyónás)

Egyszerű kis visszaemlékezés, kis modern erkölcs-áttekintés egy tájékozatlan, bár igyekvő fiatalemberről és egy (milyen is az?) normális papról. A fiatalember a kevésbé érdekes itt, ő olyan, amilyen. De mit tegyünk, ha a mi világunkban a jobbak is megszegnek minden parancsolatot — lustaságból, nemtörődömségből, mértéktelenségből? Van-e joga vajon Isten emberének átértelmezni a tízparancsolatot? Van-e joga, lehetősége akár a római pápának megáldani a gumióvszert? Hiteles lenne-e még az a kereszténység, amely így járna el? Persze, szeretnénk; de kereszténység lenne-e még? Ha ezt választod, gondolkozz el ilyeneken is, és ne tüzelj csípőből!

(Gyónás)

Érdekes, Évánál kántor volt a papa, református tiszteletes az öccse, vallásos család, de Éva nem különösebben ragaszkodott a templomihoz, végül mégis azt mondtuk, jó, Kővágóörsön megesküszünk, mise után adjon össze bennünket a pap. Mégiscsak legyen Isten áldása ezen a frigyen. Előtte gyónni, áldozni kel¬lett, jártam is az atyához, jó viszony keletkezett, borozgattunk, beszélget¬tünk a világról, politikáról, ő közben puhatolta az én felkészültségemet, kérdezte, hány szentség van. Annyira bajban voltam, nem mertem mon¬dani, hogy hét szentség van, mert az káromkodás. Persze, hogy hét van. Na, az is kiderült, hogy nem vagyok templomba járó. Jött a gyónás. Mise előtt beülök, elkezdem, gyónom a Mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásomtól fogva ezeket meg ezeket a bűnöket követtem el. Bajban voltam, mint gyerekkoromban, amikor „torkoskodtam, hazudtam, loptam...”, pedig néha egyiket sem csinál¬tam, de bűnöket cseréltünk egymással, hogy legyen mit mondanunk. A gyermek bűntelen, vagy ha bűnözik, hát nem tudja, hogy azt teszi. Mondja csak, biztat engem a pap ott a kővágóörsi templomban, rács közöttünk, ahogy illik. Atyám, mondom, az összes bűnt ezerszer elkövettem, csak embert nem öltem. Nézzük a tízparancsolatot, mond¬ja, kezdjük az elsővel. Így mentünk végig, s abban a templomi csönd¬ben komoly mondatok hangzottak el, persze majd mindenre azt kellett mondjam, hogy igen, vétkeztem, sokszor. A végére érek, várok, hallgatok, azt gondolom, na, te falusi pap, oszd ki azt a tízezer miatyánkot meg a tízezer üdvözlégyet penitenciaként, én meg évekig imádkozhatok, akkor se érek a végére. Szól aztán a rács mögül, feloldozom, mondjon egy miatyánkot meg egy üdvözlégyet... Magának egy vétke van, a mér¬téktelenség, ezért azt kérem magától, ha meg tudja tenni, hogy minden pénteken, mert ugye cigarettázik, egy cigarettát ne szívjon el. Jusson ez eszébe, és mikor rágyújtana, tegye vissza. Nem azt mondta, hogy pén¬tekenként ne gyújtsak rá, hanem hogy egy cigarettát tegyek vissza. Ez a bölcs pap pár nap alatt kiismert, átlátott rajtam. Próbáltam betartani, amit kért, nem sikerült. Pedig Ambrus atya jól kibányászta belőlem, mi is az én vétkem. A mértéktelenség, igen. Csak hát ez ritkán jutott eszembe.

Hát ezek Cseh Tamás szavai voltak a Beszélgetőkönyvből. Elég érdekesek, elég lendületesek - de ezúttal nem a mesélő izgalmas. Hanem a másik. A könyvben számtalanszor előfordul, hogy nem CsT figurája a legizgalmasabb – és a mesélő teljességgel tudatos ezekben a dolgokban is, nem fontos neki, hogy folyton saját magára hegyezze ki a sztorikat. Nagyon korrekt. Milyen szép, ahogy Erdély Miklósról, Dayka Margitról, Jancsóról, Viszockijról vagy éppen Baksáról mesél! – Most ez ennyi.

Peloni

2010-04-16T18:08:00.003+02:00

Meghalt Popper Péter. Nekem ez elég rossz hír. Nagyon fontos volt nekem; mindegy, miért. Nyilván valami kompenzáció. Pótapa-program. Lajos barátom bizonyos, hogy ezt fogja mondani.

Fogok most sokat tűnődni őrajta, végiggondolom, ha még képes vagyok ilyesmire, mi is fontos nekem ennyire belőle. Mások is megteszik ezt az elkövetkező hetekben, rengeteg ömlengés, közhely, kötelezően szép mondat landol majd a nyilvánosságban, na és persze borzalmasságok is: egyes kommentekben, látom, már útnak is indultak. Mindegy, ilyenkor így megy ez, majd abbamarad. Ő nem egy ország kedvence volt, csak annak egy részéé. Tett érte ő is, hogy ez így legyen, tökös öreglegény volt; bár egyértelmű, hogy ellene meg úgyse tudott volna tenni semmit. Úgy és oda született, ahogy és ahova.

Nekem mérhetetlenül fontos ember volt, még olyankor is, amikor – néha – évekig nem is olvastam; de vajon miért? A választ most nem tudom hirtelen összeszedni, de egyet azért mondok. Mert voltak ilyen szövegei, nem is kis számban, mint amit most az általam sebtében elérhető készletből iderakok.

Azt mondják, túl sokat írt, önismétlő, felületes, az összes gondolatát, poénját, történetét és idézetét eladta hatvanezerszer. Tanár volt és előadó és író, úgyhogy ezt tette bizony. És sok gyengét írt valóban. Na és amikor nem? Mert kegyetlen jókat is írt bizony, olyankor még a pontosvessző is tartalmakat közvetített.

Most majd fognak róla mindenféle megemlékezéseket írni, de fog-e valaki ilyent, mint amilyet ő írt Mérei Ferencről? Jó kérdés, és ráadásul - egy idő múltán - elég pontosan ellenőrizhető lesz. Türelemmel várok.

Valaki a régi Olümposzról

Arra a kérdésre, hogy a Sorbonne-on szerzett diplomájával miért él Magyarországon, Mérei Ferenc azt felelte:
- Ha egy nyugati kultúrájú zsidó nem félti a bőrét, akkor nincs számára értékesebb hely, mint Magyarország. Ebbe az országba, szűnni nem akaróan, háromféle kultúra tör be és keveredik: a nyugati, a keleti és a balkáni.
Franciaországból időben hazatért, hogy orosz földre vihessék munkaszolgálatra. Onnét tért vissza 1945 tavaszán, mint a hadra kelt Vörös Hadsereg századosa, a sereg magyar nyelvű lapjának a munkatársaként Illés Béla főszerkesztő mellett. Igazgatója lett a Fővárosi Pedagógiai Intézetnek. A pszicholó¬gia és főként a pedológia ellen indított szovjet ideológiai offenzíva hatására kidobták. Később, egy interjúban Szilágyi János megkér¬dezte, hogy miért fordult szembe a Rákosi-rendszerrel.
- Mert bántottak - felelte vidor őszinte¬séggel. - Ha nem bántottak volna, nem kerülök szembe velük. Sajnos későn kaptam az információt a szovjetben végbement ideológiai változásokróL Lekéstem a csatlakozást.
- Hogyan élt a hatalmával, amíg módja volt rá?
- Rosszul. Nagyon rosszul.
Ez a beszélgetés a kegyetlen őszinteség riportja volt. Méreinek már nem volt vesztenivalója.
Amikor nem volt a hatalom kedvence és börtönben sem tartózkodott, legtöbbször akkor is úgy tűnt, hogy „büntiben” van. Ilyen¬kor az Országos Műszaki Könyvtártól kapott oltalmat és némi megélhetést. Fordítóként dolgozott.
1956. október végén híre ment, hogy a bölcsészkaron szervezi a Nemzetőrséget. Egy barátommal felkerestük. Lapos, talán kissé sunyi tekintettel mért végig minket.
- Hozzám akkor jöjjetek, fiúk, ha a ti nya¬katokban is lóg... egy olyan gitár, ahogy ti mondjátok.
-Mérei elvtárs! Az oroszok Tökölön és Soroksáron vannak!
S szólott a Vörös Hadsereg egykori századosa:
- Elverjük őket, mmt a kétfenekű dobot!
Úgy tűnt, hogy extázisában nem teljesen beszámítható.
Azután megint a Műszaki Könyvtár, és 1958-ban tíz év börtön a magyar értelmiség segélykiáltása Európa értelmiségéhez vagy hasonló című dokumentum külföldre juttatá¬sáért. Több tanítványa vele bukott, például Nemes Lívia, Kántás László is. Négy évet ült nagyszerű emberek, például Göncz Árpád, Litván György társaságában. A szóbeszéd szerint még klubot is alapítottak, oda nem vették be Gönczöt, mert ő nem hedonista alapon ült a sitten.
Kiszabadulása után a szakma többsége el¬kerülte, mint a pestisest. Első nyilvános szereplésére a Gegesi Kiss Pál igazgatása alatt működő SOTE 1. Gyermekklinika Pszichológiai Osztályán került sor, P. Liebermann Lucy híres kudarc-szemináriumán. Ezen a szemináriumon csak elméleti anyagot vagy kudarcba fulladt pszichoterápiát lehetett re¬ferálni. Sok külső kolléga is szerepelt ezeken az esteken: Szalay Sándor, Koronkai Bertalan, Pertorini Rezső, Hirsch Margit, Farkasházy Menyhért és még sokan mások. Mérei az agresszióról tartott előadást.
Abban az évben ugyancsak P. Liebermann Lucy módszertani szekciójában mondhatta el Mérei a börtönben önmagán végzett álomkísérletét. Hozzászoktatta magát, hogy egy éjszaka többször felébredjen. Így sok álmot tudott fülön csípni. Megtanult a sötétben írni. Csak a manifeszt álomtartalmakat elemezte szociometrikus módszer szerint: kivel, hányszor álmodott. Kezdetben álmainak fősze¬replői az otthon maradottak voltak: felesége, lányai, szerelmei, barátai, munkatársai. Ám egy fél év után megritkult előfordulásuk, és helyüket a smasszerek, a zárkatársak, a nevelőtiszt és a börtönorvos foglalták el. Szabadulása után megint kellett néhány hónap, amíg álmainak szereplői újra a civil élet figurái lettek.
A végtelenül ostoba kormányzat csak arra vigyázott, hogy ez az ember, akit Isten már fogamzásakor professzornak és tudósnak teremtett, nehogy a felsőoktatás közelébe ke¬rülhessen. Ezért az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet pszichológiai laboratóriumát bízták rá, amit Mérei rövid idő alatt az ország legtekintélyesebb klinikai pszichológiai mű¬helyévé fejlesztett, klinikai szakpszichológusokat képező, nem hivatalos, posztgraduális egyetemmé. Mérei laborjában, tanfolyamain gyakorlatilag minden diák és fiatal oktató megfordult.
- Tudod - mondta egyszer -, az én pedagógiai tehetségem abban van, hogy a legfafejűbb embert is be tudom valamilyen szakmai tevékenységre programozni.

A nők mind szerelmesek voltak belé. Ezek a szerelmek nem voltak titkosak. A lányok feljártak Méreiékhez, és ha valami kongresszus vagy pszichoterápiás hétvége adódott, mindig a lányával ment közös szobába, aki aztán cserélt a kitüntetett hölggyel. Ama bizonyos őszinteség-interjún mondta Szilágyi Jánosnak:
- Nagyon-nagyon hálás vagyok a feleségemnek, mert gyönyörű házasságtöréseket tett nekem lehetővé, igen kevés bűntudattal.
Ugyanekkor Szilágyi megkérdezte tőle:
- Tanár úr! Mindenütt Mérei zsenialitásáról hall az ember. Hol a nagy mű?
- Kedveském, nincsen nagy mű. Nincs is rá szükség. Néhány gondolatom, felismerésem bekerült a nemzetközi pszichológiai élet vérkeringésébe, és ez elég. Nálam másról van szó. Én a pszichológiában tanultam meg a tudománynak és a művészetnek azt az érintkezési pontját, szintetizálási lehetőségét, ami kielégített.
Egyszer a lakásán csodálkozva nézegettem azt a sok száz fényképet, ami dolgozószobájának a falait borította.
- Tudod - mondta -, szeretek emlékezni. Meg aztán... Akit túlél az ember, azt legyőzte. Még ha a saját bátyja is. A fényképek között vannak a győzelmi trófeáim.

Két nagy összeveszésre került sor közöttünk. Az egyik a Zazzo-könyv miatt robbant ki. Magyarországon talán először jelent meg egy kötetnyi Zazzo-tanulmány. Én lektoráltam. A könyvhöz Mérei írt bevezetőt. Lektori minőségemben kifogásoltam a Mérei-tanulmány egyetlen mondatát. A Gondolat Kiadó zengett Mérei dühös ordításától.
- Te Popper! Te rosszabb vagy, mint egy sztálinista cenzor. Mit képzelsz te magadról? Te az én szövegemet kifogásolod?
- Figyelj ide, Feri. Ne kiabálj velem. Én ezért a lektorálásért háromezer forintot kapok. Megvagyok nélküle. Visszaadom a megbízásomat. De, tudod, akad Magyarországon pszichológus, aki csak azért rohan taxival a pártközpontba, mert nincs helikoptere, hogy bemószerolhasson:
- Nézzétek, alig jött ki Mérei a sittről, már megint miket ír! - Ez neked se tesz jót, meg a pszichológiának sem.
Még dohogott egy sort. Aztán:
- Na, mutasd azt a mondatot!
Az a mondat valahogy így hangzott: "A kommunista tudós nem annyira műveli a tudományt, mint inkább kritizálja. Ezért szerepe a kasztrálóéhoz hasonlít.”
A második összeveszés bonyolultabb volt. Közös barátunk, Gera György író és műfordító, valamint felesége, Réti Andrea nagy francia vacsorát rendeztek. Volt csiga - már hetek óta gyűjtötték a közeli erdőkben -, volt békacomb, kagyló, minden, ami szem-szájnak ingere. Gera abban az időben a Le Monde magyarországi tudósítója volt.
Én késve érkeztem. Mérei az egyik pamlagon ült, és szorgalmasan barátkozott egy fekete címkés cseresznyével. Maga mellé parancsolt.
- Popper, ülj csak ide!
Odaültem és én is cseresznyézni kezdtem, hogy behozzam a lemaradásomat.
- Mondd, Popper, tulajdonképpen ki vagy te? Gyakorló klinikus? Tudós? Literary gentleman? Esszéíró? Ambiciózus kis politikus?
- Mi ezzel a baj? Picassónak is voltak igen eltérő korszakai. Sokféle stílusban festett.
- Igaz. Csakhogy én nem látom benned azt a picassói tehetséget, ami ezt megengedheti magának.
- Hát akkor mondjuk azt, hogy én egy Magyarországra szakadt indiai jógi vagyok. Eltévedt inkarnáció.
- De akkor miért kérsz részt a hatalomból? Azt utálom benned és a Kunban, hogy részt kértek a hatalomból, miközben az elit és finnyás uraságokat játsszátok. Biztos a világot sem akarod megváltani.
- Nem, Feri. Én még magamat sem tudom megváltani.
- Akkor nincs jogod semmiféle hatalomhoz.
- Szóval választanom kell?
- Választanod!
- Te választottál?
- Választottam. .
- És hű maradtál a választásodhoz?
Akkor már indulatos lett. Talán mindketten föl is álltunk. A csódálkozó szemű pipik és a Mérei-görlök aggodalmas pofával vettek körül minket.
- Tudd meg, hogy hű maradtam. Amikor ti mind behúztátok a fületeket és a farkatokat, én, Mérei Ferenc álltam ki a magyar értelmiség becsületéért.
- Feri, csak nem a peredre gondolsz?
- Arra gondolok és a börtönben töltött évekre.
Eddigre bennem is sok alkohol volt. Aljassá váltam.
- Tudod, Feri, te tulajdonképpen nagy hálával tartozol a bíróságnak. Ha én lettem volna a bíróság elnöke, az első öt percben megöltelek volna!
- Mit beszélsz?
- Felolvastam volna: A Népköztársaság Bírósága államellenes tevékenység ügyét tárgyalja. Elsőrendű vádlott X, másodrendű vádlott Y, harmadrendű Z..., tizenhetedrendű vádlott Mérei Ferenc, akinek a cselekménye olyan jelentéktelen, hogy a bíróság eltekint ügyének tárgyalásától. És akkor te a szívedhez kapsz, és infarktusban elhalálozol.
Diadalmasan néztem körül, a részegek hülye mosolyával. Ám Mérei reagálása kijózanítóan váratlan volt.
- Igazad van. Ezzel az átkozott hiúságommal egy életen át nem tudtam elkészülni.
Megfordult és otthagyott.
Lélekben ott feküdtem leütve és kivégezve. Kétségbeestem. A sárga földig leittam magam. Halványan arra emlékszem, hogy egy idegen lány előtt térdelek, ölébe hajtom a fejem, és életem kínos titkairól gyónok neki. Máig nem árulták el nekem, hogy ki volt az a lány. Lefektettek aludni. Hajnalban magamhoz tértem. A buli még tartott, de már fáradt volt a hangulat. A leevett asztalhoz tartottam. Egyszer csak mellém lépett Mérei. Két stampedli cseresznyét hozott. Az egyiket a kezembe nyomta.
- Ne bántsuk egymást. A lényeg egy. Mindketten arra tanítjuk a fiatalokat, hogy az embernek joga van az életörömhöz. Proszit.
Ittunk. A látóhatár kitisztult. A kitáruló hajnali ég alatt megvillant valami, talán a halhatatlan olümposzi istenek mosolya.
Élete utolsó éveiben életművéért megkapta a "tudományok doktora" fokozatot, idétlen jóvátételéül a múlt bűneinek. Azután jött egy agyvérzés, amiből gigászi akarattal összeszedte magát. Újra megtanult rágni, beszélni, tanítványainak, különösen Illyés Sándornak a segítségével. De már csak árnyéka volt egykori önmagának. Akkor egy portréfilmet készítettek róla, törékennyé vált öregemberről, akinek lényén még mindig átfénylettek a szellem generálisának arany csillagai. Jóval a halála után, a Bálint-házban vetítették egyszer ezt a filmet. Mellettem ült Falus Ferenc orvos, nagydarab, nagyon férfias, szép fiú. Mérei tanítványa. Amikor világos lett a teremben, azt mondta:
- Legalább jól kisírtam magam.
A szakmai trónutódlás kérdése sokáig vitatott volt két legismertebb tanítványa között. Én, az outsider úgy véltem, hogy utód nélkül ment el. Méreiről mindig Leonardo da Vinci egyik tanítványának, Cesare da Sestónak a szavai jutottak eszembe.
- Leonardo tanítványai. Mi szegények. Csirkék sasfészekben. Ő buzgón magyarázza nekünk a repülés szabályait, és mi minden utasítását betartva mozgatjuk a szárnyacskáinkat. Csak éppen felrepülni nem tudunk.
Temetésekor, az óbudai zsidó temetőben, Bagdy Emőke és - ki tudja, miért? - én helyeztük el sírjára a Magyar Pszichológiai Társaság koszorúját. Úgy tudom, Mérei ateista volt. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy diszkréten elfordulva mosolygott rajtunk.

Popper Péter: Holdidő. Saxum Kft., 2001. 168. - 177. o.

Új esszék/4: történet Christian Diorról

2010-04-16T16:22:00.002+02:00

(Dior) Pár sor ez mindössze, de nehéz lesz rajta fogást találni. Mi történik itt? Ezer dologról írhattok. Például: mi tesz mivé micsodát? (Majdnem ezzel a kérdéssel kezdődött annak idején a filozófia. De a vérkomoly filozófia, Arisztotelésznél, az már aztán tényleg.) Továbbá: hogyan lehet látszatokkal, valaminek tűnő semmikkel uralni a világot? Sőt: hogyan lehet ilyenekkel sok pénzt keresni? Ugyanakkor: semmiségnek tekinthető-e, ha valamit a szemem előtt rögtönöznek, de mégsem tudom leutánozni? Szóval alighanem mégis látszat és lényeg, látszat és valóság kérdéséhez érkeztünk el.

(Történet Christian Diorról)
Egy este egy hölgy lépett be a New York-i Dior szalonba, a Fifth Avenue-n, és egy kalapot keresett, amely illene elegáns haute couture estélyi ruhájához. Nyilvánvalóan sietett a színházba vagy valami fogadásra. Idegesen turkált a kalapok között, de egyik se nyerte meg a tetszését.
Christian Dior, aki történetesen épp ott volt a szalonban, figyelte erőlködését, majd egy idő után — megőrizve inkognitóját — felajánlotta segítségét. Vett egy darab tüllt, és megpaskolva kicsit innen, kicsit onnan, behorpasztva egy csöp¬pet itt s kanyarítva rajta valamicskét ott, néhány pillanat alatt egy pompás fej¬díszt varázsolt elő. A hölgy hápogott a gyönyörűségtől.
„Oh, nagyszerű, ezt elviszem. Mennyivel tartozom érte?” - kérdezte az ismeretlen mestertől. „Ötezer dollárral, asszonyom” - válaszolt Dior. „Oh nem! Ez képtelenség! ilyen sokat kér ezért a... semmiségért? Ezért a... trivialitásért?”
„Ahogy gondolja, asszonyom” - válaszolt Dior. Azzal fogta a hajéket, széthúzta, kisimította, és egy egyszerű kis kendőt hajtogatott belőle. „Fogadja el ezt mint cégünk ajándékát. Jó estét, asszonyom” - mondta, és eltávozott.

Ezt a kis példázatot (példázat – de mire???) Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében olvastam. Most előkerestem, változatlanul érdekesnek találtam, beválasztottam tehát, ennyi. Mint Hankiss a szövegben írja, ezt a történetet ő is úgy hallotta valakitől, hitelessége is kérdéses tehát, de ez a vonatkozás se érdekes. Az az érdekes, hogy jó történet, a „mi micsoda” kérdését exponálja, viszont – üdvözlendő! - nem prédikál vagy kijelent, nem hajt végre retorikai mutatványokat sem valamely álláspont védelmében, hanem csak felvázol egy értékviszonyt. Amelyben a tüll tüll, ugyanakkor másállapotában kalap is, és kalap-mivoltában elragadja a történetbeli gazdag hölgyet, de mivel ugyanakkor észleli, hogy az mindössze egy szimpla tüll, nem érhet számára annyit, amennyit – lehetséges, sőt eléggé valószínű – megérne neki, ha ugyanezt a tökfedőt a polcon találta volna. Mit érhet „valóságosan” az a kalap, amely tüll-formában végül ingyen lesz az övé, fel lehet-e tenni egyáltalán ezt a kérdést, vagy milyen más kérdést kellene feltenni helyette, na szóval, hogy is van ez? Miféle szimbolikus értéket pakolhat rá egy darab anyagra néhány kézmozdulat, ha az a kéz a Dior-szalonban mozog? És mennyit, ha történetesen épp Dior-kéz?

A történet felülír minden ismert klasszikus közgazdaságtani értékelméletet. Megtanultuk Marxtól, hogy az értéket társadalmilag szükséges munkaidőben mérjük. Az egyszerű munka és a bonyolultabb munka esetében persze mindenféle átváltások vannak. Nos: miképpen hozhat létre pár másodperces társadalmilag szükségtelen munka ekkora értéket? A jelenség (más formában) régóta a gondolkodásunk középpontjában van, és eléggé idegesítő is: miféle értékteremtő munka hozott létre milliárd dolláros értékű festményeket a másfél évszázada még eladhatatlanokból?

Új esszék/3: Kafka

2010-04-15T07:12:00.003+02:00

(Mezei munkások este…) Százéves szöveg: rejtelmes példázat, egy akkor még eléggé friss filozófiai probléma másképpen-megragadása. Isten halott, mondta nem sokkal korábban Nietzsche; jelen szerző viszont túl drámainak tartotta ezt a megfogalmazást. Más történt itt, vélte, és talán a következmények se véglegesek még… Feltápászkodhat talán még az a generális… Elgondolkodtató. Abban a tekintetben mindenképp, hogy hogyan értékelhető az eltelt száz év (a XX. század) ebből a szempontból.

*
Mezei munkások este, hazafelé menet egy öregembert találtak az útszéli rézsűben. Ott feküdt elterülve, félig nyitott szemmel bóbiskolt. Első pillantásra úgy festett, mint aki leitta magát, de nem volt részeg. Betegnek sem látszott, az éhségtől elgyöngültnek sem, sebesülés sem volt, ami így elcsigázta, leg¬alábbis minden efféle kérdésre tagadólag rázta a fe¬jét.
„Kicsoda vagy hát?” - kérdezték tőle végül.
„Egy nagy generális” - felelte, fel sem nézve.
„Vagy úgy - bólintottak -, szóval ez a bajod.”
„Nem - mondta az öreg -, valóban az vagyok.”
„No persze - hagyták rá -, másként hogyan is lehet¬nél?”
„Nevessetek csak, ahogy bírtok - mondta ő -, megbocsátom nektek.”
„De hát nem is nevetünk- így a munkások -, légy, ami akarsz, légy főgenerális, ha neked úgy tetszik.”
„Az is vagyok - felelte az öreg -, főgenerális vagyok.”
„Na látod - hogy kitaláltuk! De minket ez nem ér¬dekel, mi csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy éj¬szaka erős fagyok lesznek, úgyhogy jobban teszed, ha most szépen felkelsz, és elmégy innét.”
„Nem kelhetek fel, azonkívül el se tudom képzelni, hová is mehetnék.”
„Miért, talán nem tudsz járni?”
„Nem tudok járni, sejtelmem sincs, miért. Hiszen ha tudnék járni, abban a szempillantásban generális lennék újra, ott lennék seregem körében.”
„Kihajítottak talán?”
„Egy generálist? Dehogy - lezuhantam.”
„Honnan?”
„Az égből.”
„Onnét föntről?”
„Igen.”
„Odafönt van a sereged?”
„Nem. De túl sokat kérdezősködtök. Menjetek, hagyjatok magamra.”

*

Nagyon szeretem Kafkát, a bogaras írót. Azt mondják, vad, de nekem meg néha épp hogy szelíd. Aki a Pert olvassa, vagy A kastélyt, rettenetes, fapofával előadott rémségekkel találkozhat. Felvetni-sem-szabadna példázatokkal. És mégis… Zarko Petan aforizmája, hogy „Kafkát olvasva döbbenek rá arra, milyen idilli volt régen az élet”, mulatságosságán (abszurditásán) túl is helytálló kicsikét. Kafkában igenis van vigasztaló. Ő ezt nem nagyon tudta magáról, de attól még ott van.

Isten halála, ez a Nietzsche, majd később annyi más filozófus, író és pártvezér által elöblögetett történet (színészek kifejezése a hamis kulisszahasogatásra) például Kafka hangszerelésében szelíd beszélgetés egy gyengélkedő, különös öregember és jóindulatú, segítőkész munkásemberek között. Így más síkra kerül át az egész, Istent itt nem megölik, még fel is támogatnák, ha lelnének rá módot. Ugyanennek az értelmezésnek egy keresőbb, drámaibb, öngyötrőbb változatát írta meg valamivel korábban Ady, harmadik híres létharc-versében, ez A Sion-hegy alatt.

De ennyi már talán sok is egyszerre.

Új esszék/2: Parti Nagy

2010-04-14T06:56:00.003+02:00

(Törpebérlet) Hogy mik vannak, hogy micsoda abszurdisztán ott belül az ember! — Különös tárcanovella metróról, ellenőrökről, észjárásoktól, zsugorított agyakról, egyszóval mindennapos tevés-vevéseinkről… Csoda, hogy nem őrülünk bele önmagunkba. Ha ugyan nem őrültünk már régen bele.

Parti Nagy Lajos
Törpebérlet

Ő, ha megtalálja, amennyiben fizikailag képes lesz rá a történtek után, ezer százalékig megöli. Volt ideje kitervelni apróra, úgyhogy nem a levegőbe beszél. Elrabolja és megfőzi, a sógorának van ekkora üstje, kettő is, Tömpemizséren, elhihetem. Ugyanis ember emberrel ilyent nem csinál. Föltéve, hogy a törpe is éppolyan ember, bár ő erről most már sarkosabban gondolkodik, anélkül, hogy legszívesebben rasszista volna bizonyos fokig, amit nem szeretne.

Az történt röviden, hogy álltak ott a kollegákkal, dolgoztak. Sima hétköznap volt, zajlott az élet a maga kis kerékvágásában, amikor a Zoli, aki a kollegán túl jó haver is, kiszúrta az illetőt a kucu lépteivel, ahogy igyekezik a metróba befele, és szólt, hogy odanézzetek.

Oda is néztek, összeszokott társaság voltak, naná. És őneki rögtön az jutott eszébe, hogy milyen király ajándék volna egy közös fénykép egy ilyennel. Úgy értve, hogy az otthoni gépükre fölrakná titokban képernyővédőnek, úgyis gondban van mindig az ajándékkal szülinapokkor. Ez meg úgy jön itt neki a tejfölöspohár lépteivel, mint az Isten ujja. A mobil korában nem probléma senkinek egy közös fénykép, ráadásul elég barátságos arcú, és nagyjából velekorú volt az illető, maximum idősebb.

Megmondja őszintén, ebbe a meglepiötletbe, ő rögtön beleszeretett, de kurvára. Már látta is, ahogy az asszonynak szabályosan tátva marad a szája, és a nyakába ugrik neki, meg minden, mert ő szereti a dolgokat kiszínezve elgondolni, ahogy a megölést a sógoránál, úgy a szülinapot is. És sajnos, ha ettől valaki eltántorítja, az maga a halál. Nevezett illető nem lukasztott jegyet vagy ilyesmi, hanem jött egyenesen, és amikor odaért hozzájuk, ő nekidurálta magát, eléje lépett, és szépen megszólította.

Hú, de törpe vagy, csezmeg, ezt mondta neki, nagyjából ezekkel a szavakkal, és esküszik rá, hogy kedvesen, barátságosan mondta, pont, mint egy havernek. Az igaz, hogy nem nagyon udvariaskodott, mert eszébe se jutott, hogy esetleg derogál az illető, vagy nem fogja akarni. Sajnos járt már így máskor is, hogy magából indult ki, a saját haverkodós természetéből, aki egy kis ökörködésért nem megy a szomszédba vagy poénkodásért.

Nem akarsz velem fényképezkedni egyet, kérdezte ő,hogy a tárgyra térjen. Ne félj, tök király lesz, majd a Zoli lekap minket, mit szólsz? Közben a Zoli már vette is a lapot és vigyorgott, hogy nanáka, hogy le, mert haver volt, és rögtön átlátta, hogy ő, kétméteres benga állat létére, milyen királyan nézne ki ezzel az illetővel, aki nem volt több, isten bizony, kilencven centinél.

Nem akarok, csezmeg, válaszolta a törpe, de tisztára foghegyről ám, ahogy egy büdös turhát, úgy, és masírozott tovább, mintha nem történt volna semmi. Csakhogy ott álltak ők, ugye, mind a négyen, leforrázva a visszautasítástól, így bizonyos fokig nem tudott kikerülés nélkül lemenni a mozgólépcsőn, fizikailag.

A kikerüléstrükköt meg egy ellenőr se szereti. Ő se, azt itt megmondja nekem. Úgyhogy a normákat továbbra is betartva megkérte, hogy térjen egy kicsit jobb belátásra. Legalább azt értse meg, hogy őneki ez életbevágó, mert már kurvára beleélte magát, az a nagy igazság, és nemcsak a képernyővédő miatt. Hanem mert bezsongott, és azt is kitalálta, hogy lesz egy sima állókép, de aztán az ölébe veszi az illetőt, mint egy ősz kisbabát, vagy, töketudja, kalitkát, hogy az mekkora király volna.

Ráadásul fölrakná a jutyúbra, keringene ott, mint egy kis Gagarin, ezer százalék, hogy elélvezne az asszony. És ezt mondta is neki, hogy fölrakná, esetleg az ölébe vevőset a képernyővédőre és a másikat a jutyúbra, ezt nem tudja már, hogy hogy gondolta, mert nagyon bedurvultak az események. Méghozzá egy pillanat alatt, sajna, az ember sose lehet elég óvatos, ezért mondom én a fiataloknak, mondja, hogy a legjobb tréning a valóság.

De a törpe nem és nem. Figyeljél, kishaver, mondta ő neki bizonyos fokig könyörögve, látom neked is van laptopod, mert tényleg volt nála egy laptoptáska a rohadék vállán, hát értsd meg, nekem kurvára kell egy ilyen fotó veled, lécci, hagyjad magad, ha módodban áll, nem tart neked semmiből. Ráadásul ajándék lesz, csezmeg, szülinapi. És így tovább, pont ahogyan csajt fűzne, de mintha a falnak pofázna. Sőt! Az illető elkezdte bizonyos fokig piszkolni az édesanyját, amire ő rém háklis, hogy azzal fényképezkedjen, meg hasonlók. És ebbe kezdte törpe létére belelovalni magát. Hé, mondták ők akkor mind a négyen, már egy kicsit emeltebb stílusban, hát milyen alja viselkedés ez utastárs létünkre, és határozottan elkérték a bérletét további ellenőrzés céljából.

Az előbb már mutatta, mondta a törpe, és hogy engedjék el, mert nagyon rá fognak cseszni. Eléggé trágár szája volt, ami neki nem nagyon jött össze a laptoppal, de mindegy, úgy látszik, ezeknél minden máshogyan van a genetikájukkal. Mutattad vagy nem, mutassad szépen újból megfele, mondta a másik haver határozottan, de még mindig szelíden. A Zoli még viccelődött is, mert oldani akarta a feszkót, hadd lássuk, milyen egy törpebérlet, ezt mondta vagy valami ilyesmit, de ez a tetű csak rázta a fejét, és toppantgatott, hogy ne csinálják ezt vele, mert baj lesz. Erre nem volt mit tenni, muszáj voltak arrébb terelgetni a lépcsőlejárattól az ellenőrzés végett. Ez bevett, lefektetett dolog, ehhez őnekik joguk van. Meg arra is, hogy körbeállják bizonyos fokig.

Akkor már látta a kispöcs, hogy eléggé föl vannak izélodva, de egybehangzóan, úgyhogy nagy pofavágással megint elővette a nyugdíjasbérletét, mutatta. A Zoli elvette, nekiállt tanulmányozni. Kurvára gyűrött, mondta, szóljál a Hófehérkének, hogy vasalja ki. Erre a mocsok efektíve visítozni kezdett, hogy kikéri magának, de az hagyján, hanem szabályosan fölugrott, és kikapta a Zoli kezéből a bérletét, aki szóhoz se tudott jutni, igaz, a röhögéstől se, mert ez a hibája megvan, hogy kurvára röhög a saját poénjain.

Lényeg a lényeg, mondja, őneki nem volt választása, kénytelen volt arányos testi kényszerítéssel megfogni az illetőt, és ugyanebből a célból fölemelni. Egy másodperc se telt el, és a Zoli kapcsolt, kapta elő a mobilját és zim-zum fényképezett, mint a bolond tehén. Csak a szar kis gépével, meg az illető rúgkapálásával nem kalkulált, és egyik kép se lett éles, sőt. Erre ő leengedte az illetőt a földre a lába elé, jobb a békesség, és combbal átlépett rajta. Vagyis átkulcsolta, a két combja közé pont befért a feje. És átdobta a Zolinak az ő okos mobilját, hogy csináljon azzal is pár képet.

A Zoli exponált vagy kettőt, illetve nyomkodott, de többre nem volt idő, mert a tetű hirtelen kitépte magát a helyzetéből, és iszonyú erővel hátravágta a laptoptáskát, úgy, hogy az éle pont az ő sípcsontját találta el. Szándékosan, mert ilyen véletlen nincs. Annyira, hogy ott helyben összeesett, megmondja őszintén, a törpe meg nyomtalanul elszaladt.

Azt mondták a rendőrök, hogy mutassuk meg, ha lekaptuk az elkövetőt, mert a kép alapján biztosan megtalálják, ha a közelben van. Csak sajnos a Zoli képein merő paca volt meg genyó, mondja, semmi más, az én mobilomba még az se. Vagy rosszul nyomta meg izgalmában a Zoli, vagy megsemmisült, amikor leejtette, hogy utánakapjon a kis elszabadult fosputtonynak, de hiába.

Eltörte mind a két csontot a nehéz laptopjával. Műtét és megint műtét, kórház, járókeret, leszázalékolás. Azóta sincs meg, de ő ha egyszer megtalálja, megöli, mondja. Betolja a szemébe a vasat, ami a lábában van, ha kiveszik addigra egyáltalán. De a kollegák is így vannak vele, abszolút szolidárisak, megmondták, hogy ott lesz velük a centi, úgyhogy az az illető többet metrón nem utazik, abban biztos lehetsz, testvér.

És abban ő biztos is.

*

Hát ez egy tárcanovella: novellaszerű alkalmi írás, napilapban megjelenő rövid kis történetecske. Lényegében azért mégis csak novella: napi, naprakész, napfelidéző. Ha van benne egy kis ma-mélység is, akkor rendben. Mert a legtöbb ilyen írás nagyjából addig él, ameddig egy-egy újságcikk: holnapig. De van kivétel. Mikszáthnak voltak ilyen kivételei, aztán a harmincas évek író-újságíróinak is, Nagy Lajosnak például. Vagy Kosztolányinak. A hatvanas években Csurkának. A kilencvenes évek elején, meglepő módon, Parti Nagy Lajosnak: márpedig tőle aztán igazán nem várta senki, még az is várakozáson felüli volt, hogy egyszer csak prózával próbálkozott.

1991-től évekig írt heti publicisztikát a Magyar Napló című lapba: néha glossza lett belőle, néha hozzászólás, néha hagyományos cikk, néha novella. Mindjárt a második héten megírta egyébként ebből a fajtából a legjobbat, a Fröcsköst. Olvasható a Se dobok, se trombiták című kötetben, sőt a Digitális Irodalmi Akadémián elektronikusan is.

Fröcskös egy történetbeli kisfiú. Esetét, ha egyáltalán eset ez, nem mesélem el. Azóta felnőtt, sokadmagával, úgy, ahogy. Rémes idegrángások között, sehogy sem nevelten és magárahagyatva, agresszív szorongások közt. Nagyrészt ezért van most Jobbik. Abban az írásban eleve benne, hogy majd ez lesz, mert nem lehet más. De ezt akkor még nagyjából senki sem tudta, az olvasók társadalma sem, nyilván az író sem. Csak maga az írás tudta. A politikusok sem tudták alighanem: olyan végtelen kollektív cinizmust még róluk sem tudok feltételezni, hogy egy ilyen jövőtudat birtokában mindössze szokásos gyarapodási és hatalomtechnikai játékaikkal legyenek elfoglalva. Nem, ilyen jövőbelátók nem voltak, ilyen okos csak maga a tárca volt.

A Törpebérletet megközelítően hasonló jelentőségű írásnak tartom: meglehet, ebben nincs igazam. De ha igazam van, akkor ebben sem csak egy jelenidejű pillanatfelvételt tisztelhetünk. (Nagyon friss munka, 2010. febr. 20-án jelent meg a Népszabadság hétvégi mellékletében.) Feltételezem (nem igazán okoz örömet), hogy ebben is benne van (legalább potenciálisan) a következő húsz évünk. Mire készüljünk akkor?

A Törpebérlet fölötti tűnődéshez ezt a szempontot ajánlom.

Új esszék/1: Hobo

2010-04-13T08:01:00.005+02:00

Most megint esszézek: ezzel el is leszek vagy két hétig, gondolom. A 2. félévi filozófiai témákat rakom fel mostantól sorban, nagyon kevés kommentárral: ez lesz az első. Hobo Csavargók tízparancsolata című, úgy emlékszem, hogy 1999-ben kiadott szép könyvének 5. „parancsolata” ez. Sajnos nem teljesen az eredeti, hanem az interneten található, megvágott, kicsit átbuherált változat. (De úgy vélem, ez a változat is Hobótól származik: színpadon is elő-előadja ugyanis a Csavargók tízparancsolatát, és gyanítom, hogy rövidítve.)

Én Hobo pályáját nem követtem igazán figyelemmel. Néha messziről odafüleltem, és konstatáltam, hogy sajnos még mindig nem tanult meg énekelni. Viszont súlya valamiképpen mindig volt annak, amit csinál. Aztán egyszer csinált egy – szerintem – kivételes valamit, ez volt a Légy ostoba!, a József Attila-estje, ahhoz még énektanárhoz is járt.

Ez a műve itt, a „Tízparancsolat”, nagyon jó. Hobóban van valami csavargó tényleg, régebben még több lehetett, ezért kísérlete, hogy összefoglalja a csavargókról való tudását, magától értetődően keltette fel a kíváncsiságomat. De azért az érdem mégsem az enyém, Kuli mutatott a könyvből egy részletet, ő Az ő Magyarországába választotta, akkor szerettem bele ebbe a műbe.

Esszétémának azért választottam, mert érdekelt, találok-e olyan fiatalt a Lászlóban, akiben ez a csavargóhajlam szintén megvan, és tud a dologgal kezdeni valamit. Nehezítésként azonban olyan részt választottam, amelyben a szerző a mai kort és a fiatalokat „szidja”. (Szerintem egyébként ez csak látszólagos.) Vajon erre mit mondanak? Felfogja-e az igazi csavargóalkat legalább, hogy csavarogni nem dezodorral és laptoppal szoktak az igaziak? Nos, a héten ki fog derülni a számomra.

Még valami: Hobo a 9., legfontosabb parancsolatot (Asszonyt és italt soha ne utasíts vissza) nem írta meg. Ezt helytelenítem, és a hiányt a közeljövőben pótolni fogom. Persze, a csavargó szemérmes is és nem dicsekszik, mint egy jogi doktor, de a hiány azért mégis csak hiány.

*
Szokásos felvezetőm a következő volt:

(Alázatosság, nyitottság, figyelem minden új iránt) Ez egy XX. századi modern szabadvers, de nyugodtan tekinthető prózának is. Más szempontból pedig ez is valamiféle, megint csak nagyon sajátos „tízparancsolat” egyik pontja. A szerző zenész, énekes. Él még most is, sőt aktív, bár már nem fiatal; a mostani időkkel, emberekkel viszont némi baja van neki is. Döntsétek el, mennyi lehet a szelíd távolságtartásában a jogos!

És a szöveg:

Igen nagyon fáj és hiába követsz meg
belevágtál életembe komputerekkel az Internettel
mielőtt bevégeztem dolgomat
végigmentem volna utamon
ideért egy Új Világ

Hagytam magam megnyílni sok újnak
megismertem idegen országokat vallásokat műveket
nem zavartak mások más szexuális szokásai

Tudtam hogy későn jöttem és inkább a Múlt vagyok
néha a Jelen de sosem a Jövő ami már itt van
utolérte és leterítette a kultúrát a zenével együtt
nem gondoltam arra hogy a szabadság szemetet is hoz
és hogy a mélyből felszínre tör a szenny
az íróasztalok stúdiók műtermek mélyéről alig került elő
valami szépséges vagy tiltott titok

Amerikát akartuk de csak a kukát küldték ide
mindenki rohant turkálni
csak álltunk néztük
ez lenne a szebb a több a szabadabb művészet
új kor új értéke

Tudom a helyem
mégis olyan nehéz elviselni és megtalálni a kivezető utat ebből a bűzből
ezt kellene elfogadnom megértenem hogy modern lehessek

Divat lett a kopaszság a katonabakancs
elég gyakran a kettő együtt
fiatalok hordják meg kellene találni velük a hangot
nem olvasnak nem érdekli őket a múltból semmi
csak számolni tudnak de azt nagyon
de mégis lehet valami ami az övék
amit én nem értek és ez talán baj

Hiszen még nem is éltek és egyáltalán nem romlottak
beprogramozták őket mint egy új gyülekezet tagjait
csak még nem ismerték fel
ezt hallgasd ezt tedd ezt utasítsd el
erre add a pénzed vagy az apádét

Mindent bilit megtöltenek amit küldünk nekik
tudják mi az üzlet amit velünk kötnek
hogy kibírjuk egymást és hogy ők kibírják az életet velünk együtt

Az én hajóm nemsokára végleg kifut
elhagyja ezt a véres szaros szárazföldet
a kazánban jajgat a szén a kürt még nem bőghet

Üszökben születtünk szikrák lettünk
lángot a világra nem vetettünk
nem is kellett Istennek hála
hát belevesztünk az éjszakába

Szárnyas lovakon vágtattunk
remények bujdosói voltunk
álmokat kísérgettünk
zenébe fújtuk a lelkünk

Nem vártuk meg amíg időnk lejár
kocsmákba menekültünk olcsó sörök közé
ideges vigyorunkban még ott van egy kis büszkeség
de gőgnek nyoma sincs
nem tudjuk elfelejteni a stadionok és színházak tomboló tömegét

Pár éve az egész városon nyomott hagyott az arcom
a repülőtéri úton száz métereként néztem saját szemembe
nevem ismerősen hangzik az embereknek
tudják hogy még vagyok
bárokban éttermekben is játszom
nem adtam fel nem rokkantam és nem haltam bele

Esznek isznak
minden csendes lassú bluesnál hallom miről beszélgetnek
csak a vadság köti le őket és a ritmus
bömbölő rock and rollok alatt nem hallatszik semmilyen böfögés
dülöngélve akadozó nyelvvel dalokat kérnek
nem tudják hogy részegen nem élvezhető a muzsika

Bele kellene törődni
belőlük értük élek ebből
de nem megy
üvöltözök velük abbahagyom a bluest
röhejes kuplékat és magyar nótákat kezdek énekelni
és ők boldogok velem éneklik mint egy himnuszt
a dalt, amely minden kort rendszert és kultúrát túlél

Akácos út ha végigmegyek rajtad én

Szimpla kis vers a duplán nagy napra

2010-04-11T07:40:00.002+02:00

Szabadság, szerelem,
bekapnám mindkét horgot,
csak e kettő kell nekem,
a tömegsírról szívesen lemondok.

(E. I. önkéntes)

A lovak és

2010-04-10T09:22:00.000+02:00

Van nekem egy barátom. A messze múltból majdnem az egyetlen, aki nagy kihagyásokkal valahogy megmaradt. De ebben a barátságban is nagyon sok a szégyen, a hűtlenség, az egymást-elfelejtés. Bennem legalábbis sok a szégyen. És ő ráadásul Franciaországban él, most már 22 éve. Percekkel a rendszerváltás előtt disszidált, akkor lett elege. Magából is.

Mostanában legfőképpen író és dramaturg. (Volt már minden, talán még fogkefe nem.) Pár napja felhívott, és megkért, adjak neki tanácsot egy darab ügyében. Ez a darab az Equus, Peter Schaffer műve, nagyjából 40 éve írta a ma is élő szerző. Vagy 30 éve a Pesti Színház is bemutatta, tomboló siker volt, igaz, a háború vége óta magyar közönség nagyjából először láthatott ott nyíltszíni szeretkezést. Gálffi, Kútvölgyi, Darvas. Jenő barátom akkortájt éppen öltöztető volt a Pesti Színházban, az előadást vagy harmincszor látta. De az régen volt.

A darabot folyamatosan játsszák azóta is a nagyvilágban, a legnagyobb publicitást egy pár évvel ezelőtti bemutató kapta, mert annak a főszerepét nem más alakította, mint maga a nagy Harry Potter. Ott himbálja ő is a himbálnivalóját a színpadon, ahogy kell. (Egyébként úgy hírlik, nem csinálja rosszul.)

Egyszóval Jenő barátom azt kérte, írjam meg neki, mit gondolok a darabról, hol vannak ma szerintem a hangsúlyai, hol nincsenek már. Mert ezt fogja most ő dramatizálni. Erre kérték egy magyarországi színháztól. Gyanakodott, hogy Göncz Árpád régi fordítása elavulhatott azóta – a színházi beszédmód gyorsan változik. Én meg sietve, mert kíváncsian megszereztem a művet (az Amadeussal, a másik nagy Shaffer-durranással együtt megjelent már jó régen, 86-ban). És aztán ezt írtam neki nagy boldogan:

« Szia, elolvastam az Equust, és sok minden visszajött, de elsősorban is nagyon friss és nagyon elemi erejű volt, ez pedig biztató.

Nekem az a benyomásom, hogy forma, játékmód tekintetében ez a darab ma is működőképes. A lovakkal, a színpad és a nézőtér elrendezésével, a térhasználattal, az eszköztelenséggel, a hangokkal, mozgáselemekkel eleve ki van ez találva - nem kell beleerőltetni semmi pluszt, szinte csak meg kell valósítani. A nézők mára már sok ilyesféle előadást láttak ugyan, de az nem lesz akadály: elemi eszközök koncentrált használata nem mondhat csődöt, ha tehetséges és odaadó emberek dolgoznak a produkcióban. Ezzel a darabbal egészen konkrétan be lehet szaratni az embereket.

Magán a beszédmódon lehet kicsit lazítani, de nem sokat. Mára az emberek durvábban, erősebben fejezik ki magukat, még az értelmiségiek is, pláne egy pszichiáter vagy egy jogász - hogy tudna különben emberekkel foglalkozva megmaradni a pályáján? De azért elég sokszor hangzik el, hogy ezek angolok, stb., és ez a szetereotipia is működik még valamennyire. Szóval nem kell nagyon bunkósítani. Nem indokolt. Mond ez a fiú csúnya szavakat Göncznél is. Őt lehetne talán kicsit nyelvileg őrültebbé tenni - talán több lehetne kezdetben a csonka szava, akkor az « Ek » nem lenne ilyen magányos. De nem is tudom, ez már belenyúlás lenne a szerzői koncepcióba. Igaz, dramaturg vagy. Mindegy, nem kell ezen nyelvi tekintetben olyan radikálisan változtatni.

Szerintem a darab nem arról szól, hogy a társadalom a felelős az egyes ember szörnyű tetteiért. Nincs a felelősség áthárítva. Benne van ugyan ez a vélemény, mert kétségtelenül ez az egyik szólam: de nem kizárólagossággal szól. Az anya ezzel szemben például azt hangsúlyozza, hogy eleve létezik olyan, hogy Gonosz, és ez szállta meg az ő fiát - ez pedig a legkevésbé sem társadalmi magyarázat, és szintén nagyon erősen van jelen. Annál is inkább, mert a fiúnak magának tényleg egyszemélyes vallása van. Lóistensége, Equusa, nagybetűvel. - Kijátszható lenne a darab persze a tabutémák roncsoló hatására is, hogy egy kamaszt tönkre lehet tenni, ha számára fontos dolgokról dorván és nagyon képmutató módon letiltják - akkor az apa és az anya, más- és másképpen, de tényleg társadalmi hatássá válik az álszentségével, freudi felettes énné – sőt, kevésbé brutálisan maga a pszichiáter is. Ez is benne van - de ez is csak szólamként.

Ilyen szólam lehet még aztán a nemiség problémája is, vagyis a beavatás-beavatódás kettőssége. Csaknem mindannyian megdöbbentünk az első szeretkezés után, hogy micsoda dolog ez, milyen aljas, állati. Nem? Mindenki így meséli nekem, aki erről beszélni mer egyáltalán, az enyém is ilyen volt. És persze másfelől meg gyönyörűséges. És ezt a fiút meg nézi közben az istene, na meg a fantáziájában az apja, akinek két minősége van már akkorra, egy mocskos, meg egy mocsoktiltó. (Emlékszel a Megáll az időre? Körmenet-jelenet, Dini üvölt a volt tanárával: vegye tudomásul, hogy az nem szent dolog! Micsoda? A kúrás! - Ő is meg van kavarva akkor, csak ő nem lovakat vakít meg indulatában, hanem blaszfémiát követ el.)

- De szerintem azt a réteget lehetne a legdominánsabbá tenni, felerősíteni, ami a világnak az emberre tett hatását taglalja: hogy meggyógyítható ugyan a fiú a pszichiáter szerint, viszont csak azon az áron, hogy onnantól max. csavar lesz a nagyüzemben, egy átlagsenki, akiből kiöltek minden vágyat, repülést stb. Ki lehet belőle is szerelni a nagyfeszültséget. Modern idők. Ez főleg a második részben van meg nagyon erősen, a pszichiáter öngyötrő mondataiban. (Na itt, ennél a szövegnél esetleg lehetne módjával korszerűsíteni. Nem annyira üzemet meg futószalagot kellene emlegetni, hanem a mai ketyeréket. Bankkártyát. Ilyeneket. Hogy Érettségiző Józsinak, ha bemegy, kicsit ismerős legyen a közeg. De csak kicsit. Így lehet aztán szidni a tévét, ilyesmit, az apa hülyeségei valamennyire vissza is igazolódnának, mert abban ma már tényleg szinte csak egy ilyen konzumvilág közvetítődik.

- És még inkább alkalmas a darab az elemi szenvedély felmutatására. A fiú ezt testesíti meg: kicsit a tudattalant, aminek nincs igazán nyelve. De nem a brutális, freudi tudattalant, inkább valami humanizáltat. Fromm írt ilyenekről a darab születése táján. A fiú istent teremt magának a gyötretések és a képmutatás ellen, akihez imádkozhat, akivel egyesülhet, akivel együtt vágtázhat. Vele éli meg a szenvedélyt, vele röpül. Ez nagy dolog. Nem romboló ösztön: építő. De elveszik tőle: titkolnia kell, persze rendesen még nem is érti - de főleg az a baj, hogy nem bírja elviselni, hogy látják, amikor megpróbál más módon is repülni, más szenvedélyre váltani: titokban, egy percre istent cserélni tulajdonképpen. Lányra cserélni Equust. (És a szeretkezésben metaforikusan is ez a kentaur-összenőttség van, ami a ló-lovas viszonyban, amiről a darabban kifejezetten szó is esik, hogy a régiek azt hitték, ló és lovas egyetlen személy - úgyhogy ez nagyon összezárul. Michelangelo írta a szeretkező emberekről, hogy kéthátú állatok! – Emlékszel? CsT-dalból is ismered.) Ezzel csak az a baj, hogy a lóistent nem fogják a nézők már elhinni a fiúnak, simán hülyének fogják tartani. Még hogy a lovakkal akar csókolózni, nem a lánnyal! Sok lesz a buta, értetlen nézői reakció. Nagyon erős rendezés kell, és iszonyú szuggesztív színészek.

Amit a darab annak idején végső tanulságként mondott, az is zűrös ma egy picit. Azt mondta, úgy vélem, hogy a világ beteg, az emberek betegek, önmagukban is, meg egymástól is, a lényeget tekintve pedig kifejezetten gyógyíthatatlanok, a szenvedélyt lehet elvenni tőlük maximum, és akkor esetleg képesek működni, fennmaradni - csak éppen zombiként. Ennyire képesek a gyógyítók, többre nem, ennyit tudnak tenni – viszont a felelősség és a döntés egyaránt náluk van. A jobbak tudják ezt (a darabbeli pszichiáter tudja, a nyílt színen döbben rá), és ettől maguk is roncsok lesznek - de ez még a jobbik, mert becsületesebb eset.

Ez szép üzenet volt, egyáltalán nem volt vádaskodó sem, a felelősséget másra toló sem - mert ez a darab legalább annyira a narrátor-pszichiáter drámája, mint a fiúé. De kérdés, ma Magyarországon mit közvetítene ez az értelmezés és főleg mekkora erővel. Ma nálunk nem annyira a pszichiáterektől várnak megváltást az emberek, hanem egészen másoktól: pártoktól, gyülekezetektől, gárdáktól, kényszerítő törvényektől, és, igenis, börtönöktől és kivégzőcelláktól - felfognák-e ebben a heves zajban ezt az üzenetet? Az nem is lehet itt ma szerintem az üzenet, hogy ne higgy a pszichológusodnak - mert eleve nem is hisz szinte senki, de nincs is neki. Ha átértelmezhető úgy, hogy ne akard, hogy más szerelje le a belső démonaidat, felülről, mert ő csak kiamputálni képes azokat belőled – sajna a lényeddel együtt, viszont előre szólni nem fog - no, az erős sugallat lenne. A darab, nem tudom, mennyire teszi ezt lehetővé hamisítás nélkül. Szerinted? Szerintem naná. De ki lesz a rendező ? Mert azon sok múlik.

Erősen polifón darab, és meg kell mondanom, sokkal jobban tetszett, mint vártam. Gyanakodtam rá azért. Régi élmény, újramelegítve csalódás szokott lenni; pszichodarab, ma már válogatósabb vagyok. De látom, egészen dögletes hatást lehetne ezzel a darabbal ma is kelteni. Főleg kisebb térben. (De hát ez már tényleg nem rajtad múlik.)

Nincs időm kerekebbre írni ezt a levelet, ne haragudj, nyilván sok benne a dadogás meg a pontatlanság. Mindenesetre nem bánom, hogy erre az újraolvasásra rávettél. Nyerni persze úgyse fogsz velem semmit. »

Vallomástöredék tavaly tavaszról

2010-04-09T07:19:00.001+02:00

Szeretem az iróniát. Derűs alkatnak nem mondanám magam, indulatos számonkérőnek inkább. Magamtól is elvárok persze ezt meg azt, nem arról van szó, hogy csak mástól. És a világ meg persze nem alkalmas, az emberek bizony ritkán alkalmasak bármire is, és ilyenkor jön el az én időm, ránézek: jó, ez se tudja, kicsoda is, a szokásos tehát; ajkat biggyesztek, kérdőn felvonom a szemöldököm, és aztán mondom, párszor megcsavarva persze, hú, de jó úgy mondani! Sohasem direktbe, mert az sablonos; szimplán csak gyűlölettel, az ráadásul még unalmas is; a szellemi fölény azonnal elpárolog. Direktbe nem jó semmi, a direkt morál (Hamvas) csak a szimpla diktátortípusoknak való, úgy értem, azoknak, akiknek a diktátorságuk mellé semmi kreativitást, semmi tehetséget nem mellékeltek az istenek. Az ilyen emberek engem nem érdekelnek, untatnak, menjenek a sóhivatalba. Hosszú távon egyébként el is mennek. Nagy rendezkedők, elhiszem, az álmaikban egész olimpiákat rendeznek csontnélkülire, aztán a végén mégis csak a söprűk, a partvisok és a takarítógépek fölött diszponálnak valahogy, az marad nekik. Hú, azt a sok fancsali képet; mennyi ilyet láttam már.

Szeretem az iróniát. Amit most előadtam, az is már egy ironikus kép, és nekem belül még erősebben az, inkább már szarkasztikus: hiszen én valóságos, szuszogó-izzadó-böfögő, gusztustalan emberegyedekre gondolok közben. Kifelé ez csak sejtetésszerű, de már így is működik.

Szóval, összefoglalom: humorom ritkán van, mert a humor szelíd, én pedig nem vagyok az, egyáltalán nem vagyok szecsuáni jó ember; a duplafedeles finoman lebegtetett iróniától a letaglózó, brutális szarkasztikumig terjedő sáv az enyém, azon túl megint nem vagyok található, a valódi gyilkoláshoz ugyanis se bátorságom, se kedvem, meg hát az már megint nem olyan vicces szerintem.

De legjobban ezen a spektrumon a finom iróniát kedvelem azért, erről még lehet azt is gondolni, hogy valamennyire humanista, meg hogy jobbító attitűd van benne. És hát ez a legszórakoztatóbb nekem. Indiana Jonesról mondják, hogy merő meglepetés az egész figura, olyan, aki még önmaga számára is meglepő tud lenni egy-egy válságos pillanatban (és melyik pillanata nem az?); ezt szeretem én, például az olyan mondataimat, amelyekről elkezdéskor én is csak annyit tudok, hogy teljesen másként fognak befejeződni, mint ahogy az várható lenne, még a magam számára is. És úgy szép az, hogy az egészre, ami tiszta rögtönzés, van három másodpercem összesen. Mindenki tudja, aki közelről ismer, hogy én ezekre a három másodperces csavarokra pillanatonként voltam képes. És azt is tudja, hogy ez a képességem az elmúlt időszakban visszaszorult. És lehet, hogy a környezetem ettől fellélegzett, de én meg viszont szenvedek.

Szeretem az iróniát, szeretem azokat az embereket, akik látszólag csak szemétkednek, szellemesen gyötrik az emberiséget egy szellemtelen korban.

(Eddig írtam meg. A továbbiakban Heinéről akartam írni, a számomra par excellence ironikusról, de az már nem lett meg. És az egész írás meg eléggé elavult azóta, szerencsére. Most más helyzetek vannak, más érzésekben is utazom. Ezekről még korai lenne írni, nem is látom át teljesen.)

Hatalom-Akhilleusz elszaladna

2010-04-08T23:22:00.003+02:00

„és tudni fogja, hogy mi itt vagyunk neki, és várunk rá, addig várunk, amíg egyszer végleg haza nem engedik, és akkor apa egyszerre elengedte a koporsót, és hátralépett, és tényleg felnézett, egyenesen rám, egyenesen a szemembe, és a szeme csillogásából láttam, hogy megismert, és kinyitotta a száját, és látszott, hogy mondani akar valamit, az arca összerándult, látszott, hogy nem tud megszólalni, és akkor anya sírva azt mondta, hogy úristen, mit műveltek vele, mit műveltek szerencsétlennel, és elengedte a kezem, és ellépett nagymamám mellett, és nagyon gyorsan elindult apa felé, és már félig megkerülte a koporsót, de akkor az egyik őr eléállt, és rámordult, azt mondta, hogy a fogolyhoz nem szabad odamenni, de anya akkor azt kiáltotta, hogy neki nem parancsolnak, oda fog menni hozzá, igenis oda fog menni, mind dögöljenek meg, és tiszta erejéből meglökte az őrt, de olyan erősen, hogy az hátratántorodott, és akkor a másik őr visszakézből pofon vágta anyát, és akkor apa elkezdett üvölteni, szavak nélkül, hörögve, hangosan, és elindult anya felé, de az őrök a láncnál fogva hátrarántották, és akkor anya nekiesett az egyik őrnek, és két ököllel ütötte a mellkasát, és azt kiáltotta, hogy segítsenek, ne hagyják, segítsenek, Bherekméri elvtárs akkor belekiáltott a mikrofonba, hogy mindenki maradjon a helyén, és őrizze meg a nyugalmát, és akkor nagymamám is elkezdett hangosan sírva kiabálni, hogy a kisfia, oda akar menni a kisfiához, és elindult ő is apa felé, az őrök közben elkezdték a gobelinajtó felé ráncigálni apát, de apa teljes erejéből a láncnak feszült, morogva és hörögve próbált kiszabadulni, de akkor az egyik őr kirúgta alóla a lábát és elkezdték gyorsan húzni az ajtó felé, anyát is ketten fogták már, nagymamám hátulról próbálta elráncigálni anyától az egyik őrt, és közben hangosan visított valamit, és akkor kinyílt a gobelinajtó, és berontottak rajta a rendőrök meg a sírásók, a rendőröknél gumibot volt, a sírásóknál meg ásónyelek, és akkor én az emberekre néztem, akik ott álltak, és csak bámultak, mintha valami cirkuszban lennének, és rájuk kiáltottam, hogy jöjjenek már, segítsenek már, ne hagyják, hogy elvigyék apát, de senki se mozdult, csak álltak ott, és néztek, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára rám szólt, hogy fogjam be a szám, és ne mozduljak, én erre elfordultam, és elindultam a gobelinajtó felé, Bherekméri elvtárs titkára meg azt kiáltotta, hogy nem hallottam, itt maradok, és hátulról úgy meglökött, hogy majdnem nekiestem a koporsónak, de nem törődtem vele, mert csak azt akartam látni, hogy mi történik apával és anyával, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára megint meglökött, anyát nem láttam sehol, de apát igen, az őrök ráncigálták kifele a gobelinajtón, és akkor lehajoltam és felkaptam a feszítővasat, amit a sírásók ott hagytak a koporsót tartó asztal mellett, és elindultam apa után, de a gobelinajtó addigra már becsukódott, és rendőrök álltak előtte, és tudtam, hogy arra hiába is próbálnék kijutni, Bherekméri elvtárs titkára akkor elém állt, és én egyből combon vágtam a feszítővassal, úgyhogy káromkodva összegörnyedt, és megfordultam, és leugrottam a dobogóról, és meglendítettem a feszítővasat, és azt kiáltottam, hogy félre, álljanak félre, és elkezdtem utat törni magamnak a kijárat felé, úgy, mint amikor az iskolában verekedtünk nagyszünetben a régi légvédelmi pincében a felsősökkel, nem néztem, hogy hova ütök, hanem csak a főbejáratot, akkor már mindenki kiáltozott, de nem figyeltem oda, csak a feszítővasra figyeltem, arra, hogy úgy lendítsem, ahogy kell, és csak döftem és ütöttem és mentem előre, valaki hátulról belém rúgott, de nem törődtem vele, mert akkor már ott voltam a kijáratnál, ott a csukott kétszárnyú ajtó előtt, és odaértem, és meglöktem, épp csak résnyire nyílt ki, és akkor kibújtam, és be is löktem magam mögött az ajtót, tudtam, hogy mindjárt ki fogják nyitni, és utánam fognak jönni, de nem érdekelt, hallottam, hogy bent mindenki kiabál összevissza, és akkor előreléptem, és megálltam a lépcső tetején, és körbefordultam, de apát nem láttam sehol, se őt, se az őröket, az egész temető üres volt, csak a kocsik álltak egymás mögött a fősétány két oldalán, és akkor egy pillanatig megint csak az jutott eszembe, hogy csak képzeltem az egészet, és nem is hozták haza apát, de akkor a ravatalozó mögül kikanyarodott egy szürke rabszállító, és lassan elindult végig a temető fősétányán, és akkor én azt kiáltottam, hogy álljon meg, várjon, és futni kezdtem utána, és tudtam, hogy mindjárt gyorsítani fog, és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát, és akkor azt is tudtam, hogy mehet akármilyen gyorsan, úgyis utol fogom érni, utol fogom érni, igen, és a fejem fölé emeltem a feszítővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után.”

Ez a legvége. Dragomán György eddig 28 nyelvre lefordított regényének ugyanis. Lajos barátomtól kaptam kölcsön, eddig nem ismertem, sőt gyanakodtam, ő meg annyit dicsérte! Na meg még a Juli is. Végül hát kölcsönkértem. A látszólagosan összefolyó szöveg ellenére könnyen, sőt alattomosan jól olvastatja magát. És van ebben a regényszerű novellafüzérben minden és mindenféle (a kamaszregényben kötelező pinás rész például kimaradhatott volna, pedig maga a dolog közismerten kedvenc tereptárgyam); de a legjobb tényleg a vége. A mesélő egy kisfiú, akinek az apját elviszik a mű elején elpusztulni, illetve csak kényszermunkára, de ez úgyis csak időbeli fáziskülönbség szokott lenni olyan helyeken, ahol a munka dicsőség dolga. A helyszín Románia, a történelmi idő nagyjából a Causescu-korszak vége, a szereplők meg ottaniak, de inkább azért magyarok. És ő, a főhős fiú, sok eseménnyi időn át, vagyis nagyjából két évig várja haza az apát, akit meg is hoznak aztán láncon a regény végén; persze nem ELengedik, hanem mindössze visszahozzák valamiért az ő apja, vagyis a regénybeli nagyapa temetésére. És ott végül ez történik, ez az idézett rész, a felnézéstől odáig, hogy a fiú fut a feszítővassal a kocsi után. És a sebességek meg úgy vannak, ahogy azt a fizika előírja, természetesen. Hogy lehetnének máshogy? És a fiú fut, és ezúttal mintha egy fordított logikájú Zénon-apóriában futna: fut, mint eleve vesztes teknős, fut az egyre gyorsabban távolodó Akhilleusz-autó után. És utol fogja érni. Tényleg biztosan utoléri. Mert van egy olyan dimenzió, amelyben bizonyosan. Ezért, ezért az olvasói élményért van értelme ennek a regénynek egyáltalán. Hogy ez megteremtődik.

Nekem ez a legjobb-legszebb regénybefejezés 2005, a Fogság óta; azóta nem olvastam ilyen jót, most tehát becsatlakozott másodiknak. De éppúgy, mint amannál, az egész művet végig kell olvasni ahhoz (méghozzá feszült odaadással), hogy ezt a hatását kifejthesse. Ezért merem ide bekopizni: mert tulajdonképpen nem teszek vele semmit.

A fehér király, második regény, olvassátok el, gyerek meséli, mint a Sorstalanságot, de nem gyerekmese ez se, olvassátok és lássátok. Olyas világ, mint a Sinistra körzeté, de ugyanakkor más nagyon, olvassátok és lássátok. Nem rossz, abszolúte nem rossz. Ebből a háromból nekem most azért csak a harmadik (az első e percben a Sinistra), de ezek a pozíciók úgyis folyton változnak, így szép ez énnekem.

Óda a XXI. századhoz

2010-04-08T10:15:00.003+02:00

Pár nap múlva választások lesznek, protest- és kínszavazunk, mindezekhez esetleg még hitvallásokat is teszünk. Gyomorkeserűnek az egész procedúrához Hamvas Béla Óda a XX. századhoz című, tartalmában felülmúlhatatlan, megfogalmazásában itt-ott alulmúlhatatlan (mert túlfülemülézett, egyben túltanárbácsizott) művéből (1945) ajánlok pár sornyit:

„Ha a 20. században az intelligens európai elutazik és idegen határra érkezik, az útlevél- és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól:
Ebben az országban idegen vagyok. Legyen szíves kérem, mondja meg, mi az, amit önök itt most hazudnak
A bennszülött ezt feleli:
Arroborri.
Mit jelent ez a szó?
Pontosan senki sem tudja.
Hatása észrevehető?
Hatása észrevehetően nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok …
Az idegen bólint. Köszönöm, uram, ne fáradjon, a többit már tudom.”

*

És: ha már Ady (mert bizonyos okokból az én szűkebb környezetemben most kicsikét beadultak az emberek), akkor ajánlom az egészhez ezt a verset is, nem sokkal a háború előtti időszakból. A két utolsó versszak nem igazán jó, most nem is aktuális, ezenkívül egész más az akusztikája, mint én szeretném: egész háttértanulmány kellene már magához ehhez az egyetlen költeményhez; úgyhogy én nagy hetykén, csak úgy Heidegger-módra áthúzom ezeket a szövegeket. Stilárisan az áthúzott, de el nem távolított szöveg egyszerre mutatja önmaga érvénytelenségét és jelenvalóságát, mint a tankönyvi definíciókból tudjuk, és pont ez most a célom. Nekem most nem érvényes, de valamikor, jó okkal, az volt. Most viszont más dolgok lesznek. Paota már volt, megbukott, most arroborri vagy kulmi vagy elm várható. Mindegy, a lényeg, hogy virágzás várható.

MINDEN RÉM RIOGAT
(Kuruc deák énekli)

Minden rém riogat,
Nagy kisértet-lovak
Száguldnak az Ég boltján.
Mégse törjük fejünk
Szegény, magyar egünk
Ostoba, rossz, mai sorsának
Majd eldőlő mivoltján.

Hát kicsit hallgatunk,
Csuklódjék ajakunk,
Bús szitkokat lenyeljünk
S inkább mint átkaink
Véres düh szárnyain
Szálljanak leső elleninkre,
Harapjuk el a nyelvünk.

///Bizony meggyászolunk,
Iró-deák sorunk,
De hallgasson a bánat,
Gyujtó, szent betüink
Holnap gyujtnak megint,
De ha így is nőhet a bosszúnk,
Törjük el a pennánkat.

Hallgatunk, hallgatunk,
Holnapig hallgatunk,
Gyáva játékba ötlünk,
De kész legyen nagyon,
Így-így, hallgatagon:
A szótlan és pennátlan Isten,
Torló erőnk: az öklünk.///

(Sajnos ez a program nem tudja megcsinálni az áthúzott sorokat. Se.Úgyhogy helyette dőlt zárójelsorozat közé helyeztem.)
*

És ha már így beszélgetünk megint: két korábbi bejegyzésemre térek vissza egy kicsit. Féner Tamás fotóművész Kossuth-díjat kapott. Hurrá! A 168 óra című lapban készült az esemény kapcsán Fénerről egy elég hangulatos, na meg elég pontos gyorsportré. (Írásos, természetesen. Ajánlom mindenkinek.)

És Galkó Balázs is kapott valami díjat (most még, utoljára, mielőtt végleg átrugdalnák az utca hűvösebbik oldalára); és hát a terve meg változatlan, április 11-én protestversmondás lesz a Gát utcában, József Attila-összes. Könyöklős-hallgatós versmondás, gondolom, mindennek háttal. Oda kell menni egy kicsit. Mondja majd a Tanításokat is. (A Tanításokat mindenkinek ismernie kellene.)

*
(Egyébként: tud valaki bármit is erről a különös Ady-szoborról? Vajh ki ő és merre van hazája?)

Hogy itt szeretünk nőket: hihetetlen

2010-04-07T23:05:00.002+02:00

Akadt most egy technikai problémám: sorra írok középvacak kis blogbejegyzéseket, de egyiket sem sikerül felraknom, már a guta üt meg lassacskán. A múltkor összeomlott megint a gépünk, volt nagy ijedelem, végül kaptunk bele a szervizben új vincsesztert, az anyagaink viszont csodaképpen megmaradtak az egyik szektorán, pedig már felkészültem, hogy harmadszorra is elszáll mindenem. Viszont teljesen új most minden telepítés, és nyilván sok minden másként is működik. A blogfelrakás viszont például nem nagyon működik. De pár napja működött azért egyszer, a bogarakat simán fel tudtam tölteni. Ezért most az az ötletem támadt, hogy talán csak olyasmit nem enged fel, aminek egy részét (szövegdarabokat) én is úgy töltöttem le. Most kipróbálom. Írok egy teljesen kopimenteset.

De hogy írjak azért tényleg valami szövegszerűt, az valamennyire elvárható. És ha tíz év után épp tegnap ismét könyvtári tag lettem valahol (a Patakyban), akkor valami friss szerzeményről illene. Hát ez most nem olyan friss, csak nekem; nem volt még a kezemben a Költők egymás közt című régi-régi antológia, csak hallottam róla eddig; pedig ez az a könyvszerűség, amelyben Petri Györgytől, ámulatom és fejcsóválásom egyik tárgyától először jelent meg egy nagyobb csokornyi vers. Ezek zömmel a Magyarázatok M. számára c. első kötetben találták meg nem sokkal később (1971) végleges helyüket; de íme, már ekkor is készen voltak, és nagyjából változatlanok is maradtak.

Vas István bevezető-ajánlóját persze máshol sokszor olvastam már. Igen okos írásról van szó, és egyáltalán nem azért, mert azt sugallja, hogy ebből a fiatal költőből még lesz valami; mert a többi tizennégyről is ezt sugallja természetesen az őket ajánló másvalaki (Weöres, Nagy László, Juhász, Benjámin, Kormos, Pilinszky, meg ilyenek), hanem inkább annak ellenére. Mert nagyon keményen vitatkozik Petrivel, ezer baja van vele, nem költői, hanem magatartás- és mentalitásbeli baja; és ebben a vitában bizonyul okosnak nagyon. (De hát Vas (avasságán túl) tényleg nagyon okos volt, ezt nem most kell felfedezni. És nem is megyek ebbe most mélyebben.

Hat hosszabb verset hoz az antológia Petritől mindössze, de köztük három máig a legfontosabbak közé tartozik: Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből, A szerelmi költészet nehézségei, Kizsarolt nevetséges életünket. Ezeket persze régóta elég jól ismerem, ezért csak beléjük pillantottam, és így észleltem, hogy a kelet-európais versben mindössze egyetlen szórendi csere történt a végleges változatban, és az viszont szerencsés csere volt. („Hogy szerettünk itt nőket: hihetetlen”, állt benne eredetileg, végül: „hogy itt szerettünk” lett. Mennyivel töményebb így a vers egészében! Már megérte elhozni a könyvet.)

De érdemes volt másért is: pl. látni, kikkel jelent meg itt együtt. És a 15 költőből vagy 10 nem lett éppen kutyaütő (bár a Petri-szintet, de főképp fontosságot egyik sem közelítette meg végül az én mércém szerint). Íme a névsoruk:

Apáti Miklós
Beney Zsuzsa
Bisztray Ádám
Iszlai Zoltán
Kertész Péter
Kiss Anna
Kiss Benedek
Oravecz Imre
Pardi Anna
Rózsa András
Szentmihályi Szabó Péter
Szepesi Attila
Takács Zsuzsa
Tölgyessy Miklós

Közülük én csak Kertész Péterről és Tölgyessy Miklósról nem hallottam. Beney elég nagy név lett, bár inkább mint írószövetségi szervező ember; Iszlai inkább kritikus és irodalomszakértő, de annak jó; Oravecz Imre régóta valami unikumnak számít a szakma szerint, én azért én ezt sosem értettem teljesen; Szentmihályi Szabó jó kezdetek után durván jobboldali publicista lett, sajnos elég agyatlanul, de hát logikus, hogy legyen egy ilyen is; Kiss Benedek, Szepesi Attila ellenben nagyon finom, népies hangvételű költők, Szepesinek ráadásul az erotikus költészete is gyönyörű.

Viszont a Petri meg Petri.

És érdemes volt kinyitni ezt az antológiát a fotók miatt is. Ezt a Petri-képet (Koffán Károly készítette) ráadásul sosem láttam még. Sok jó fotós fényképezte később Petrit, közülük számomra Szilágyi Lenke képei a legerősebbek. (Nádas Péter meg, aki nem csak író: fotós is, folyton kesergett, hogy sosem kapta ezt a hatalmas fejűt lencsevégre.) De ez a fotó meg itt, ha talán nem is annyira jó: borzasztóan érdekes. 26 éves rajta a költő; mennyinek néznétek? És nem furcsa, hogy itt még nincs szakálla? Szinte brutális ez az arc, önmagát-vállaló; szakállasan másféle lett, de persze nem rejtőzködőbb azzal se. (Petri rejtélyei már a külsejénél kezdődnek.)

Na akkor most ezt felteszem, hogy fel tudom tenni. Ha nem, kisnyúl.

Somogyi József emeletesei

2010-04-07T16:44:00.003+02:00

Tavaly júliusban írtam ide egy valamit, Három gráciák volt a címe, az az élmény volt az alapja, hogy a Kálvária téren álló hármas szobor nyakában ült egy-egy csöpp leányka és én imádtam ezt. Ma viszont a Patakyban jártam, ott még két napig Somogyi-emlékkiállítás van, olyan kisplasztikák (meg néhány nagyobb), hogy kiszédültem onnan semmi perc alatt. Hihetetlen! - és ezt az embert a martinászaival próbálták szívatni, diszkreditálni a rendszerváltás után! De jól megadta nekik! - Na, hazajövet megnéztem a neten, található-e ott ezekből a Somogyi-művekből bármi is, és természetesen nem, Pepe, ennyit a neten biztosan átöröklődő világkultúráról - viszont találtam ezt: nagyon másképp, Lovacskázók címmel, már nagyon régen megcsinált valami olyasmit, amit én "emeletes gráciáknak" neveztem fűzfaköltői hajlamomban. És most ideteszem, ha bírom, ezt a szoborfotót.

Kafka-land, 2

2010-04-02T18:24:00.006+02:00

Február elején (úgy emlékszem, akkor) írtam ide egy bejegyzést, amelynek Kafka-land volt a címe; egy Kálnoky-verset illesztettem be, az öregember mint szörnyeteg; meg egy (CsT-)Bereményi szöveget, mondjuk a városlakó mint svábbogár. Valami nagyon hiányzott nekem abból a bejegyzésből, triptichon lett volna eredetileg a kompozíció, de a slusszpoénhoz nem tudtam akkor sehogy se hozzájutni. Most pótolom.

Vanessa képei között láttam ugyanis még a nyár végén egy pár idevágót. Ők az elmúlt nyáron Kubában is jártak, és sok képet készítettek, sok borzasztó nyomorúságról. (Meséltek is rengeteget.) De lefotóztak ott Havannában egy többemeletes épületet is, a Kortárs Művészetek Múzeumát, szokványos lakótelepi épület kívülről, csak épp emberarcú csótányok másznak fel az oldalán, riasztó szoborkompozíció, Kafka Átváltozása ez is, megsokszorozva, erősen átértelmezve.

És én simán el tudom képzelni azt is, hogy annyira átértelmezve, hogy azt én nem is értem műveletlenségem okán, mondjuk hírhedt, Kubában közismert amerikai közéleti személyiségek arcait adták az egyes lényeknek, esetlegl a Disznó-öböl idejéről. Meglehet, logikus lenne. De nekem most annyi a történet, hogy megvannak végre ezek a képek, mivelhogy találkoztam Vanessával és ideadta. Én meg felteszem ide. Ha már így beleszerettem.

A digitális albatrosz, ahogy kétszer botlik

2010-03-18T08:00:00.005+01:00

Nincs ennél a történetnél köznapibb: feladtam egy osztálynak néhány verset, tanulják meg, mondják vissza, illetve, mivel arra sincs idő, írják le papírra a kibaszott csigatempójukkal (úgy se sokkal időkímélőbb, de valamennyire mégis), aztán értékelés és felőlem azonnali felejtés; tényleg nincs ennél semmi közhelyesebb. Így megy az iskolagép. Meg is tanulták, viszonylag szép számban (bár némi gyanakvás most már van azért bennem, de tény, hogy nem vettem észre semmi csalást). Ezt a verset is kértem, mert még legalább át tudják fogni valamennyire: megbotlik a hülye költő, naná, helyes, taknyoljon csak jó nagyot. Egyszóval kértem tőlük megtanulásra ezt:

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Tóth Árpád fordítása)

Tegnap nekiültem végignézni, volt fél órám, az az ilyesmire elég, a verset magát nagyjából tudom, vagyis puska se kell; pirosoztam, de nem is nagyon kellett egy darabig. Ám a negyediknél egyszer csak ilyen sorra bukkantam a 12. sor helyett: „Egy másik sántikál: hé, így röpülsz te, nézd!”

Furcsa volt, hogy így tanulta meg a gyerek, hogy fordulhatott ez elő?, a többi rész nagyjából rendben működött, két apróbb szöveghiba volt még talán. De az egyik úgyszintén fura volt még, az, hogy a „herceg” helyett meg „princ” állt. Odaraktam a sok pirost, csóváltam a fejem, nem nagyon értettem, de hát annyi sok hülyeség van! Vettem magam elé a következőt, és abban is ugyanígy volt. Aztán a harmadikban is. Akkor már végigszaladtam az összesen, és láttam, hogy a többség ilyen szövegezésű.

Ej, az anyátok ne sirasson, mi a franc ez? Arra gondoltam első értetlenségemben, hogy talán valamelyik így tanulta meg, illetve ilyenné változott valahogy a fejében. És hogy talán így adta tovább. Összetartó kis osztály, megtörténhetett éppen. De azért valószínűtlennek tűnt. Így tehát ugyanennek a hipotézisnek egy másik változatát dolgoztam ki magamnak hirtelen. Ez abból állt, hogy valamelyikük rosszul tanulta meg, és talán segítségképpen begépelte a többieknek e-mailbe. Mert ezek a drága kölykök már nem cipekednek ám feleslegesen, amit helyeslek is más oldalról, egészségügyileg: a szöveggyűjtemény az iskolai szekrényben lakik nekik, ha tehát hirtelen otthon kell valami, tuti, hogy egynek sincs. Legfeljebb (húszból egynek) véletlenül, kötetben, a nagyapó könyvespolcán. Nyilván egymástól kértek segítséget kínjukban.

És ha már így eszembe jutott az internet, gondoltam, megnézem, hátha találok ott külsérelmi nyomokat. Begépeltem tehát a furcsa verssort. És hoppá, egyszerre bejött a vers teljes szövege. Tárhely: Wikiforrás, az meg továbbmutatott még máshova, azt hiszem, a Magyar Elektronikus Könyvtárhoz. És ott is ugyanez a szöveg volt, vagyis ez a princes.

És a szükséges információt is megtaláltam: mégpedig, hogy ez a Nyugatban 1818-ban megjelent első fordításváltozat szövege. A Magyar Elektronikus Könyvtár ezt a verset talán azért tárolja ebben a változatban, mert ők a teljes Nyugatot felvitték a hálóra, tényleg minden sort, mindent: ahogy az helyes is. A Wikiforrás meg agyatlanul leemelte onnan, és a magáévá tette. Hát remek.

Íme az 1918-as változat, ez hozott létre bennem kognitív disszonanciát:

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Az sehol se derül ki, hogy nem ez a kanonizált szöveg. A szöveggyűjtemény nélküli gyerek megtalálta a neten, örvendezett, letöltötte, megtanulta. (És tényleg ez a változat jön be elsőnek.) Mint mondtam, szöveggyűjtemény a szekrényben, hogy gyanakodna otthon, éjjel egykor bármire is? De nem is dolga. Ő hiteles szöveget talált tényleg, csak éppen egy másikat. Részben primitívebbet, persze. Amelyet maga a fordító javított ki öt év múlva, a teljes Baudelaire-fordításkötet készítésekor. Amikor feleszmélt.

De hogy a net ilyen tudatlan legyen és ilyen félreorientáló, az, noha nem lepett meg, mégis izgalomba hozott. Begépeltem hát a „helyes”, a kanonizált változatot is: az megvan-e vajon odafent? Reméltem azért. Meg is volt, persze; de csak mert valaki kedvenc verseként begépelte magának úgy is.

Nem oda futtatom ki ezt a bejegyzésemet, ahova talán várnátok. Ennél barokkosabb leszek. Nem a netet fogom most ostorozni. A netet is emberek csinálják, tudatlanul, féltudással, rohanvást, kapkodva, nagypofájú magabiztossággal, frusztráltan: ki mikor hogy. Épp úgy, mint minden egyebet. Miü vogymuk. Ez az eset azt kétségtelenül mutatja, hogy bárkit bármikor meg tud így vezetni az Internet, akár akaratlanul is. Ez tény. Figyelni kell. De ezt eddig is tudtam. És azt is, hogy én se fogok észrevenni mindent, mert lehetetlen, tehát meg is fognak vezetni. Sokszor még szándékosan is. Meg fogom szívni, sőt nyilván eufemizmus itt a jövő idő. Sőt, hogy én is félrevezethetek másokat, mint ahogy meg is tettem már egyszer régebben, véletlenül, a Rilke-ügyben, csak szerencsére időben az orromra koppintottak.

De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy én se ismertem tegnap estig ezt a most már inkább vigyorgásra, mit kétségbeesésre késztető szövegvariánst, pedig azt gondoltam, én ezekről a szövegekről minden lényegeset tudok. A romlás virágai kötet minden versét olvastam, nem is egyszer, az összes hozzájuk tartozó jegyzetet úgyszintén, azokat is többször, búvároltam háttértanulmányokat dögivel, volt a kezemben Tóth Árpád-kötet is, versek, novellák, fordítások. És semmi: ezt a változatot mégsem ismertem. Nagyon sokat nézegettem a Nyugatot magát is, elektronikusan is, reprintben is (bár az megszakadt 1913-mal, úgy emlékszem). Nyilvánvaló most már, hogy épp az adott lapszámmal nem találkoztam eddig. Kritikai kiadás sem volt a kezemben, de hát olyan Tóth Árpád esetében nincs is. Ennyi.

És most — épp az Internetről — tanulhattam. Semmit, apróságot, jelentősége nulla, de mibe fogadunk, hogy olyasmi ez, amit max. 20 ember tud rajtam kívül e pillanatban. Ez is semmilyen érzés persze, de jó is azért. És ezeknek a kedves, elektronizált, könyvnélküli barmocskáknak köszönhetem. Rengeteg ember rengeteg apró tudatlansága kellett hozzá, hogy ez az aprócska kis tudás most összeálljon. Enyém, övék, Wikiforrásé, stb. Összehoztuk. Egyébként is csak a véletlenben bízhatunk.

Ha tehát az embernek szerencséje van, ha úgy vezeti a kezét a nem-tudom-micsoda (fátum vagy jóistenke), akkor tanulhat az elektronikus forrásokból épp úgy, mint bármi másból. Nem fog persze korrekt adatokkal találkozni: az nagyjából kizárt. Minden forrást gyanakodva érdemes odafönt fogadni, sőt úgy mondanám, hogy kötelező: nem Vezér Erzsébet dolgozik oda, nem is Stoll Béla: lelkes kis innen-onnan-másolók, szerepzavaros figurák, Guglizó Jankák és Jánosok. De ez nem baj ebben az összefüggésben. Nézelődni kell. Lám, érdekességekbe futhat bele az ember.

A bármely témában teljesen készületlen mindigtöbbség persze nem fog, az nézheti a képernyőt akármeddig, nem fogja tudni még azt se, hogy mit nem vesz éppen észre. (Azok is miü vogymuk.) Hermann István filozófus emlegette folyton, hogy neki azt mondta a mestere, amikor végre külföldre utazhatott (az a szoc. időkben nem volt épp gyakori), hogy aki hülyén megy ki, hülyén is jön vissza — és ez épp így igaz Internetországra is. De azért lehet találni dolgokat. Egy magyar irodalomtörténész, aki a középkorral foglalkozik, így talált nemrégen egy fél Janus Pannonius-panegyricust. Fent volt az régóta, csak nem esett le senkinek, mi is az; ő meg egy álmatlan éjszakán rákattintott véletlenül, és elkerekedett a szeme. Ismerem őt, elég ellenszenves figura; de az örömét nem vitatom el tőle. Jó lehet most neki. Talált vagy 300 új sort, állítólag szépeket, azóta le is fordította őket, meg is jelentek. Már csak meg kellene szereznem, hogy elolvashassam, de hátha a neten is fent van már, a Jelenkor vagy az Alföld februári számába ígérték, mindjárt megnézem a Google-on. Ezúttal véletlenül tudom, mit keresek.

Szép remények

2010-03-13T22:18:00.011+01:00

Ma vettem egy Playboyt. Nem állítom, hogy ilyesmi nem fordult még velem elő, mert dehogynem, nem is egyszer. De pusztán a csajok miatt mostanság már nem veszek, mert drága bizony ez az újság; és ruhátlan nőkkel ingyen is tele az internet. Viszont ma mégis vettem; és már néhány napja tudtam, hogy fogok majd venni. Bereményivel van ugyanis benne nagyinterjú, és ez tudomásomra jutott; azt pedig én sehogy máshogy el nem olvashatom, csak a lapra beruházva. Mániás vagyok: beruháztam. A neten van persze a beszélgetésből mutatvány; mint ahogy a fő árucikkből, a pucérkákból is. De csak mutatvány. Én is így csinálnám.

Bereményi mindig mond meglepőket; sőt mulatságosakat is. Olvasom, és néha nem győzök hüledezni. Előfordul, hogy enyhén idiótának érzem őt; máskor meg nagy-nagy megérzőnek. Néha meg nem is tudom, hogy minek. A dalokban, ha jól rendeződnek össze, ugyanezek a furcsaságok gyakran bizonyulnak meggyőzőnek. Ezt tapasztalatból tudom, és ezért különösen figyelek a furcsaságainál; merthogy hátha: sőt valószínűleg. (Egyébként meg még azért is nagyon érdekes vele készült beszélgetéseket olvasni, mert mindig tud újat mondani régmúltakról is. Folyton dolgozik benne az élete, sőt a mások élete is. Értelmeződik, és ettől persze át is értelmeződik. És ez nagyon jó. Elevenség.)

A mostani interjút Wisinger István, egy eléggé tűrhető újságíró készítette; azonban elég ügyetlenül. Élek a gyanúperrel, hogy mivel Bereményi sokszor viselkedik esetlenül, az őt jól ismerő interjúkészítő kedvességből (szolidaritásból) mutatja magát még nála is bumfordibbnak; de azért ez nem túl valószínű. Másfelől meg így is elég sok dolog elhangzik, illetve kiprovokálódik. Még Bereményi legújabb, negyedik házasságáról, sőt a két friss kisfiáról is szó esik, pedig ez egy ilyen zárkózott embertől nem is volt várható. Ezek a részletek azonban nem tartoznak ide.

Most csak egy ilyen furcsaságot hozok szóba. Valamit, amiről még sosem beszélt, ezúttal viszont igen; és engem, talán nem véletlenül, nagyon szíven ütött.

Bereményinek nagy család-történetei vannak; gyakran építkezik is ezekből. Aki ismeri a dalokat, a filmeket, a Legendáriumot, az tudja. (Minimumként elég az Eldorádót ismerni ehhez.) Most ezt mondja:

Kérdés: Ha a gyerekeid sorsát összeveted a saját gyerekkoroddal, akkor hogyan magyarázod meg nekik azt a merőben más világot? Felidézhető egyáltalán, mint egy „családi legendárium”?

Válasz: Magamtól soha nem magyarázok semmit nekik, csak válaszolok a kérdéseikre. Nem tanítok nekik például történelmet, hanem hagyom, hogy maguktól fedezzék fel, ami nekik fontos. Egy dolog viszont nagyon foglalkoztat. Észrevettem, hogy egy családon belül generációkon keresztül szokott ismétlődni egy életmodell; hogy más díszletek között, de valamilyen vízjel szerint a sorsok másolják egymást. Viszont én nagyon nem szerettem volna, hogy életemnek bizonyos fordulatai megismétlődjenek a gyerekeim sorsában.

Kérdés: Ezt lehet befolyásolni?

Válasz: Hát persze! Mert életünk azon problémái, amelyeket nem tudunk megoldani, az utódainkra hárulnak. Amit pedig megoldunk, az alól felmentjük az utódainkat. Ezt tudatosan figyeltem. És amint a rossz minta jelét észrevettem, azonnal megszüntettem még a lehetőségét is a másolásnak. Így meg tudom változtatni a sorsvonalamat, hogy az utódaimat felmentsem. Jobb apa akarok lenni, mint az elődöm.

Ennyi. Erősen felkavart. És nem is részletezem, miért. Csak az jutott eszembe, ezt én is megpróbálhatnám. Még akkor is, ha az ilyen öröklődő karma-cuccokban én nem is hiszek. Attól még meg lehetne próbálni. Hiszen az ellenkezőjében sem vagyok biztos: abban, hogy ilyesmi nem lehetséges.

Dehogynem. Egyébként még sokkal egyszerűbben, mint kulturális mintázat is lehetséges. Átöröklődik az ember, hiszen látják. De mondok viccesebbet, remélem, meg is szívlelem majd:

Pascal írta kora hitetlenjeinek címezve, hogy az egy dolog, ha nem hisznek Istenben; lehetséges ilyen hozzáállás. De mi van, ha nagy felvilágosultságukban tévednek? Hiszen az értelem nem csalhatatlan eszköz. És azt ajánlja nekik (cinikusnak tűnik a javaslata, pedig csak az ő nyelvükön próbál beszélni), hogy fogják fel az egészet úgy, mint egy fogadást. Lehet fogadni Isten létére; nemlétére is. Ha a nemlétére fogadok, viszont mégis létezik, nagyon megszívtam: jön az örök kárhozat. Ha a létére fogadok és mégsem létezik, hát mi van akkor? Megyek a semmibe és ennyi. Jóval értelmesebb hát a létezésére fogadni.

A globális dolgokra (környezetszennyezés, felmelegedés, egyebek) régóta ugyanezt tudnám csak javasolni a döntéshozóknak. Érdemesebb lenne a bizonytalan adatok ellenére is arra fogadni, hogy bajok vannak felnövekedőben; és megpróbálni cselekedni. Értelmesebbnek látom. De persze ez földszintes okoskodás, dollárra úgysem váltható. Pascalnak se jött be.

Na szóval, és itt már a zárás jön: nekem is érdemes lenne talán arra fogadni, hogy tudok tenni valamit a környezetemért, az utánam jövőkért pusztán azzal, hogy pár elrontott dolgot megpróbálok megjavítani a saját életemben. Hiszen mit veszíthetek? Ők meg talán nyerhetnének.

És hogy hova nyúljak? Ezen nem kell sokat tökölnöm: bárhova. El van barmolva már az egész.

Hát akkor most nekikezdek. Első lépésként megpróbálom felvidítani őket. Ideiktatok hát egy régi-régi Playboy-csajszit.

Kuli, tényleg nem mindenki lett Oravecz!

2010-03-10T15:20:00.003+01:00

Barátom üzenetén tűnődtem, és eszembe jutott egy cikk a Vasárnapi Hírekből. (2010. február 28.) Nem világos teljesen, miért, de most iderakom.

Galkó Balázs, az Új Színház tagja… arra készül, hogy április 11-én, a költészet (és a választások) napján végigmondja József Attila összes versét a költő szülőházában.

Időnként kitalál magának valamit. A Művészetek Völgyében például volt már falu rossza, hegedűs a háztetőn…

– Hangosbemondó vagy nótafa.

Kieszelt egy-egy figurát, és a fesztivál minden napján ezt alakította. Ezekre lehet, hogy jobban emlékszem, mint a színpadi munkáira. Ahogy arra is nagyon emlékszem, hogy végigmondta József Attila összes versét.

– A József Attila-összesre, azt hiszem, lehet emlékezni. Olyannyira, hogy április tizenegyedikén – ami idén kivételes nap ugyebár – a Gát utcában, József Attila szülőházában, az ajtóban állva végig fogom mondani valamennyi versét. Márta István újból zenélni fog. Beborítják a nagy udvart sátorral, lesznek benne székek, és az emberek jöhetnek-mehetnek a választás előtt és után.

Miért éppen ezen a napon csinálja ezt?

– Mert ez József Attila születésnapja.

De mondhatta volna tavaly vagy mondhatná jövőre is a verseket. Azért ebben így csak van egy dupla csavar.

– Biztosan van benne. De én megígértem József Attilának meg magamnak, hogy még egyszer, a Gát utcában, elmondom a költeményeit. Nem lehet elmesélni, hogy az ember tizennégy-tizenöt órányi mantrázás, imádkozás, éneklés után mit érez. Ez a transzcendenssel való igazi találkozás. Bizonyos idő után elkövetkezik az az állapot, amikor a versek mondatják magukat. Ilyenkor már nem is tudom igazán, mi történik. Eddig már kétszer volt ebben részem, először 1988-ban, a Fiatal Művészek Klubjában, és két évvel ezelőtt, József Attila százéves születésnapján, az Új Színházban.

Hány verset mondott ön szerint jól?

– Hatszáznegyvenet.

Ennyit írt József Attila. Mind jól mondta?

– Igen. Ezek nem külön-külön elmondott versek voltak, hanem az egész együtt. És akkor ez így jól van.

Ha azt a lehetőséget kapná, hogy csinálhat egyórás József Attila-lemezt vagy -videót, az ezen a két alkalmon elmondottak közül lenne, amit beválogatna?

– A József Attila-összes elmondása egy másik állapot, hosszú-hosszú imádság, mint amit a lemezfelvétel igényel. A hétköznapi életben az ember maga szabályozza a légzését. Ebben az esetben viszont a versek diktálják, mikor veszek levegőt. És ettől a zaklatott agyi oxigénellátástól másik állapotba kerülök. És a mantrának az is a lényege, hogy megidéz valamit. A rezgések megváltoztatják az embert, a környezetét.

Tervez valami hasonlót?

– Nem, én ezt csak József Attilával tudom megcsinálni.

Miért csak vele?

– Valószínűleg azért, mert más ennyire nem érdekel. És ez az életmű akkora, amit így át lehet ölelni… Talán még Radnóti, Dzsida Jenő lenne, akinek a verseit végigmondanám.
…
A 25. Színháznak is tagja volt, ott még szinte meg akarták váltani a világot. Önben mindig is éreztem a váteszségre való hajlamot. Ez már elmúlt?

– Megvan még. Ez a József Attila-gesztus ebből táplálkozik. Most ennyire futja…

(A képekhez: az egyiken Galkó Balázs, természetesen. A másik egy különös szoboremlék, Balatonszárszón áll, és József Attilára emlékeztet. Nem rossz, ugye? Szerintem izgalmasabb, mint a hagyományosak. (Nem csak a lillafüredi borzalmat, de akár a Parlament előtti műremeket is ideértve.))

(A József Attila-emlékkiállítás a IX. kerületben, a Gát utca 3-ban található. Szerintem, ha csak rövid időre is, de menjünk majd oda!)

Az oktatási reform szükségességéről?

2010-03-08T14:29:00.004+01:00

Csak egy rövid kis interjúrészletet iktatok most ide — Heller Ágnes mondta mindezeket, de talán fontosabb, hogy tényleg így is csinálta, mégpedig még bőven az átkosban. 56 után, amikor először lökték ki az egyetemről (akkor épp egy középiskolába). Basszus, akkor ezt meg lehetett csinálni (ő legalábbis meg merte), mi meg itt pampogunk meg minőségbiztosítunk, meg csoportozunk, természetesen csakis a szebb jövő reményében. Pedig a gyerekek se így, se úgy nem olvasnak már, így nem is fognak, reménytelen. Viszont szívesen bevágnak akármilyen életrajzot egy-egy teszt erejéig, hogy aztán vígan elfelejthessék. Irodalomoktatás, hurrá! Hát nem volt-e Hellernek teljes mértékben igaza? Jó jegyet akarsz? Vágd be a tananyagot. Ötöst akarsz? Ahhoz a verseken keresztül visz az út.

„RE: Amikor magyar irodalmat tanítottál, azt kérted a gyerekektől, hogy tanuljanak verseket.

HÁ: Csak arra adtam ötöst! Arra fütyültem, hogy Petőfinek milyen szerelmei voltak. Megmondtam nekik: gyerekek, arra kaptok ötöst, ha el tudtok mondani egy szép verset! Vagy olvassatok el egy regényt és mondjátok el, mi van abban a regényben! Erre lehet ötöst kapni, mert ez az irodalom. Nem az az irodalom, hogy kinek hány szerelme volt és hányban született és mikor ment iskolába. Ez nem irodalom. Az egész irodalomtörténeti oktatás, ami itt folyt és most is folyik, nagyon rossz. Nem olvasnak műveket a gyerekek.”

Dzsiszei

2010-03-07T20:57:00.001+01:00

Sok szerepjátszás,
végül szerepzavar. Kész.
Eddig jutottam.

(Tegnap este baráti társaságban öt percet kaptunk arra, hogy japán szamuráj-mintára írjunk valami kötött formájú búcsúverset — mintha utána rögtön el kellene püsztülnünk. Én ezt a haikut írtam — elég pontosnak érzem. Ennyi.)

Filozófus a B-középről

2010-03-03T22:45:00.007+01:00

A Klebelsberg Kultúrpalota honlapján Kuli kiállítását is szépen meghirdették, név, cím, időpont, képminta, némi szerzői szöveg, ilyesmik. És én is szereplek rajta, mint Oravecz Bence filozófus. Mindez kétszeresen is érdekes, egyesek ugyanis már megismerhettek Bélaként is - úgy látszik, az én nevemet (tényleg vacak, de mit csináljak) nyomdászoknak, újságíróknak, múzeumi adminisztrátoroknak képtelenség eltalálni. A durvább azonban a "filozófus" titulus; gondolom, mindenki tudja, aki kicsit ismer engem, mit gondolok az ilyesmiről. Igen, valóban sznobériának gondolom, hogy ezt írták oda. Mélymívű marhák, nyilván a jóhangzás mián. Az biztos, hogy ez a rangkórság nem tőlem indult, remélhetőleg Kulitól sem (sőt, ezt nagyjából biztosra veszem), de akkor vajon kitől? Na nem mintha nem lenne mindegy.

De tényleg mindegy. Egyfelől most már feljogosítva érzem magam akár másfél órás teljesen ezoterikus beszédre is - ki tudja, nem fogok-e élni vele? Kinek lenne joga leinteni? Másfelől (másom úgyse nincsen) most legalább egy fintort küldhetek az érintett szereplőknek. Ez a fintort tegnap, mintegy megsejtve a máris elkövetkezetteket, elő is állítottam a Ráday utcában, Dini pedig megörökítette, művészi és egyéb okokból. Küldöm hát, szeretettel.

Kuli ürügyén

2010-03-01T20:15:00.006+01:00

Csütörtökön lesz Kuli barátom új kiállításának megnyitója kitudjahol, talán Pesthidegkúton, és én is ott leszek. De most ennél is nagyobb a bajom: megkért, hogy ezúttal én nyissam meg a kiállítást, és én első örömömben igent mondtam erre. De hol van már az az első öröm! Savanyú, gyomorbajos arcú szabadságba-vetett vagyok én már régóta ebben a világban, vedlett szőrű kínfilozóf, egy Both Attilába oltott Kulcsár Szabó Ernő: kedvetlen, humortalan, derűtlen. Tényleg, a saját macskámat se bíznám magamra legszívesebben. És most itt van ez, ez a feladat. Hogy lubickoltam volna benne még pár éve is! Jó, lehet, hogy akkor se lettek volna olyan jók a poénjaim, de mertek volna csak nem nevetni! Most meg, mint egy kivégzésre (a magaméra), úgy készülök erre az eseményre. Még a végén kínomban le is nyakazok majd ott valakit, de az kézhez- állóság miatt inkább nyilván a méltatott lesz. Legjobb talán, ha el se jön.

Pedig szokom ezeket az újabb képeit, sőt tetszenek is. Sőtsőtsőt. A Dóri meg főleg tetszik rajtuk. Bögyös istennő festi a földgolyóbist. De mit mondjak majd ott és főleg hogyan? Ezt?

Ilyesféle drámázásokba (szarrágásokba) toppant bele tegnap Dénes fiam, aki átjött szkennelni, méghozzá Féner Tamás-fotókat: merthogy előadást kell majd tartania ebből a témából rövidesen. Én pedig Fénertől el vagyok kicsit varázsolva: és nem csak a képeitől. Pár éve ismertem meg a Mai Manó Ház kiállításán a fotóit, az írásait, a figuráját: ennyi elég is volt a szerelembe-eséshez. Olyan izgő-mozgó, folyton szereplő, állandóan agyaló ürge máig, mint én is voltam korábban. Otthonos, tehetséges, félzseniális-félbohóc figura, mondom, ismertem ezt, és még emlékeztem. Sőt, azt is hittem még akkortájt, jobb (naivabb) pillanataimban, hogy van oda (belém) visszatérés. Persze nem volt; ettől van az, hogy évek óta mintha okádnám magamból kifelé a gyomor-keserűt. Okádnék kifelé nagyjából mindenkit. Na mindegy.

Dini hozta a könyveket, albumokat, Féner-képeket: és egy szöveget is, tőle. Egy kiállításmegnyitó-szöveget, amit ő (Féner) mondott el egy fotós barátja felkérésére. Elolvastam, és pár sablont leszámítva tetszett is nagyon. Féner jól ír. (Mária azt mondta, hogy jobban, mint a Cserhalmi: ez volt az elmúlt években a legsértőbb megjegyzése. Mert ezt személyes sértésnek vettem. Pedig alighanem tényleg.) — Hát igen, így kellene valahogy beszélni nekem is, sőt ilyeneket; mindez részben még illene is a Kuli képeinek hangulatához és karakteréhez. Csak hát az ilyesfajta szólózáshoz sincs semmi kedvem. Se lendületem, se szakértelmem. Ahogy a Tanúban mondják: nincs már énnekem disznóhizlaláshoz moslékom.

Mindegy, ideillesztem ezt a szöveget, és ráadásnak két Féner-fotót: mármint őt ábrázolókat. Bár persze lehet, hogy önportrék. Az első, a könyvfülszöveg, hát az jó régi. Teli szájjal, csúfolkodva tapsolja magát, szája sarkában cigaretta. (Ilyennek lenni jó, erre emlékezem. Versdallam, Heptameron. Valami ön-és közveszélyes ostobaság kellős közepén.) — Akkortájt készülhetett ez, amikor a Fotóművészek Szövetségét is csúcsra járatta, és azt mondták az irigy-dühös többiek, hogy az FMSz azt jelenti, Féner Megint Szerepel. A másik későbbi, nem lehet nagyon régi: ez már komolyabb. De korántsem gyomorbajos azon se. Ezért hát most Isten veletek.

„Aki 5 percnél hosszabb megnyitót mond, az egyéb aljasságokra is képes. Én nem. Ez 4 perc.

Ha rákeresünk a Google-ban dr. Király László György nevére, 126 ezer találatot kapunk. Van ebben László király is, Szent György is, persze, de az első 300 mindenképpen és kizárólag hősünkre utal, ilyen tematikus sorrendben: Apeh, fotó, fotó, Apeh, fotó, Apeh, Apeh, egyetem, Pszáf, Apeh, Pszáf, fotó, Apeh, fotó, fotó, közgazdaságtan, fotó, fotó, fotó, Pszáf. Ez az áttekintett találatoknak körülbelül 10 százaléka, ami statisztikailag már értékelhető hányad. A számok azt mutatják, hogy dr. Király László György tevékenységének 15 százaléka a Pszáf-hoz, 30 százaléka az Apeh-hez, 45 százaléka a fotóhoz kapcsolódik. Igen, a teljesítményt - illően - az impact fator-ral mérjük. Jó, de kérdem én (persze semmi közöm hozzá): miből él dr. Király László György? Ebből a fotóból? A látható főtevékenységéből? Na ne! Nyilván a mellékesből, az Apeh-ből és a Pszáf-ból.

A vicc szerint valamikor az 50-es évek eleján felállt Kohn a taggyűlésen, és megkérdezte: Hová lett a zsír, elvtársak? A liszt? A hús? Néma csend. A következő taggyűlésen természetesen nincs ott Kohn. Feláll Grűn: Nem kérdezem, elvtársak, hogy hová lett a zsír, a liszt, a hús. Csak egyet szeretnék az elvtársaktól megkérdezni: hová lett Kohn?

Szóval, dr. Király László György: hová lett Kohn? Hová lettek az emberek? Mármint a képeiről. Mert eladni csak embereset lehet!

Tudom, az ember jelenléte efemer, múlandó, az ember csak pörsenés a világ fenekén. Az anyag az örök, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Hol vannak a maják, aztékok? Kővilágukat hagyták csak ránk. Nem is hiányzik belőle az a néhány obszidián késes, tollkalapos majom. Hová lettek az erre lófráló népek? Szerencséje volt annak, amelyik idejében sírba hanyatlott, encsem-bencsemei árulják csak el, ki milyen Urat dícsért.

Szép a korallszirt, csak az a kár, hogy halott. Egy korallállatka-temető. Ki az, aki él a korallszirtben? A rákok, pókok, halak színes bandája. Idegenek. Bújócskáznak, vadásznak, párzanak. Ki nem él a korallszirtben? A kis polipka, aki ezt az egészet kimeszezte magából.

Szóval értem én, magam sem gondolom másként. Hét közben - legalábbis magam számára teljesen feleslegesen - hivatalokban fontoskodom. Azután hét végén, különösen szmogos, téli szombat, vasárnap reggeleken enyém a világ. Egy tollkalapos majom sem, egy bohóchal sem az utcán - akarom mondani a korallzátonyban. Enyém az egész gyönyörűség, a Város.

A "Pusztulás vonalai", a "Tisztelet Moholy-Nagynak", a "Geometriák" számomra színtiszta realizmus. A "Felülnézet" Franco Fontana-s távolságtartása a totális felülnézettől lett igazán egyedi. A "Belső világ" szigorú minimál világa épp a csalfinta ál-közhelyszerűségtől tektonikus erejű, a valós léptéket pillanatat alatt felejtető. A "Kalandozások" között van az anyag talán legerősebb egy-két képe, de a "pars pro toto" szigorú megtartása még karcosabbá tehette volna ezt a sorozatot. "A növények titokzatos világá"-nak lírája - persze elő lehetett volna adni ezt is szigorúbban, de így kerek a világ - jelzi, hogy szerzőnk szeretne megjavulni, rendes fényképeket csinálni, bár a sorozat végén utal rá, hogy itt is lehet irgum-burgum. Ez a fránya világ, ha hagyná magát meggyőzni, hogy ne tessék már szétrohadni, mert leesünk róla...

Szép kiállítás. Érdekes. Jó nézni. Ajánlom figyelmükbe.”

"Jel vagyunk"

2010-02-26T19:05:00.003+01:00

Ma mondták be: ez a terv nyerte a Cseh-Bereményi-pályázatot, tehát előreláthatólag ez a mű díszeleg majd az Iskola utcai ház falán. Milyennek találom? Nem jónak és nem rossznak. Megfelelőnek, mondjuk így. Hiszen majd kopnak és egyszerűsödnek a dolgok, és amennyiben őbelőlük marad egy gitár meg egy kalap a falon, ezek azért elég erős (ma még persze közhelyes) attribútumok lesznek, két csavargószerű, furcsa szavakat susogó ember attribútumai. Foszlányok, hát persze. De mindegy, működni fog ez még egy ideig.

Egyébként láttam egy hete magát a kiállítást is, a 69 pályaművet, felballagtam a várnegyedbe, meg is írtam Misinek a benyomásaimat, csatolom:

„Más. Voltam tegnap a Várnegyed Galériában, sok közepesen érdekes dolgot láttam, de telitalálattal nem találkoztam. Sok volt a presszózás, a telefonfülke, a gitár, az ócska cipő meg a kalap meg persze annyi Budapest, hogy be se férne Budapestre. Végül szavaztam, rád, mert a te ötleted a sok látvány közt nem a legkiugróbb, de nagyon működne viszont. Aztán mit tudom én. Úgyis szétvernék semmi perc alatt. Meg már szakmailag úgyis eldőlt, gondolom.”

Szerelem-kereső

2010-02-17T07:26:00.005+01:00

A Google képkeresője tényleg nagyszerű találmány. A múltkorában egy olasz reneszánsz szerző, egy nagy neoplatonista szövegeit olvasgattam. Számomra eléggé új, és nagyon érdekes írások voltak – amúgy persze majd hatszáz évesek, de magyar nyelvű hozzáférés nem nagyon volt korábban hozzájuk. Szerzőjét különbféle ínyencségek miatt máig emlegetjük — Marsiglio Ficinónak hívták, ő volt a firenzei neoplatonikus kör vezetője, a Mediciek védence, Janus Pannonius levelezőcimborája, ilyenek. Ő és nem Platón találta ki a „plátói szerelem” néven később lebutított elgondolás eredetijét is. Okos enthuziaszta volt.

Kíváncsi lettem, milyen képeket találni róla a neten. És hát van is ott pár dolog. De aztán kiadta a kereső ezt a képet — és onnantól nem volt már több kérdésem arra vonatkozólag, miért találni fent annyi hibásan megadott portrét, főleg kevéssé ismert emberekről. A rendszer simán adja tovább a hibákat: hiszen alighanem csak a kép környezetében lévő neveket tudja „olvasni”. A használók meg pörgetik tovább a furcsaságokat. És aztán érkeznek a házidolgozatok, amelyeket a derék diák buzgóságában még képekkel is illusztrál, csak Radnóti Szabó Lőrincnek néz ki valahogy. (Kérdezem erről, zavartan vállat von. Tényleg, honnan is tudná, ki kicsoda? A Google-ból? Hát íme. A tankönyvből? Elhagyta régen.)

Hát itt van a Google-féle Ficino, gyönyörködjetek velem: szerelem ez, ha nem is filozófia, és még kevésbé „plátói”. De annál jobb. Ezzel a Ficinóval én is szívesen megismerkedtem volna. Szem-élyesen, szív-éjesen. Sőt lejjebb, leginkább.

Ki kicsoda

2010-02-15T23:30:00.002+01:00

Variáció, ezúttal egy Nietzsche-témára,

avagy: Isten gyengélkedik

Mezei munkások este, hazafelé menet egy öregembert találtak az útszéli rézsűben. Ott feküdt elterülve, félig nyitott szemmel bóbiskolt. Első pillantásra úgy festett, mint aki leitta magát, de nem volt részeg. Betegnek sem látszott, az éhségtől elgyöngültnek sem, sebesülés sem volt, ami így elcsigázta, legalábbis minden efféle kérdésre tagadólag rázta a fejét.
„Kicsoda vagy hát?” - kérdezték tőle végül.
„Egy nagy generális” - felelte, fel sem nézve.
„Vagy úgy - bólintottak -, szóval ez a bajod.”
„Nem - mondta az öreg -, valóban az vagyok.”
„No persze - hagyták rá -, másként hogyan is lehetnél?”
„Nevessetek csak, ahogy bírtok - mondta ő -, megbocsátom nektek.”
„De hát nem is nevetünk- így a munkások -, légy, ami akarsz, légy főgenerális, ha neked úgy tetszik.” „Az is vagyok - felelte az öreg -, főgenerális vagyok.”
„Na látod - hogy kitaláltuk! De minket ez nem érdekel, mi csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy éjszaka erős fagyok lesznek, úgyhogy jobban teszed, ha most szépen felkelsz, és elmégy innét.”
„Nem kelhetek fel, azonkívül el se tudom képzelni, hová is mehetnék.”
„Miért, talán nem tudsz járni?”
„Nem tudok járni, sejtelmem sincs, miért. Hiszen ha tudnék járni, abban a szempillantásban generális lennék újra, ott lennék seregem körében.”
„Kihajítottak talán?”
„Egy generálist? Dehogy - lezuhantam.”
„Honnan?”
„Az égből.”
„Onnét föntről?”
„Igen.”
„Odafönt van a sereged?”
„Nem. De túl sokat kérdezősködtök. Menjetek, hagyjatok magamra.”

Kafka-land

2010-02-11T15:59:00.001+01:00

Két szöveget szeretnék most mindössze iderakni: és mivel szeretném, ide is rakom. Két parafrázist az Átváltozás témájára. Remélem, érdekesek.

Az első kívülről néz, a „túlélők” felől:

Szörnyeteget szeretni nem lehet,
ha mégúgy esdekelne is
szeretetért. Mit ér neki, ha szánjuk?
Százlábúvá változni nem muszáj,
elég, ha túl vén lesz az ember,
béna és magatehetetlen.
Senki sem emelkedhetik
tartósan felül önmagán.
Végül a szörnyeteg kiszenved,
kirándul a megkönnyebbült család,
s elégedetten falatozva
pihen a természet ölén.

A második belülről. Ez tehát a bogár panasza:

Hámló, elkopó kőfalak közt,
egy romló dobozba bent,
a falban szipogó fémcsövekben
piszkos rozsdák között
élünk, élünk, búgó csapok közt,
dobozban rovar:
hámlik, romlik testünk, bőrünk,
korpa közt vagyunk a haj.
Élünk, úgy mozgunk szobáinkban,
mint szemétben rovar,
hályogos, megdagadt két szemünk is
piszkos rozsdák között.
Élünk, élünk búgó csapok közt,
dobozban rovar:
ráül romló, tompult fülünkre,
bántja, sérti a zaj.
Hámló, elkopó száz szobában
pörgünk falak között,
testünk, szemünk is vas ruhába
elbújt, felöltözött.
Fásló, romló száz dobozban
sértett bogár vagyunk,
csúszik-mászik törékeny testünk,
és merre utunk vezet:
fénylő csík marad végül nyomunkban,
hogy tudják, merre vagyunk.

Magánigazság

2010-02-08T10:05:00.012+01:00

"Sokkal fontosabb dolgokról akarok írni és rajzolni, mint - ahogy Will Eisner mondta - 'üldözős és bosszúállós fantazmagóriákról'. Na de hol lehet megtalálni az ehhez szükséges emberi témát, alapanyagot? Amit mindenki a legtökéletesebben ismer, az a saját élete. Kimehetsz az utcára embereket interjúvolni, megtalálhatod az 'anyagot' ily módon is - egy grandiózus és rendkívül aprólékos kutatómunka révén. De egyszerűbb az általad ismert embereket és saját magadat felhasználni, az egészet pedig olyan dolgokkal színesebbé tenni, amelyekről olvastál."
Ezt mondja Eddie Campbell, az önéletrajzi képregényeiről híres szerző. Ahogy múlnak az évek, ahogy egyre távolodom a gyerekkortól, fokozatosan kezdek eltávolodni az "üldözős, bosszúállós fantazmagóriáktól" is. Egyre nagyobb szükségem van az emberi témára, a mindenféle pózolást és sablonos megközelítést nélkülöző képregényekre és filmekre, a lélektant a pörgős cselekménynél valamelyest izgalmasabbnak tartó könyvekre, a hétköznapi igazságokra, egyszóval az olyan emberi történetekre, amelyek mind közül a legigazabbul szólnak. Eddie Campbell számára a fikció, akármilyen remekbe szabott és valóságosnak ható fikció is az, már onnantól hamiskás, hogy tudja: fikció.
Persze egy önéletrajzi képregény sem a sziklaszilárd tények gyűjtőhelye. Ahogy egy dokumentumfilm sem. Apám a múltkorában találóan hazugságműfajnak nevezte az önéletrajz írást is. Mert onnantól kezdve, hogy valamit egy bizonyos rendszerbe illesztesz, vagy szerkezetet adsz neki, megszűnik kézzel fogható tény lenni, hiszen alakítgatva lett. A Persepolis is a fikció kategóriájába esik, hiába megtörtént eseményeket és a szerző életét dolgozza fel - már az egyes szám első személyben használt narráció is egyértelművé teszi, hogy egy bizonyos nézőpontból mutatják be nekünk a dolgokat, azaz erősen szubjektív művel van dolgunk.
És hogy akkor mégis miért különbözik ez jobban a tökéletes fikciótól? Mert egyfajta személyes igazság van benne. Marjane Satrapi úgy írta/rajzolta meg képregényét a nyolcvanas évekbeli iráni életről, ahogy azt Ő látta. És bár egy kicsit más műfaj, de ide sorolhatjuk Bérczes László beszélgetőkönyvét Cseh Tamással: noha valóban megtörtént eseményekről és létező emberekről esik szó benne, végeredményben mégis arról szól a könyv, hogy maga Cseh Tamás hogyan látta a világot. Márpedig ettől hat valami igaznak, nem egymásra halmozott tények kupacától.
Ezért aztán, mikor Dini öcsém KT legújabb verseskötetét olvasgatta (mely az eddigiek közül minden kétséget kizáróan a legszemélyesebb), és azt kérdezte, vajon tényleg hajszálpontosan így történt-e meg minden esemény, amit a költő leír, én azt válaszoltam, teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy az ember érzi: ezekben a versekben a költő egészében feltárulkozik, gyakorlatilag odaveti magát az olvasónak, kiszolgáltatottan, védtelenül. A lírai én szinte hajszálpontosan illeszkedik a valódi énre.
Az utóbbi időben KT új kötetében találtam meg a számomra legértékesebb személyes igazságokat. Egyesek nem tudnak mit kezdeni egy ennyire személyes művel - nekem éppen ettől szólalnak meg igazán a versek, ettől gyakorolnak rám lehengerlő hatást. Nem elhanyagolható tényező persze, hogy a költeményekben felbukkanó szereplők közül a legtöbbet közelről ismerem - ám ez számomra csak még átérezhetőbbé teszi KT gondolatait és érzéseit. Mert tudom, hogy ő ugyanazt a világot látja maga körül, aminek én is részese vagyok, csak éppen a saját szemszögéből ír róla - és ez arra késztet, hogy én is körbenézzek, elgondolkozzam, és hogy időnként rá is csodálkozzam a dolgokra.

Munkaverseny 10-11

2010-01-26T16:38:00.007+01:00

(Theatrum mundi) Ez a legcsodálatosabb magyar vers, amit valaha írtak: ez persze csak az én privát véleményem, és talán csak ma gondolom így. Mindegy, a legszebbek közé tartozik. Szerzője maga is ezer vonatkozásban áll a színházzal, ami a szónak, ennek a testetlen létezőnek a másik létmódja a költészet mellett. És a vers arról szól talán, amit Shakespeare, a vers titkos ihletője mond egy darabjában, nem mondom meg, melyikben: hogy olyan anyagból vagyunk, mint álmaink. — Aljasság, hogy ezt a szöveget ide raktam, azt hiszem, mindenkit le is beszélnék arról, hogy ezt válassza; olyan érzékenység, pepecselő kedv, finom toll, olyan éles szike kell hozzá, ami nem terem minden osztályteremben. — De épp ezért, mert hátha mégis?

Ezt a verset Eszter képverssé változtatta, és (még 2006-ban, az 50. születésnapomon) közgyönyörködést kiváltva átadta nekem. Azóta szem előtt van: most is látom, ha oldalt hajlok kicsit. Pár napja végre beszkenneltem (csak darabokban sikerült), hogy ti is láthassátok.

Kovács András Ferenc:
Theatrum mundi

Csodálatos, hogy létezünk. Csodás
Érezni, szinte tudni, megkeresni:
Miért, miképp, s kik is vagyunk mi itt,
Terekbe vetve változékonyan,
Tán mindörökre ismeretlenül,
Külön világban forgó vándorok,
Kik föl-le szállunk, boldogan keringünk,
Mint lüktetõ vér bódult végtagokban,
Titokzatos, bizsergetõ örömmel
Áramlunk szét meggémberedt korokban,
És fölhevülten, szent hideglelésként,
Akárha forró reszketés, futunk át
Közömbös évek görbülõ gerincén…

Miféle gõg, mily balgaság vacogtat,
Milyen gyönyör sajog fonák valónkban,
Mi hajt, gyötör tolvaj percek szeszélyén,
Miféle szép, választott hontalanság,
Hogy otthonosnak véljük azt, mi tán nincs,
Mivel sosem volt, s mégis ott bolyong,
Hisz bujdokolhat bármi semmiségben,
Ha fölmutatjuk megváltásra vágyón,
Sajátunkként lakván a sejthetõt,
Betöltve árnyak kósza sorsait –
Oly könnyeden, mint sóhajtást a lélek,
S oly súlyosan, mint víz alatt a szikla,
Vagy elmerült, varázslatos sziget,
Hol nem dübögnek dorbéz démonok…

De kik vagyunk mi? Majdnem emberek,
Vagy színleg élõ légi szellemek,
Kik hiú lázban, játszi látszatokban
Fölfénylenek, kigyúlnak, elvakítnak,
Égnek, kihunynak, elhomályosulnak
Kacér tükörnél sérülékenyebben,
S alig tapinthatóbban, mint a képmás,
Mely kép, és más, és újra más, ha illan,
S csak pillanatra tetten érhetõ,
Mint állhatatlan, színjátszó selyem –
Tûnékenyebbek s foghatatlanabbak
Leszünk pazarló gyermekálmainknál.
Más-más szövet, mind szétfoszlóbb szöveg,
Szövevény… (Mindig fölfeslünk valahol.)
Mert anyagunk az idõ – szakadatlan.

S nem szó a szó, nem maszk a maszk! Nem óv meg,
Nem rejthet el: kiszolgáltat magunknak.
Mind meztelenre vetkezünk… Csupasz,
Kopár lesz arcunk, mint a színfalak…
Kacagni, sírni, halni már tudunk, mert
Az égi s földi karzatok, hatalmak
Még engedik – s amíg remény a rend,
Még játszhatunk… A többi néma csend.

*

(„Tízparancsolat”) Valaki, egy világnagy tudós foglalta így össze hetven éve a maga házi használatra szánt aranyszabályait. Vannak benne átlagosak és érdekesebbek. Lehet, hogy olyan élettapasztalat kell a megítélésükhöz, ami egy tizenévesnek még nem áll rendelkezésére. Ezért nem tukmálom mindenkire, inkább csak a kötelességtudóbbaknak, a koravénebbeknek ajánlom: hátha tudnak vele kezdeni valamit.

(Erről a szövegről egyszer már írtam itt a blogon. Jó régen volt, bizony.)

Szilárd Leó, 1939. augusztus 4-ére dátumozott, maga számára megfogalmazott „tízparancsolata”

1. Ismerd fel a dolgok között az összefüggéseket és az emberi viselkedés törvényeit, hogy tisztában legyél vele, mit teszel.

2. Érdemes célokat tűzz magad elé, de ne firtasd, elérhetők-e; modellnek és példának tekintsd őket, ne határidős feladatnak.

3. Ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz, ne törődj a benyomással, amit keltesz, mert különben kizárod őket világodból; elszigeteltségedben pedig az élet értelme eltűnik a szemed elől, és elveszíted vele együtt a reményt is, hogy a teremtés jobbá tehető.

4. Ne rombold le, amit nincs hatalmadban létrehozni.

5. Csak éhesen nyúlj ételhez.

6. Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg.

7. Csak akkor hazudj, ha rákényszerülsz.

8. Tiszteld a gyermekeket. Hallgasd meg figyelmesen, amit mondanak, és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.

9. Dolgozz hat esztendőn keresztül; de a hetedikben vonulj magányba vagy idegenek közé, különben a kép, ami barátaidban él rólad, megakadályozza, hogy az legyél, aki vagy.

10. Életed irányításában elégedj meg az óvatos korrekciókkal, és légy készen a távozásra, ha szólítanak.

Szalagavató

2010-01-25T15:51:00.003+01:00

Nem voltam az idei szalagavatón (a múlt szombaton volt), de tavaly szinte triplán, és egyébként is szoktam lenni. Imádom nézni a csajokat, egyfelől hogy milyenek, mert van rajtuk mit nézni, másrészt, hogy mit összeképzelnek magukról, és azt mind fel is pakolják magukra ruhában, kencében meg műmosolyokban. Szóval tényleg bámulnivalók. De hát nem egyértelműen pozitív érzésekkel, ez talán már ennyiből is kiderült.

Már évekkel ezelőtt letöltöttem magamnak egy ilyen divatfotós képet, mert ez a típusesemény jutott róla eszembe akkor is, elneveztem, LIBÁK VONULÁSA: gondoltam, egyszer majd írok róla valamit. Valami szalagavatósat vagy ballagósat. És idén talán nincs, aki agyonverjen érte, nincs osztályom; illetve ki tudja, érzékenyek és vérmesek az idei végzős leánykák is. Csak ide ne tévedjen valamelyikük, mármint erre a blogra, mert akkor nekem annyi.

De bátor vagyok.

Munkaverseny 7-9

2010-01-24T08:59:00.006+01:00

(Már reggel van) Érdekes, nonkonform költő egyik legutolsó verse. Rákbetegen, megfáradtan elkezd egy verset, önmagától is undorodva, de keményen. Ez a rész még nem annyira érdekes szerintem, bár lehet, hogy a kártyás lászlósok itt ismernek majd magukra a lehetséges témák kapcsán egyedül. A vers második része sokkal fontosabb, ott eléggé kíméletlen szavakat hallunk hajléktalan-ügyben egy önmagát ideológiai tekintetben elég határozottan definiáló embertől. Hogy lehet ezt? Hogy lehet ehhez pofája bárkinek? Ti talán tudtok erről mondani valami okosat.

(Hát persze, Petri. Nagyon kevesen választották, meg is értem. Mit lehet kezdeni ennyi ridegséggel? Egy ember, aki ilyen minimális önsajnálattal viszonyul önmagához… Az ilyen talán nem is ember.

Vagy még rosszabb a dolog. A Csokonai-, Petőfi- és Ady-főhagyományú magyar költészetben (megkoronázva József Attilával, aki már azért lekurvázta az anyukáját, mert az merészelt meghalni, és ezzel magára hagyta a tehetetlen, szenvedő egyetlen fiút), szóval ahol ez a „szenvedjünk együtt, de nagyon”-hagyomány arat mindmáig minden szavalóverseny összes döntőjében, ahol a Kései sirató című Freud-túlteljesítő szörnyűséget a versolvasók többsége felülmúlhatatlan remekműnek gondolja és főleg érzi, ott ez a hang — elsősorban és legfőképpen — költészetnek nem tűnik éppen.

Vagyis nem ember, és főképp nem költő.

Nekem viszont mindig is a vers eleje volt zavaró. Az első hat sor finomkodása, megemeltsége, az az „oh”, meg a második sor szórendje. Mesterkélt dolgok, gondoltam, nagyon. De az ötödik-hatodik sor meg már annyira petris, hogy sosem vontam végül komolyan kétségbe, hogy saját sorok lennének ezek.

Aztán egyszer mégis. És a Google azért tényleg sok mindent megmutat. Jelen esetben azt, hogy a dőlt betűs első versszak mégis csak idézet. Egyébként illett volna felismernem. Operaénekes volt az első feleségem. Sok opera átgomolygott rajtam (többnyire ugyan hiába)… — A Don Carlos című Verdi-opera harmadik felvonásában énekli e sorokat Fülöp király, nagy bánatában. „Majd alszom én, ha véget ér e kín…” Nagyon sajnálni persze nem kell, elég gennyes alak: épp most határozta el például, hogy kivégezteti a saját fiát. De szerelmi bánat nyomja, és úgy érzi, be van zárva saját, körben forgó, értelmetlen életébe. Ettől lesz kegyetlen, csak ő nem maga fölött ítél. Petri viszont alapvetően igen.

Miért válhatott ez a részlet Petrinek fontossá? Fodor Géza, a színházi ember, az operaesztéta, az örök barát közvetítette neki vajon? Bizonyára. A betegség kínnal teli évei erősítették fel? Lehet. Ennek most nem megyek utána. A lényeg, hogy egy ária kezdődik itt, és az egész vers tekinthető annak, áriának. Elég különös áriának, az igaz. Önigazolás és önsajnálat helyett önismeret, önbeismerés. Antiária. Gnóthi szeauton? Na jó: mindig is egy szerencsétlen pöcs voltam ebben a világban, ahol mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pókerfasz. Ebből áll az ária első fele.

És aztán jönnek a szenvedők, a hajléktalanok: bebotorkálnak ebbe az idézet-kezdettel még hősire hangolt, de aztán eléggé gyorsan elhangolt áriába. Jönnek a halálra gyötört sorstársak, a szintén örök vesztesek, a betonhoz-fagyók, akikért az érzékeny lelkű költőnek hagyományosan illene felemelnie sohasem-késeien sírós szavát. Posa márki és don Carlos a kiinduló-hangot adó alapműben épp eleget veszkődnek a szerencsétlen, szenvedő néppel, szívükön viselik a sorsát, szembefordulnak a zsarnok királlyal, eléggé mindhiába… Petri azonban mindössze saját sorstársait, saját másállapotát látja bennük — és éppen ezért képtelen bármiféle sajnálatra. És ezt még cinikusan tovább is játssza. Egyazon fagyosság, egyazon fejünk fölött lógó Nap, egyazon elpatkolás van, mit akartok? Ja, hogy én a kocsmában ülök épp, és forralt bort kortyolok? Ti meg néznétek befele? Hát így alakult. Alakulhatott volna fordítva is.

Utóirat. Petri nagyjából azon a környéken lakott, ahol sokáig én is. Ott járt-kelt a Vízivárosban, a Batthyány utcán, néha láttuk is, pici, törődött ember, sosem tűnt többnek maga sem egy alkoholista hajléktalannál… Ez a személyes elem színezi-komorítja nekem ezt a verset, meg persze az is, hogy annak a környéknek a hajléktalanjait látásból szintén elég jól ismertem. Volt, akit jobban is. Akadt, aki a csonkolt lábával, botját eldobva táncolt nekem az utcán. Tetszeni akart, nő volt… Ők adják az arcot nekem ehhez a vershez, és ettől még kínosabb, még személyesebb a dolog. Még kegyetlenebb. — Hát igen. Egyszer talán majd jobban is el tudom ezeket mondani. Erről a fontos, bár nem igazán jó, és semmiképpen nem a megszokott módon provokáló versről.)

Petri György
MÁR REGGEL VAN

Oh, hol vagyok?
A gyertyák tövig égtek le,
a rideg hajnal dereng az ablakon,
már reggel van,
egy új nap,
múljon el, mint a többi

Bizony már reggel van.
A sokadik.
A közel ötvenötször
háromszázhatvanötödik,
pedig
nem törekedtem
élni minden áron,
köhécselve, rekedten,
fájó
csontokkal, zsigerekkel.
Semmi jónak nem
kezdete már a reggel.
Jobb volna már
keveredni a röggel.

Higgyétek el, barátaim,
nem mórikálok,
bár megjátszom magam
valami különös (kivel is
játszott?) kártyapartiban.
Nahát, ami a kártyát
illeti, abban is
(többek között) elég
csapnivaló voltam.
Az a sok ostoba, vad licit,
amiből teljesen explicit-
té vált, hogy minimum ász-fullom van.
Barátaim unottan
sóhajtottak: még egy ilyen hülyét.
Még hogy pokerface! Pókerfasz valék.
Ahogy szememben
kigyúlt az infantilis öröm.
De szemben a közhiedelemmel:
hülyének a szerencse nem fogja pártját.
Nekem viszont ideje menten
e kártya-metaforából
kikecmeregnem.

Elég toplák toposz.
És témám különben is a reg',
ez a hirtelen téli,
melyben a sok
hajléktalan didereg
ködben, hóban, lucsokban,
ki a holnapi reggelt talán nem éri meg
(és ha mégis, minek?),
nekem meg nem éri meg,
hogy itten fitogtassam
nem létező szociális érzékemet.
Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll,
mint a hajléktalanok szénája.
Én csak írjam a versemet
a jó meleg
kocsmában, hol forralt bor
hevíti véremet.
Talán jő majd egy jobb kor,
amely nem ismeri a fagyott sebeket,
a szederjes lila ajkakat, kezeket.
Amelyben az esett
embereket Isten hidege nem veszi meg.
Talán. Talán nem. Mit tudom én,
mi jöhet még e dermedt sártekén.
Fejünk fölött
mint izzó jégdarab
delel a téli Nap.

*
(marginalizálódás) Nagyon rövid és nagyon tömör szöveg. Szerzője színházi ember, és nem kispályás. Egész tevékenysége arra irányul, hogy a gyakorlatban újradefiniálja az alkotó művészet fogalmát. Megítélése szerint ez ma elkerülhetetlen, mivel… — De a figyelmes olvasó innentől megérti a gondolatmenetet magából a bázisszövegből is. (Nagyon figyelni, többször átolvasni, részállításokra tagolni mindenképpen célszerű!)

(Erről a szövegről úgy egy éve már írtam ezen a blogon, sőt másokat is megszólalásra biztattam. Schilling ezt a szöveget akkor írta, amikor még volt Krétakör. Mire a kis könyvecskéje megjelent, gyakorlatilag megszűnt. Szétrobbantotta a társulatot. Valami most is létezik persze Krétakör elnevezéssel, most is kísérletezget valamivel: nem fog bejönni. — A Hamlettel voltak a Lászlóban kétszer is, akkor én írtam is róluk a felemás korlátba két füzetnyit is, azok elég fontos írásoknak bizonyultak, az én számomra feltétlenül. Meg némi lelkifurdalásom is van. Kicsit máig is úgy érzem, hogy némely észrevételemmel hozzájárultam a társulat felbomlásához. Amit sajnálnék. Csodálatos színházat csináltak. — És ez az izgága, folyton konfrontálódó fiatal ember olyan lényeges és okos dolgokat ír le ebben a kis füzetkében, hogy az felfoghatatlan. Persze ennek a könyvnek sincs semmi hatása: az olvasók, a Krétakör-rajongó emberek se tudtak vele mit kezdeni, próbálkozott pedig véleménykiprovokálással a szerző. Értelmi reakciók nem is várhatók el mostanság: ötnél több valóságelemet jelenleg nem képes szinte senki összekapcsolni, aki mégis, az már a világértelmiséghez tartozik; valóságismerete, valóságigénye nincs; képzelete meg csak olyasféle, ami A gyűrűk ura és társai alapján lepárolódik. Szóval semmi. — Schilling vállalkozásának lényege, ha jól látom, épp abból állt, hogy gondolkodó pályára akarta állítani a társulatát, a közönségét és a magyar színházi életet. (Pókerfasz, nemde?) Ennyit színháztól még soha senki sem akart, sőt az összkultúrától se: talán Ady mert ilyesféléket megfogalmazni, de aztán felébredt ő is A Minden-titkok versei táján. Mindegy, erről szól ez a könyv. Döbbenetesen fontos könyv, de most már még csak nem is kontraproduktív. Teljességgel hatás nélküli. — Nekünk, a Lászlónak küldtek pár példányt a füzetből, jeleként annak, hogy nálunk voltak: nagyon megtisztelőnek éreztem, és aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy a kollégáimat a dolog egyáltalán nem érdekelte: túlnyomórészt fogalmuk sem volt róla, mi is az a Krétakör.)

Schilling Árpád: Egy szabadulóművész feljegyzései, részlet
A színház számomra nem a színházépületben zajlik, ahol a klasszicista hagyományoknak megfelelően kiemelt dobogókon színészek kárálnak, miközben a tömeg a sötétben alszik, vagy képmutatóan előadja önmaga paródiáját. A színház számomra a lélegző tér, ahol az alkotó és a befogadó összeér. Mindez nem új, csak mára a korábban kísérletnek tekintett megközelítések elemi szükségletté váltak, tekintettel arra, hogy a tiszta művészet (az, amelyik nem másol, hanem alkot) soha nem tapasztalt mértékben marginalizálódik, s ostoba, aki erre nem reagál. A néző és a színész közötti távolság életveszélyes. Ha a jegyet vásárló nem fogja fel az előadás lényegét, könnyű szívvel mond le annak élvezetéről. Ha nem harcolunk magunkért, senki nem teszi meg helyettünk. A színház, s az általunk nagyra becsült hagyomány a pöcegödör szélén sikolt rémülten, várva, hogy megmentsük őt a kihalástól. A fiatal generációk rettentően gyorsak, de életben maradásuknak ma már nem szükséges és elengedhetetlen feltétele sem a múlt, sem a jelenkor szellemi termékeinek ismerete. Az információ birtoklása, feldolgozása és áruba bocsátása a cél, s ebben a ’földi űrlények’ legyőzhetetlenek. Ha azonban nem töltik fel magukat kellő emberséggel, lelketlen robotok maradnak, amelyek egymással nem, csak a gépek világával képesek kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy ez a ’technikai boom’ idővel újra felveti a test és a lélek közötti csatornák átjárhatóságának kérdését, s a közösség utáni olthatatlan vágyat.
A mi feladatunk révészként átúsztatni az örök tartalmakat egy későbbi megvilágosodás reményében.

*
(Párbeszéd a munkaközvetítőnél) Ez egy dalszöveg. Úgy 15 éve, vagyis már ebben a „világkorszakban” született; két ember mondja-énekli, tehát ez tényleg párbeszéd, a munkaközvetítőnél. Az egyik segítséget kér, a másik elhessentgetné meg még mond mindenféle egyebeket; aztán a végén álmodoznak egy jót. (Azóta beléptünk a NATÓba is, az EUba is; okafogyott lehet tehát ez a beszélgetés. Vagy hogy is van ez?) — Társadalmi kérdésekre nyitott, de nem kényszeresen jobbra vagy balra szavazó olvasóknak ajánlom; azok ilyesmire csak mantrázni tudnak, az meg nem gondolkodás. (Bocsánat.)

(A Levél nővéremnek 2 sok szempontból az első estnél is erősebb vállalkozás. A fő elemek hasonlóak. Ketten vannak a színpadon, Cseh Tamás és Másik János, azt játsszák, hogy ők egyazon személy, akik nem ám egymással beszélgetnek, hanem levelet írnak a nővérüknek, aki ezt a levelet aztán vagy elolvassa, vagy nem, vagy érti, vagy nem… Dinamizált monotonitása van tehát ennek a váltott-együtt megszólalásnak. Néha persze arra is módot ad ez a felállás, hogy felidézzenek némi fiktív párbeszédeket a színpadon. Ilyen a Presszó, a Keresztben jégeső, a Költözés, vagy a leghíresebb, a Budapest az első műsorban; és ilyen ez a munkaközvetítős dal a másodikban.

Az első műsor 1976-os. Pályára állította az előadókat, megteremtett egy hangot, egy megszólalást, egy műfajt, amit nem lehetett többé kikerülni a magyar kultúrában. És kifejezte a Kádár-kort: nagyjából maradéktalanul. Tél van ebben a műsorban, tél van mindig, néha marék hóként átnyújtanak egy kis irgalmat (Pilinszky-vers átirata ez épp); de nem jellemző. Nem is kellene végigmondom, hogy mi jellemző: az, hogy az emlékekben még lehet picit tartózkodni, de a mindennapokban már kevésbé, az nagyon otthontalan; ott az ember folyton költözik, albérel, nem tud felmutatni semmit: a zsebében semmi sincs, a szívében se sok, apa kalapját szorítja a fejébe, hogy legyen valami.

A Levél 2 rendszerváltás utáni. Megint összekerült és összebarátkozott ez a három ember, sőt jobban értették egymást, mint valaha. Észlelték, hogy az elmúlt évtizedekben e tájon semmi sem sikerült, talán csak ők maguk, és most, hogy a rendszerváltás illúziói lassan megint mindenkiben lecsillapodnak, vissza lehet menni az alapállásba: megint nem kell hókuszpókuszolni, művészkedni semmit, és nem is szabad, csak gyönyörű dallamokba belepakolni az összes újkeletű reménytelenséget. Mindösszesen egyetlen dolog változott lényegesen, tél helyett nyár van, ezúttal öröknyár, kutyáknak való, jól befűtöttek nekünk; akik a szőnyeg alá voltak söpörve, vagyis mi, azok meg előmásztak, és közülük lettek a fejlődőképesebbek az új urak. Gregor Samsák diadalmas epifániája. Ennyi az új reménytelenség: nem több semmivel. Lehet vele barátkozgatni, elnézegetni a tükörben, mi vagyunk; ez jutott, 1997.

/Emlékszik még valaki a Kövér László nevű hazabölcse híres férges beszédére? Nem tett ő semmi mást, csak (félig) idézett egy összekötőszöveget a Levél 2-ből. (A fideszesek, legalábbis a fő vezérkar Cseh Tamáson szocializálódtak: összejártak, barátkoztak, ez még a rendszerváltás előttről kelteződik, más volt minden. Joguk van tehát CsT-t idézni, bármikor, duplán is joguk van, elismerem. — Csak akkor pontosan kellene.) — „Először is közlöm veled, hogy néhány éve – váratlanul – ámde mégis véget ért egy korszak. Lábjegyzet lesz, csillaggal megjelölt szó egy jövőbeli történelemkönyvben. S a lapon alul - néhány szó, mely sebten elintézi. - Hernyók, nyüvek, álcák, molyok, nagy giliszták élősködtek az örök erőkön - míg szőnyeg alá besöpörve éltünk mindahányan. Túléltük hát - bár igénybe vett. S most itt vagyunk egy újabb fajta nagy pocsékolásban. S szőnyeg alól előmásztak az alája söpörtek - s behemótként, fölfúvódva szörnytestet öltöttek. Újabb világ - fojtott vihar - csak magáért van minden, semmi másért.”

Nagyon erős, nem? Nos, vajon mit idézhetett ebből a derék honpolgár? És mit nem vajon? És hogy is van ez? Na mindegy./

Hát szóval nyár: eltakarított férgek, felfúvódott szörnyek. A levélíró kétember-egyembernek nővére változatlanul van, bár gyakorlatilag semmit nem tudnak egymásról. Maga is ilyen féregszerű érzelmű, részben legalábbis, ne szépítsük: kevéssé lát ki önmagából. Munkája nincs, pénze alig, egész nap a várost járja: a tanárnőjét látja a piacon, de az nagyon elfoglalt, mert éppen kukázik. Szembejön még egy részeg nő a múltból, le kellene vele zavarni egy gyors numerát; egy másik a híd közepén lelkesen gyereket is akar a sétálótól, na ő se látja a hőst többet. Szembe jön még egy osztálytárs, annak meg felvitte a dolgát a teremtő, mit kezdjünk vele is. Aki van még, emberszerű mutáns, az ne legyen inkább; de egyébként meg senki sincs. Emberfalkák vonulnak, magányos emberek motyognak, néha víziók támadnak, azokban még rend van, nagy sárga gong. De valójában csak nyár van, új világ, „magyarázd ezzel a múlt éjjeli álmodat”; menni fog.

Hát ebben a műsorban kapott helyet ez a munkaközvetítős rémdialóg. Felhangzik, mint két ember párbeszéde: a levélíró férfi leírja, milyen jóívűt beszélgetett a hivatalnokkal, aki segíteni ugyan nem tudott, nem is nagyon akart, ellenben ráébresztés-világbajnok. Hozzá tud járulni a hős önismeretéhez (gátlásos, ezt leghelyesebb azonnal abbahagyni), szégyenérzetének leküzdéséhez (a munkanélküliségben semmi szégyen nincs, ez az ember alapállapota), és jövővíziók létesítéséhez is (egy nagy birodalomban lenne a helyünk, és akkor mi sajnálkozhatnánk a szerencsétlen maradékon, a birodalmon kívülieken). Ez a rész, a maga himnikusságában már egyenesen hátborzongató, az ember szégyenében kifutna a világból, olyan találó és önironikus. (Azóta még szörnyűbb lett a helyzet szerintem: mivel ez a program gyakorlatilag megvalósult, NATO, EU, és semmi sem lett jobb, hanem különböző okokból rosszabb, amire még a válság is rásegít, teljesen logikus fejleményként legújabban az önironikus program ellenkezője jelent meg honpolgáraink fejében, méghozzá tömegesen: az elzárkózásé, a kirekesztésé, a „nem kellenek ezek nekünk, majd mi magunk megpuhítjuk magunknak”. És ez a nézőpont egyesk szerint 10, mások szerint 70% maimagyar gondolkodását járja már át. — A Levél 3 tehát teljességgel aktuális lenne, Cseh Tamás már 2006 tavaszán mesélt arról, hogy tervezik. Tervezték. De ma lenne igazi.)

Mindegy, ez a dal nincs rajta a cédén. Sok dolog nincs rajta egyébként: az eredeti est nagyjából két órás volt, tényleg hosszú. Bereményi sok dolgot kiszedett belőle, át is alakította a struktúrát, szerintem korántsem szerencsésen. A legnagyobb vesztes ez a dal lett. Nem csupán eltűnt a műsorból, rosszabb: a dallamára, pontosabban a dallama felére írt Bereményi egy másik szöveget (Aluljáró-érzés), amelynek különösebb értelme nincs, ereje semmi, az időt viszont éppúgy viszi; szóval nem tudni, mire volt jó ez a csere. Jópár emberrel beszéltem, aki látta színpadon (még a Katonában) az eredeti műsort (én láttam vagy ötször, még Kapolcson is, fel is vettem magamnak), kérdezgettem, szerintük mi az oka ennek, senki nem értette, csak mindenki sajnálkozott.)

Bereményi Géza — Cseh Tamás:
Munkaközvetítő

Mondja, miből is él,
és mire költi a segélyét!

Az esetemben gyerektartási
ügyekkel kérem nem kell számolni
csak azt kell venni, hogy múlt kedd óta
munkanélküli vagyok.

Látom, maga félénk,
nem tudja megfeszíteni az akaratát.

Mi az, hogy félénk? Elutasítom.
Ön nem azért van, hogy ilyet mondjon.
Számítógépes átképzést várok,
munkanélküli vagyok.

Most mit sír? Az ember mindig munkanélküli volt,
mikor pucér testtel megszületik,
minden ember munkanélküli még
mikor ordítozva megszületik,
az újszülött is munkanélküli még,
mikor véres fejjel megszületik.

Ne feledje azt, hogy hol él.

Tudom, az ország, amiben élek,
nehéz helyzetben van.

Kicsi. Kicsiny ország.

Kicsi az ország, amiben élek,
s éppen szegény most nagyon.

Ó, egy nagy birodalomban élni volna szép!
New Dail, Mickey Mause, szenátus,
megfejtett világban az emberiség!
élni birodalonban, amilyen Róma, Peking, Bizánc!
Élni birodalomban, ahonnan mindent egységbe látsz!

És ez a birodalom rengeteg tömeget integrálna.

S az önvédelme nehéziparban lenne kifejtve
és munkakedvben, sok munkahelyben nyilvánulna meg!

Ó, egy nagy birodalomban élni volna szép!
Nézne, irigyelne minket,
aki nem fért már be, az a maradék.
És mi csillagig szállnánk, és volna munkánk, dőlne a pénz!
Élni birodalomban, melyre mindenki rettegve néz!

Január 22. Levélváltás

2010-01-22T06:21:00.007+01:00

Négy-öt napja felhívott Juhász Misi barátom, és közölte, furcsa kérései lennének a mindkettőnk által szeretett dalnokkal kapcsolatban. Fáradt voltam, munkában voltam, ezeken kívül beteg voltam, ezért annyit válaszoltam neki, hogy telefonba most bármit mondhat, hiába teszi: én azt megérteni se fogom, nem hogy megjegyezni. Annyit persze megkérdeztem, nem az első kerületi önkormányzat pályázatára készül-e véletlenül. De igen, felelte. Akkor írd le, amit akarsz, mondtam neki, küldd el e-mailban, aztán majd meglátom.

Ötleteket vadászott egy pályázatra. Nagyon szereti CsT-t, elég jól ismeri is, bár persze messze nem úgy, amennyire én. Ezt minden önhittség nélkül állíthatom. Ezért hát megtisztelő lett volna a dolog — ha egyáltalán végig bírtam volna pörgetni magamban ezeket az érzéseket. (Bármiféle érzéseket.) Felezzünk majd, mondtam azért neki a biztonság kedvéért. Erre nevetett.

A Budavári Önkormányzat CsT halála után nem sokkal pályázatot hirdetett: rendhagyó emlékjelet óhajt elhelyezni annak az Iskola utcai háznak a közelében, ahol CsT és Bereményi másfél évig folyamatos dalírással volt elfoglalva. Vagyis ahol a dalok elkezdődtek. A pályázat benyújtásának határideje január 21-e, déli 12 óra volt, pályázatbontás másnap, nem véletlenül. Aznap (ma) van a magyar kultúra napja, és CsT születésnapja is; az a bizonyos, sajnos meg nem ért hatvanhetedik.

Szia! Megpróbálom most — így, hajnali három felé — értelmesen vázolni, hogy mire is vadászom. A Bereményi-szövegekben / Cseh Tamás-dalokban olyan sorokat / mondatokat / szövegrészleteket keresek, amik emblematikussá és közismertté váltak az idők folyamán, és valamiképpen egymásba játszhatóak. Tehát, mondjuk, két olyan sort, amikben megtalálható ugyanaz a szó, vagy két olyat, amik között más — eleddig nem kellőképpen tisztázott — módon hidat lehetne képezni. Azt hiszem, ennél világosabban nem tudom most elmagyarázni, mit is szeretnék, de talán ennyi elég , hogy eszedbe jusson pár idézet, amiket már több évtizede belaktál. Ha összejön a dolog, köszönöm a segítséget, ha nem, akkor valahogy máshogy fogom megoldani ezt a kérdést.Szép estét / éjszakát, remélem, a dolgozatokat és a jegylezárást mostanra már magad mögött tudod.Szia!Misi

Valamit kifelejtettem: annak is örülnék, ha az emlékeid között olyan sorokra lelnél, amik a fej-vagy-írás játékra, a próba-szerencse toposzra vagy bármiféle dualitásra utalnak.

Ez volt Misi első levele. Mindig így fogalmaz, ilyen körülményesen, szakszerűen. Mindig fel is bassza vele az agyam. Menjél te a népneveldébe, szoktam gondolni ilyenkor. Most is. De azért elolvastam, nem is egyszer, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Jólnevelten válaszoltam, gondoltam, ironizálni ráérek később is.

Misi, ez most nem megy nekem, hulla vagyok. Talán még ficánkolós hulla, de mégis csak az.Annyit tudok neked mondani (egyelőre „versenyen kívül”), hogy szerintem CsT abszolúte azzal a két sorral vált azonossá az idők során, ami a vízöntős dalban áll:”akárki van nyomába,a róka nem miatta fut.”Ezt sok okból kifolyólag veszem biztosra. Ez "takarja" őt leginkább. (Nem ezért írták, illetve nyilván részben igen, de ez lett a kulcssor.)Persze ez nem jó neked semmire.

b

Másnap aztán tovább szerencsétlenkedtem.

„Próbáljunk most szerteszétki-ki magának szerencsét.”

Nem javaslom komolyan.”

Ki látott még ilyen párt.”

Ezzel Dunát lehet majd rekeszteni.

Vagyis továbbra sem vagyunk közelebb a megoldáshoz.

b

Talán harmadnap aztán eszembe jutott a Janus Pannonius. Az egyetlen, ami jó lenne, ha jó lehetne.

„Hát öltözzünk, jaj, vasba, és kővé legyünk.”

Épp ezt csinálják most ővele amúgy is. Öltöztetik.

"Kőből való madár, emléked csak az őrzi."

Volt egy történet, elmesélik valahol. Az egyik írt egy cédulát a másiknak: nézz ki az erkélyre, találsz ott valamit. A másik kiment, és egy halott galambot talált ott.

Az emlékmű lehetne egy erkélyszerű valami a falból kiállva, rajta egy halott kőmadár heverhetne. (Olyan magasságban, hogy csimpaszkodva még be tudjanak kukucskálni a járókelők. Garantáltan be is kukucskálna mindenki. Már ettől funkcionáló emlékművé válna a dolog.)

Hogy mindenki azonosítani tudja, a halott madárnak lehetne esetleg gitárja. És ha ez még mindig nem elég, akkor esetleg Cseh Tamás-feje is lehetne. Legvégső esetben egy óvatos Bereményi is hajolhatna föléje. De ezt már én is túlzásnak érzem.

Jobb ötletem mára nincs. De holnap alighanem még felébredek!
b

Ezt így természetesen már dühömben írtam. Dühös voltam a dolgozatokra, amelyek még akkorra sem fogytak el. Misire, hogy ilyen teljesíthetetlen hülyeségekre kér. Sose voltam az a pályázós típus. Se az az emlékezős. Illetve: magamban szeretem ezeket a dolgokat elintézni.

(Persze tudtam én, hogy Misi nem fog megharagudni akkor se, ha nem tudok értékelhetőt nyújtani. De ettől csak még inkább haragudtam. Egyébként is, bármi történjen bármikor, az nekem csak egy dührohamra jó, de arra feltétlenül. Ilyen lettem, a francba is.)

A halott madár történetére nagyon jól emlékeztem viszont, csak már nem tudtam, pontosan honnan. De az este megtaláltam. Nem volt nehéz: aki keres, megtalál. És nekem megvan szinte minden. Mester Ildikó Bereményi Géza életmű-interjú című, 1996-ban megjelent könyvének 165. oldalán olvasható; ezek szerint tehát Bereményi mesélte, még ez is stimmel. A következőképpen hangzik:

„Cédulagyűjtemény formájában azóta is megvan a levelezésünk abból az időszakból. Ezt Tamás őrzi, mert kettőnk közül ő a jobb iktató. Nála vannak azok a cédulák, amelyeket otthagytunk egymásnak a lakásban. Ilyen üzenetek például, hogy ’Lementem egy villanykörtét venni.’ Aztán: ’Menj oda az erkélyajtóhoz, nézz ki, van ott valami.’ Ezt Tamás hagyta ott. Emlékszem, odamentem, és egy halott galambot láttam az erkélyünkön. Vagy: ’Most ne gyere be, sétálj egy-két órácskát, majd érted megyek az eszpresszóba’.”

Na, szóval az a lényeg, hogy már dühös voltam. Azért rétegeltem ezeket így egymásra. A Janus Pannonius-dal magától adja a halott madarat. Az a kép gyönyörű is, méltó is lenne, csak hát az emberek, leszámítva pár százat, nem ismerik a Janus Pannonius-dalt. Innentől meg tök mindegy az egész. Az emberek azt ismerik, hogy ’Micsoda útjaim.’ Jó esetben. Ez világos, ezért raktam be újabb és újabb elemeket, hogy felismerhetőséget idézzek elő mégis; az pedig, mint végül élvezkedő haraggal be kellett látnom, csak ilyen morbid módon lenne lehetséges.

Erkély. A harmadik emeleti, valódi erkélyre (ami az övék volt) értelmetlen lenne galambhulla-szobrot elhelyezni, de egy lábujjhegyre állva éppen elérhető erkély-imitációra igen. De még mennyire! Tömeglátogatottsága lenne annak az erkélyutánzatnak. Legalábbis egy ideig. (Egymást nem érdekeljük, komolyan szóba nem állnánk egymással, viszont olyan kíváncsiak vagyunk a titkokra, hogy a legmagasabb kötélhágcsón is felmásznánk, csak hogy beleshessünk egy ablakon, írta még jó régen Ancsel Éva. Igaza volt.)

Gitár. Halott madár gitárral; hát érdekes próbálkozás; de nem állítanám, hogy ettől bármi sokkal érthetőbb lenne. Viszont már egészen borzasztó. Jó, akkor fejlesszük még tovább:

Arc. Rengeteg meseállat-figurának van emberarca. Vagy akár fáknak. De nekem Vanessához kötődik konkrétan ez az elem: mert ő hozott Havannából olyan épületfotót, amelyen óriási bogár-szobrok „másznak” felfelé a tízemeletes magasságba, és mindnek különböző emberarca van. (Talán Kafka-emlékmű lehet másodállásban.) Egészen furcsa. És hát a Titkos dalok közt meg hallható egy olyan, egészen különös középszar dal, amely az éneklőt és környezetét dobozban futkosó rovarhoz hasonlítja. Ezt a dalt a közelmúltban ismertem meg és szerettem meg valamennyire. Úgyhogy sok dolog kapcsolódik itt össze. Morbid persze nagyon az eredmény, de a daloknak is van ilyen vonulatuk hálistennek. Csak hát még így sem érthető a dolog. Már kiveri az összes biztosítékot, viszont még így sem érthető.

Az óvatos Bereményi: hát ez már a pofátlanság teteje, persze. De hát nem gondolom teljesen komolyan, írom is: másrészt meg mit tegyek, ha egyszer tényleg mindig olyan óvatos! Máriával folyton vihogunk, mint két elemista, ha eszünkbe jut Jancsó Kék Duna-keringő című filmjének az a része, ahol CsT a Kádár-keringőt énekli. Áll, gitározik, énekel, eső esik, vagyis nyilván működik az esőgép, eddig rendben is van, viszont Bereményi tartja kettejük feje fölé az esernyőt, olyan arccal, mint aki mindjárt… Mókás nagyon. Nézzétek meg, amúgy is érdemes megnézni.

Misi válaszolt. Ennyit írt:

Köszi az ötletelést. Ez az utolsó egészen különös, brutális ötvözete egy sátánista galambáldozós szeánsznak és a Romeo és Júliának.
Majd lesz valami, most éppen a dalszövegeket olvasgatom.Szia!Misi

Ennyi volt a levelezésünk. A pályázat végül talán elkészült; gondolom, nem ez, amit én itt összevariáltam. A bizottság alighanem kiugrana az ablakon. Vagy mit tudom én. Talán röhögne, az már jó jel lenne nekem. Ha röhögve ugrálna ki. Én mindenesetre jól érzem magam így, január 22-én, a magyar kultúra napján, ebben a permanens oraveczi taplóságban és kulturálatlanságban.

Munkaverseny 5-6

2010-01-19T22:53:00.006+01:00

És most a következő kör: az összes még nagyon sok lenne egyszerre.

(Hiánybetegség) Egy neves magyar költő prózaverse, de nem mint vers érdekes ez se. Istennel, létével, hiányával, egyebekkel foglalkozik, na meg valami felfoghatatlannal: azzal, hogy értelmünk van, s talán csak azért, hogy ne érthessünk meg vele semmit. A szöveg maga is tanakodó jellegű; lehet folytatni a tanácstalankodást.

(Nos: a szikár-szigorú költőnő viszonylag kései és kevéssé ismert költeményéről van szó. Különös hitetlen hit-viszonyban mindennel, kérdőjelesen, ahogy tehát fontos dolgokhoz kell: úgy nyúl ebben a versben Nemes Nagy Ágnes a jóistenhez. Mindig szerettem ezt az alkotást. Nem tudom pontosan, miért. Boxkesztyűs simogatás. Mellesleg, noha meg kell érte dolgozni, de nagyon jól is mondható. Még a régi Versdallam-szériában Osgyáni Kinga választotta ki magának: és nagyon jól szólt. Igaz, egy hónapot vacakoltunk vele. Talán akkor szerettem meg. Nagyon tetszett nekem a Kinga.)

Nemes Nagy Ágnes
Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

(Ideológiák, ideológusok) Ez valójában két kis szöveg. Nem feltétlenül kell összekapcsolni, lehet bármelyiket külön is értelmezgetni. Ismert és fontos szabadgondolkodó gondolatgyűjteményének darabjai; az első az ideológiák (a hangzatos, nagy tömegdumák) természetéről mond érdekes dolgokat, főképp óvatosságot ajánl velük kapcsolatban. Az ideológiahiányosnak beállított blöffideológiák korszakában, vagyis ma, ez különösen megszívlelendő szerintem. A másik gondolatmenet a megszállott észosztókról mond izgalmasakat; iskolákban ebből a speciesből mindig akad néhány, de sajnos nem csak ott, mert az ő hatásukat és ténykedésüket még kinőhetnénk idővel.

(A 80-as évek első felében nagyon sok időt töltöttem otthon a szüleimnél nyaranta, különböző okokból: és ott állandóan szólt a rádió, persze az a két-három adó, ami volt és fogható volt. Jóebédhez szólt a nóta főképp, de legfőképpen az szólt, ami éppen volt. És ott hallottam egyszer, hogy beszámoltak — valami elítélő glosszában természetesen — egy könyvről, ami külföldön jelent meg magyarul, és az itthon tiltott, külföldről sugárzott Szabad Európa Rádió is megdícsérte. A Szabad Európát pedig nagyon sokan hallgatták már akkortájt titokban Magyarországon, és egyre jobban is lehetett fogni, ugyanis egyre kevésbé tudták a magyar hatóságok zavarni; így hát kényszerűségből a hivatalos magyar rádió állást foglalt Konrád György betiltott könyve ellen, amit ehhez a művelethez természetesen valamennyire azért ismertetniük is kellett.

Amit akkor hallottam, azt utólag elég korrektnek tudom nevezni tartalmilag. Érdekes volt és kíváncsivá is tett. Persze engem könnyű volt. Akkorra már jó régen sikerült elolvasnom Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című szuperszamizdat Konrád-Szelényi könyvet is: egy éjszakára adták kölcsön nekem a legnagyobb titokban. Erősen megrázott. De ehhez a rádióban bántalmazott-ismertetett Konrád-esszékönyvhöz aztán már nem tudtam hozzájutni. A rendszerváltás környékén jutottam aztán hozzá először. Akkor nagyon gyorsan kiadták hivatalosan is. Egyébként meg azóta se. Elolvastam; két könyv tulajdonképpen. Az autonómia dícsérete nem annyira politikai, mint inkább irodalmi, ideológiai és életmódbeli aforizmákat tartalmazott, nagyon megszerettem. Maradt benne sok dolog, ami még 1990 után sem avult el. Sőt máig sem! És hát a derűje, a humora, a magától értetődősége, a szabadsága! Kortárstól nem tapasztaltam addig sok ilyet. A kedvenceimben persze sok volt a szabadság-dózis mindig, azért voltak a kedvenceim: Cserhalmiban ott volt a dühös, izgága, falnakmenős szabadság, Cseh Tamásban az elszomorított, de még így is elemien erős szabadság, Jancsóban a futkosós, meztelennős szabadság, és voltak még vagy tízen különféle szabadságokkal. Hamvas. Spiró. Juhász Ferenc. Szabó István. Bódy Gábor. De ilyen szabadság, amilyennel jó lett volna könnyedén kisétálni a kapun a világba és beszédbe elegyedni az első jobb arcú szembejövővel, hogy hát akkor mihez is lesz most itt miáltalunk fogva, épp ilyen nem volt másban.

Nincs is azóta se. (És nem is lesz.) Ezért hát én ezt a könyvet állandóan elő-elővettem és jobbra-balra mutogattam. Hogy hátha. De nem. A vele egybekötött másik sosem volt annyira érdekes, az mindössze Jaltáról szólt: és akkor olvastam el, amikor annak a világrendnek épp vége lett. Az tehát nekem érdektelenebb. De ez az autonómiás, ez fontos könyv nekem. És ezek itt meg fontos passzusok benne. Kíváncsi voltam megint, mit okoznak a mai ifjakban. És hát, ahogy gondoltam: nem túl sokat. Kevesen írtak ezekről, azok se túl izgalmasakat.)

No szóval:

Konrád György: Az autonómia dícsérete (részlet)

Az ideológiák természetüknél fogva megzavarják tudatomat, egyik minőségemet szembefordítják a másikkal, egyiknek a nevében elnyomják a másikat. Az ideológikus skizofréniák kombinatorikája végtelenül változatos. Mind valami nemes ajánlattal kezdődik és valami disznósággal végződik. Fogadd el a kommunizmus magasztos céljait, aztán írjál besúgói jelentéseket a titkosrendőrségnek. Fogadd el a liberális szabadverseny nyitott eszméit, s dugd szegényházba megvénült anyádat. Krisztus szerelméért fojtsad el nemi vágyaidat. Mikor egy általános igazságot mondanak neked, amely előnyöket kínál és áldozatokra biztat, gyanakodjál, mint a piacon. Az árusnak, tudjad, kedvesebb a saját érdeke, mint a tiéd. Gondolkozz, hogyan szolgálja ez a nemes eszme az ő érdekét, téged pedig hogyan fog megkárosítani. Minden ideológiában egy igaz érdeked és egy nagy szélhámosság házasodik. Gyanakodj a kultúrára, tele van ideológikus ítéletekkel, s ezek mind be akarnak csapni. Amikor kinyitsz egy újságot vagy egy könyvet, amikor kinyitod a televíziót, amikor meghallgatod valakinek a véleményét, ne légy kevésbé gyanakvó, mint amikor a zsibvásárra mégy. Legfőképpen akkor rándulj össze éberen, amikor valaki patétikusan beszél, tetszik nagyon, amit mond? Lelkesülsz? Vigyázz, zsebtolvajjal állsz szemben, aki a bűvészmutatványoknak is mestere. Kultúra nélkül unatkoznál, kultúra nincsen szélhámosság nélkül. Szórakozz, de ne menj lépre, figyeld a bűvészt, hogy csinálja? Hidd el, a kisnyúl, amit a kalapból kiránt, ott lapult korábban is, nem csodás látomás. A kultúra érdekek eladásának olajozottabb vagy csikorgóbb technikája. Miért ne becsülnéd a szellemes technikát? Csak komolyan ne vedd.

*
Nem tudom, emberi fajtánk mekkora része tartozik az ítélkezők és tanácsadók alfajába. Közülük kerülnek ki a fennálló rend szenvedélyes védelmezői és szenvedélyes támadói egyaránt. A tréfában szeretnék kimutatni az aljast, a játékban a veszedelmest, ha nevetsz, mindig találnak ürügyet, hogy komolyságra intsenek, az ajkuk többnyire lefelé görbül, s büszkén látják lelki mozivásznukon magukat, ahogy komoran néznek a messzeségbe. Ők az engesztelhetetlenek, akik nem tudnak megbocsátani. Akik ha egyszer csalódtak valakiben, boldogan tagadják meg tőle legközelebb a köszönést. Imádnak megsértődni, s olyan önérzetesek, hogy ezt a puffadt önérzetet nem tudod meg nem sérteni. Minden szót aszerint mérlegelnek, hogy az hízeleg-e nekik, vagy ellenük irányul-e. Hogy találó-e, érdekes-e, az nekik semmi. Kedvtelve fakadnak ki szenvedélyes dühkitörésekbe, lelkük magömlése ez. Ritkán lehet velük jót nevetni a dolgok állásán, ezért nem nagyon jó együtt lenni velük. Moralisták, nevelők, harcosok. Megmondják a magukét, tetszenek maguknak, amikor az asztalra csapnak. Üdvtanuk van, kiválasztott bírák, gyógyító mesterek. A többieket vagy bűnösnek, vagy betegnek nézik, mert szüntelenül saját normáikhoz mérik őket. Tartanak tőle, hogy nincsen igazuk, ezért szakadatlanul leszólják a többiek igazát. Nem sok örömöt lelnek sem a munkájukban, sem a társaslétben, sem a szerelemben, s ezt nemcsak leleményesen, de mindig ünnepélyesen próbálják megbosszulni.

Munkaverseny2-4

2010-01-16T18:53:00.005+01:00

Folytatom. Ezúttal a 2., 3. és 4. szöveggel.

2.

(Parti Nagy Lajos népmese-átirata: A három testvér)
Rövidke mese modern átirata. Enyhén meg van bolondítva nyelvileg is, a tanulság tekintetében is. Mi mit ér: mit ér a hűség, a tradíció, a szülői ház, mit jelent veszíteni, kijöhet-e a vesztésből valami, és teljes vereség-e a győzelem? Nyitott szöveg, világszöveg; játékos kedvű paradoxongyárosoknak ajánlom. (Azért nem kell túl sokat beleképzelni.)

A három testvér

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Burkusföld végibe egy ember, de nem volt annak semmije, csak a három fia, meg a kicsi háza.

Mind a három szerette volna megörökölni a házat, hogy is ne?, de az apa mindőjüket egyformán szerette. Végre kiókumlálta, hogy menjenek világgá, tanuljanak mesterséget. Ha visszajönnek, azé a kalibacska, aki legjobban érti a dolgát.

No, a fiúk így is tettek. Elharmadolták a hamuba sült pogácsát, megbeszélték, mikorra térnek haza az apjukhoz, összebúcsúzkodtak, s elindultak háromfelé.

A legidősebb kovácsnak ment tanulni, a középső borbélynak, a legkisebb pedig vívómesternek. Mindegyik jó helyre akadt, s derék mesterre. A kovács a király aranyszőrű lovait patkolta, a borbély nagyurakat beretvált tükrösre, a vívó pedig országos vitézektől tanulta a kardforgatást.

Amikor letölt az idejük, vonatra ültek, hazatértek. De csak csámpolyogtak otthon, nem tudták, hogyan mutassák meg a tudományukat. Arról nem beszélve, hogy is lehet a kovácsságot, a borbélyságot meg a vívástudományt összemérni.

Egy szép napon megpillantottak egy nyulat, aki nagy derenducával száguldott feléjük, de mint a forgószél. No, ez nekem, kedves bátyáim, épp kapóra jön, mondta, aki borbélynak tanult. Fölpattant, fölverte a habot a tálkájában, s amint a nyúl odaért, futtában bészappanozta, megborotválta, szál szőr azon nem maradt, mutatóba se.

Ez mán döfi, mondta az apja, ha a többiek nem múlnak fölül, tied a házam.

Akkor az út végiben, ahol a kopac nyúl elporzott, föltűnt egy szép úri hintó, s robogott feléjük, mint az arangy zivatar. No, kedves bátyáim, no, kedves édesapám, ide nézzetek, mondta, aki kovácsnak tanult, azzal a kocsi nyomába eredt, s futtában megpatkolta a négy szilaj paripát.

Ez mán még döfibb, mondta az apja, ha fölül nem múl a mi derék vívómesterünk, tied a házam.

E szavakra nagy zivatar kerekedett, de olyan bővön esett, hogy két cseppje közé harmadik oda nem fért volna. A legkisebb fiú fölugrott, hogy ő most akkor megmutasztja a paraplévágást. S oly szaporán és ügyesen vagdalkozott a kardjával az apja ősz feje fölött, hogy arra egy hullás eső reá nem esett.

Az apa ámuldozni kezdett, s azt mondta, no fiam, te vagy a legjobb mester, tied a házam, mert te énrám gondoltál a mesterségeddel, nem holmi nyúlra vagy paripára.

Azzal a két báty nagy búsan elment kétfelé, távoli földre, ahon jól meggazdagodtak a tudományukkal.

A legkisebb penig nagy vidáman hadakozott a zivatarral az isten háta mögött, míg a kardja bé nem rozsdásodott, úgy éltek, amíg meg nem haltak.

3.
(részlet egy Alan Moore-interjúból: azt a címet adtam neki, hogy A közönség kiszolgálása)
Látszólag közismert dolgokat mond el a szöveg beszélője a film, az irodalom és egyebek viszonyáról, sőt talán meglepő módon a képregény-médiumot is szóba hozza. Ez egy interjúrészlet, pár évtizedes. Érdemes vele foglalkozni, de nem beérni közhelyekkel, elfogult dumákkal. Ha az alapszöveget is ilyennek találnátok, igazítsátok ki kíméletlenül!

Az egyik nagy ellenvetésem a filmmel mint médiummal kapcsolatban az, hogy túlságosan is magába szippant, és szerintem ezért egy lusta és képzelőerő nélküli népséget csinál belőlünk. Az abszurd hosszúságoknak, amikbe a modern film merészkedik az összes CGI-trükkjével annak érdekében, hogy megspórolja a közönségnek a fáradságot, hogy az bármit is elképzeljen saját magának - tehát mindennek valószínűleg bénító hatása van a képzelőerő egészére nézve. Mert semmit nem kell csinálnod. Egy képregény olvasásakor viszont igen. Bár adottak számodra a képek, ki kell töltened az űrt a panelek közt, el kell képzelned az egyes karakterek hangját. Egészen sok mindent kell csinálnod. Nem pont annyit, mint egy teljesen illusztrálatlan könyv esetében, de azért relatíve elég sokat.

Azt gondolom, hogy az a [szellemileg végzett] munkamennyiség, amit bármilyen művészet élvezetére fordítunk, elég lényeges összetevője annak az élvezetnek. Azt gondolom, szeretjük azokat a dolgokat, amelyek lekötnek minket, amelyek párbeszédet folytatnak velünk valamilyen szinten – de egy film esetében csak ülsz a székedben, amíg az végigsöpör rajtad. Mindent elmagyaráz neked, és nem kell komolyabban elgondolkoznod. Vannak filmek, amelyek nagyon-nagyon jók és le tudják kötni a nézőt a narratívájukkal, a rejtélyeikkel, a félrevezető megoldásaikkal. Néha olyan filmeket is látsz, ahol mindezek a dolgok a fejedben zajlanak le. Az ilyenek jó filmek, de többé már nem igazán készítik őket.

Úgy tűnik, manapság a közönség azt követeli, hogy mindent magyarázzanak el neki, minden legyen egyszerű. És nem hiszem, hogy ez bármi jót tesz nekünk kulturálisan. Az a könnyedség, amivel bármilyen jelenetet a vászonra varázsolhatunk a CGI segítségével, majdnem tökéletesen arányos azzal, amennyire kezdjük megunni ezt az egészet. Emlékszem Ray Harryhausen animált csontvázaira a Jason and the Argonauts-ben. Emlékszem Willis O’Brien King Kong-jára. Emlékszem a művésziség e fokának tiszteletére, amely mindezeket a dolgokat lehetségessé tette. Igen, tudtam, hogy csinálták. De lenyűgözően nézett ki. Manapság fél millió orkot látok átkelni a hegyeken, és unatkozom. Egyáltalán nem érint meg. Mert, komolyan, akárkit találhatnék, egy járókelőt az utcáról, aki ugyanezt a hatást el tudná érni, ha adnának rá neki fél millió dollárt. Ez az egész eltünteti a művésziséget és a képzelőerőt, a pénzt teszi meg mozgatórugónak, és azt hiszem, ez egy elég tiszta egyenlet – hogy tudniillik pénz és képzelőerő közt fordított összefüggés van.

Ha nincs semennyi pénzed, rengeteg és rengeteg képzelőerőre lesz szükséged. Ezért születnek briliáns filmek olyan emberektől, akik a nulláról indulnak – mint a régi John Waters filmek. Az emberek kényszerítve vannak az újításra, ha szorítja őket a pénztárcájuk. A fordítottja ugyanúgy igaz, tehát ha van százmillió dollárjuk, amit a filmjükre költhetnek, akkor valamiért nem látják szükségesnek, hogy tisztességes történettel vagy történetmeséléssel lássák el. Úgy tűnik, ezek az értékek egyszerűen úgy, ahogy vannak, kiszállingóznak az ablakon. Fordított összefüggés működik itt.

(Érdekesség: ez a szöveg járt már ezen a blogon, Gergő fordította.)

4.

(Hamvas Béla: Cave poetam. Értekezés a nőről…)
Szöveg a 20. század közepéről, női szemszögből alighanem nagyon dühítő. Csak lecsillapodva, jéghideg aggyal szabad hozzányúlni; minél inkább nő valaki, annál inkább. (Gondolom, inkább a lányok fognak nekiesni ennek a témának.) Nem biztos, hogy a kemény visszautasítás a legjobb stratégia, elég nehéz fogást találni a szövegen, többszörös csomagolás van rajta, ez nem csak antifeminista duma, komolyan. Talán egyáltalán nem antifeminista duma. Szóval: pengeéles elemzésekre vágyom.

Cave poetam

(Értékezés a nőről, a művészetről, a költészetről és a varázslat valóságáról)

(…)
A nők iránt kezdettől fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem. Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az első náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az első közvetlen tapasztalatom, amit egy nő közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hüllővérűség. Minél inkább nő, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sértődékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az őrület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná őket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ők szerelemnek. Ezt az erőtlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendítő érzelmi szegénységet. Ezt az ijesztő didergést. Ez a női erotikában a hüllőszerűen hűvös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak.

Nos igen, gyermekkoromtól fogva tudtam, hogy a nő olyan, mint a szúnyog, saját vére nincs is, és ha egy csepp vért valahonnan (bárhonnan) nem szerez, úgy érzi, a megsemmisülésben nyomtalanul el kell merülnie. El tudom képzelni, hogy ennél nyomorultabb érzés egyáltalán nincs. És csak akkor kezdtem őket érteni, amikor láttam, hogy egy csepp vér megszerzéséért milyen erőfeszítésre képesek. Ha nem ihat, az egész teremtett világnak a nőnél nyomorultabb teremtménye nincs. Üres, tartalmatlan, szenvedélytelen, érzéketlen, hideg, nyúlós, értelmetlen objektív, absztrakt, szívtelen, egocentrikus, józan, kegyetlen. Teljesen a világ realitás szférájában él. Számító rideg, tárgyilagos, üzletszerű, fantáziátlan, közönséges, profán, immorális, szemérmetlen.

Kassner azt mondja, a nő azt kívánja, hogy elvarázsolják (ein Weib will verwandelt sein). A nőnél, aki nem él varázslatban, a teremtett világon nyomorultabb lény nincs. Ilyen elemi varázslat nála a ruha. Alain azt írja, hogy a nő, csak felöltözve igazán nő. Ilyen varázslat a divat. Ha nem lenne divat, a nők nyersen ennék az emberhúst, és ami az egészben a legfontosabb, sejtelmük se lenne róla, hogy mit csinálnak. Lehet, hogy gyermekeiket is megennék, mint ahogy civilizáltabb formák közt a kellő varázslat nélkül élő fantáziátlan, szenvedélytelen, absztrakt nők gyermekeiket tényleg meg is eszik. Az ilyesmit hívják anyai szeretetnek.

Tudomást szereztem arról, hogy a költészet egyik legfontosabb eleme a nőkével azonos jéghideg emocionalitás. Ahol nem a szenvedély jut szóhoz, hanem a számító ridegség. Ez a steril, vérüres és légüres terméketlen atmoszféra, ez a fantáziátlanság és szenvedélytelenség, ez a didergés és szívtelenség, az egocentrikus hiú öntetszelgés. "A költészet bizonyos tekintetben a személytelen." Az ájult hüllő, amelynek egy csepp vérre van szüksége, legalább egy csepp vérre, különben kísértet, mámortalan, üresség. Panoptikum, bádog, kóc, festék, viasz, cserép. Absztrakt. Objektív. Steril. Reális.

Aki a szenvedélyt felébreszti, az maga szenvedélytelen. Az erőtlenség erőt provokál. A nő gyengesége – micsoda hatalom! A költészet hidegsége – micsoda tűz!

A költészet és a művészet a jéghideg emocionalitás területe.

Persze, amíg valaki ezért a nőket, vagy a költőket, vagy a művészeket felelősségre vonja, éppen úgy bakot lő, mintha abban a szentimentális tévedésben lenne, hogy a nő szíve eredettől fogva meleg, vagy a költészetben a humánus érzelemvilág jut szóhoz.

Amióta e defektus miatt a nő iránt szánalmat érzek és látom, hogy erőtlenségében mennyire kínlódik és milyen elképzelhetetlenül gyenge, annyira, hogy azóta a nő szerelmét sem tudom másként megérteni, csak mint ezt a gyengeséget, az elvarázsolás iránt való sóvárságot, azóta tudom, hogy Kassnernek igaza van: ein Weib will verwandelt sein, a nő azt akarja, hogy elvarázsolják. Mássá tegyék, mint aki. Azt akarja, hogy ezt az absztrakt és rideg, szenvedélytelen és fantáziátlan ürességet, ami a realitás, – a szenvedély és a vér és a kedély és a mámor és a vízió forrósága elöntse és elárassza és fölmelegítse és elvarázsolja. Ez a varázslat a mágia.

A vegyileg tiszta nő, ha lenne, a világ legszánandóbb teremtménye lenne. Mint ahogy, míg a nő aránylag vegyileg tiszta (szűz), addig fokozottan érzéketlen, üres, hideg, kemény, személytelen (Artemis). Az ember minél mélyebben merül alá az úgynevezett ösztönök ősvilágába (rovarok, hüllők, halak), az élet nem annál forróbb, hanem annál hidegebb, kegyetlenebb, vérszomjasabb, szenvedélytelenebb, nyálasabb, részvétlenebb. A póknőstény férjét felfalja és úgy termékenyül meg. Az életfonalat a Moirák, a pók-nők szövik. Az élet mélyén mind ilyen kegyetlen hüllő-érzékiségben élünk. Ez a realitás. Ez az objektum. A tárgy. A szám. Az absztrakció. Ez van a költészet és a művészet mélyén. És ha egy vers megérint, először mindig ez a nyirkos nyál érint. A héber hagyomány ezt a nyálat nachasnak, kígyónak hívja. Az álom és a művészet és a költészet és a vallás ezt a kígyót jól ismeri. Ez a görögök Proteusza és az egyiptomiak Set-je. Ez a sötétség és az elhagyatottság és az üresség. Ez az embertelen és kegyetlen érzékiség. Ezzel szemben áll a Nap forró és fényes mágiája, a világosság káprázata, a látomás, a megfoghatatlan, a varázslat. A nő azt akarja, hogy elvarázsolják. A költészet és a művészet alapanyaga ez a kígyó, de amit csinál, az mágia. A nő lénye a ronda szürke nyirkos nyál és ha elváltoztatják, kiragyog belőle a tündöklő szépség káprázata.

A realitás mögött is mágia van és a mágia mögött is realitás.

Legközelebb ezekről írok ezt-azt meg amazt. Most még gályapad van.

Munkaverseny1

2010-01-15T23:44:00.004+01:00

Jó évet! Most majd egy kicsikét visszacsorgok ebbe a blogba, mert ilyenem lett megint, de egyelőre nem kell sokat várni tőlem, és később se. Mindössze szórakázni akarok. Megmutatni ezt-azt. Oly semmiért, hogy… Ezúttal ezt kezdem el mutogatni:

Hosszú évek óta minden évben kétszer spec. esszét íratok a végzősökkel filozófiából (általában 150-200 ember). Aztán persze lóhalálában javíthatom. Jelenleg ennek az akciómnak a súlyos fogyatékával élek, mivel nagy nehezen ősszeszedtem ezeket az írásokat a múlt hét végéig, és akkor derült csak ki számomra, hogy idén sokkal korábban van félévzárás, egy hetem lesz a dologra (meg még ennyi másra). Hazajöttem, köptem egy haragosat, majd azonmód meg is betegedtem (nem vagyok pedig mostanában az a betegecskedő fajta); négy napig felkelni se volt erőm. Olyan voltam, mint Zombi s Zombiné együtt. Az idő meg csak haladott.

Na szóval, pár napja viszont munkás hétköznapok vannak. És nem rossz a felhozatal egészében, nem az egyáltalán! Majd talán magukból a munkákból is mutatok valamit. De most csak beillesztem ide magát a feladatleírást, aztán meg még az első szöveget. A többit legközelebb. A szerzőket most már, előttetek, nem titkolom el.

Nos:

„Az első félévi filozófiai esszétémákról adok most tájékoztatást röviden: milyen művek (műrészletek) ezek, mi a tartalmuk, milyen megközelítést lehet hozzájuk javasolni, és milyen speciális nehézségek akadnak velük kapcsolatban. Ez lesz az első rész tartalma, a másodikban pedig a határidőkről, a terjedelemről és más effélékről beszélek.

ISMERTETŐK

Talán felháborodtok, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat tízből kilencszer összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét összelopkodni, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.

Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. Goethe azt mondja a Faustban, hogy a helyes kezdés az, hogy becsületesen kell foglalkozni minden adott témával, és nem hókuszpókuszolni, csillogni-villogni akarni. („Becsületes sikerre adj! / Csörgősipkás bolond ne légy! / Az értelem s ép gondolat / így könnyűszerrel színre lép.”) Színre fog lépni valóban, nem kell ezen aggódni. — Sőt, még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.

Nos, akkor a szövegekről:

02. (A bennülő) Ez egy XX. századi modern szabadvers, de nyugodtan tekinthető prózának: gondolatmenetnek, sőt érvelésnek. Látszólag az autóvezetésről szól, de talán annál többről: latolgatja, hogyan dolgozzunk, tevékenykedjünk, hogy érdemes-e mindent beleadnunk bármibe, és vajon hogyan hat a társakra teljes-maximális (esetleg: látszat-) odaadásunk, folyton gyöngyöző homlokunk. Ideális esszétéma, némi tématartást azonban feltétlenül javaslok.

03. (A három testvér) Rövidke mese modern átirata. Enyhén meg van bolondítva nyelvileg is, a tanulság tekintetében is. Mi mit ér: mit ér a hűség, a tradíció, a szülői ház, mit jelent veszíteni, kijöhet-e a vesztésből valami, és teljes vereség-e a győzelem? Nyitott szöveg, világszöveg; játékos kedvű paradoxongyárosoknak ajánlom. (Azért nem kell túl sokat beleképzelni.)

04. (A közönség kiszolgálása) Látszólag közismert dolgokat mond el a szöveg beszélője a film, az irodalom és egyebek viszonyáról, sőt talán meglepő módon a képregény-médiumot is szóba hozza. Ez egy interjúrészlet, pár évtizedes. Érdemes vele foglalkozni, de nem beérni közhelyekkel, elfogult dumákkal. Ha az alapszöveget is ilyennek találnátok, igazítsátok ki kíméletlenül!

05. (Értekezés a nőről) Szöveg a 20. század közepéről, női szemszögből alighanem nagyon dühítő. Csak lecsillapodva, jéghideg aggyal szabad hozzányúlni; minél inkább nő valaki, annál inkább. (Gondolom, inkább a lányok fognak nekiesni ennek a témának.) Nem biztos, hogy a kemény visszautasítás a legjobb stratégia, elég nehéz fogást találni a szövegen, többszörös csomagolás van rajta, ez nem csak antifeminista duma, komolyan. Talán egyáltalán nem antifeminista duma. Szóval: pengeéles elemzésekre vágyom.

06. (Hiánybetegség) Egy neves magyar költő prózaverse, de nem mint vers érdekes ez se. Istennel, létével, hiányával, egyebekkel foglalkozik, na meg valami felfoghatatlannal: azzal, hogy értelmünk van, s talán csak azért, hogy ne érthessünk meg vele semmit. A szöveg maga is tanakodó jellegű; lehet folytatni a tanácstalankodást.

07. (Ideológiák, ideológusok) Ez valójában két kis szöveg. Nem feltétlenül kell összekapcsolni, lehet bármelyiket külön is értelmezgetni. Ismert és fontos szabadgondolkodó gondolatgyűjteményének darabjai; az első az ideológiák (a hangzatos, nagy tömegdumák) természetéről mond érdekes dolgokat, főképp óvatosságot ajánl velük kapcsolatban. Az ideológiahiányosnak beállított blöffideológiák korszakában, vagyis ma, ez különösen megszívlelendő szerintem. A másik gondolatmenet a megszállott észosztókról mond izgalmasakat; iskolákban ebből a speciesből mindig akad néhány, de sajnos nem csak ott, mert az ő hatásukat és ténykedésüket még kinőhetnénk idővel.

08. (Már reggel van) Érdekes, nonkonform költő egyik legutolsó verse. Rákbetegen, megfáradtan elkezd egy verset, önmagától is undorodva, de keményen. Ez a rész még nem annyira érdekes szerintem, bár lehet, hogy a kártyás lászlósok itt ismernek majd magukra a lehetséges témák kapcsán egyedül. A vers második része sokkal fontosabb, ott eléggé kíméletlen szavakat hallunk hajléktalan-ügyben egy önmagát ideológiai tekintetben elég határozottan definiáló embertől. Hogy lehet ezt? Hogy lehet ehhez pofája bárkinek? Ti talán tudtok erről mondani valami okosat.

09. (marginalizálódás) Nagyon rövid és nagyon tömör szöveg. Szerzője színházi ember, és nem kispályás. Egész tevékenysége arra irányul, hogy a gyakorlatban újradefiniálja az alkotó művészet fogalmát. Megítélése szerint ez ma elkerülhetetlen, mivel… — De a figyelmes olvasó innentől megérti a gondolatmenetet magából a bázisszövegből is. (Nagyon figyelni, többször átolvasni, részállításokra tagolni mindenképpen célszerű!)

10. (Párbeszéd a munkaközvetítőnél) Ez egy dalszöveg. Úgy 15 éve, vagyis már ebben a „világkorszakban” született; két ember mondja-énekli, tehát ez tényleg párbeszéd, a munkaközvetítőnél. Az egyik segítséget kér, a másik elhessentgetné meg még mond mindenféle egyebeket; aztán a végén álmodoznak egy jót. (Azóta beléptünk a NATÓba is, az EUba is; okafogyott lehet tehát ez a beszélgetés. Vagy hogy is van ez?) — Társadalmi kérdésekre nyitott, de nem kényszeresen jobbra vagy balra szavazó olvasóknak ajánlom; azok ilyesmire csak mantrázni tudnak, az meg nem gondolkodás. (Bocsánat.)

11. (Theatrum mundi) Ez a legcsodálatosabb magyar vers, amit valaha írtak: ez persze csak az én privát véleményem, és talán csak ma gondolom így. Mindegy, a legszebbek közé tartozik. Szerzője maga is ezer vonatkozásban áll a színházzal, ami a szónak, ennek a testetlen létezőnek a másik létmódja a költészet mellett. És a vers arról szól talán, amit Shakespeare, a vers titkos ihletője mond egy darabjában, nem mondom meg, melyikben: hogy olyan anyagból vagyunk, mint álmaink. — Aljasság, hogy ezt a szöveget ide raktam, azt hiszem, mindenkit le is beszélnék arról, hogy ezt válassza; olyan érzékenység, pepecselő kedv, finom toll, olyan éles szike kell hozzá, ami nem terem minden osztályteremben. — De épp ezért, mert hátha mégis?

12. („Tízparancsolat”) Valaki, egy világnagy tudós foglalta így össze hetven éve a maga házi használatra szánt aranyszabályait. Vannak benne átlagosak és érdekesebbek. Lehet, hogy olyan élettapasztalat kell a megítélésükhöz, ami egy tizenévesnek még nem áll rendelkezésére. Ezért nem tukmálom mindenkire, inkább csak a kötelességtudóbbaknak, a koravénebbeknek ajánlom: hátha tudnak vele kezdeni valamit.

A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN

A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy megformált, jól tagolt, a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető, a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló, kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok. Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.

Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)

Határidő: nos, kétféle határidő van. Az alap-határpont január eleje, az első tanítási óra. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.

Létezik egy előrehozott dátum is: ez december utolsó tanítási napja, dél. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a szünetben ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)

(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)

Hát jó munkát!”

*

AZ ELSŐ SZÖVEG:

(Bertolt Brecht: A bennülő) Ez egy XX. századi modern szabadvers, de nyugodtan tekinthető prózának: gondolatmenetnek, sőt érvelésnek. Látszólag az autóvezetésről szól, de talán annál többről: latolgatja, hogyan dolgozzunk, tevékenykedjünk, hogy érdemes-e mindent beleadnunk bármibe, és vajon hogyan hat a társakra teljes-maximális (esetleg: látszat-) odaadásunk, folyton gyöngyöző homlokunk. Ideális esszétéma, némi tématartást azonban feltétlenül javaslok.

A bennülő

Pár éve, mikor vezetni
Tanultam, az oktatóm mondta,
Hogy gyújtsak rá. És ha egy éles
Kanyarban vagy a forgalom sűrűjében kialudt
A cigarettám, elzavart a kormánytól. Mesélt
Vicceket is az úton, és ha én annyira
Belefeledkeztem a vezetésbe, hogy nem nevettem,
Elvette tőlem a kormányt. Nem érzem magam biztonságban,
Mondta. Én, a bennülő, elborzadok, látván
Hogy a kocsi vezetője folyton a vezetéssel
Van elfoglalva.

Azóta munka közben
Mindig azon vagyok, ne mélyedjek egészen a munkámba.
Mindenfélére figyelek magam körül,
Olykor abbahagyom, hogy egy kicsit beszélgessek.
Gyorsabban vezetni, semhogy a cigarettám még szívni tudjam,
Arról leszoktattam magam már. Gondolok
A bennülőre.

Nos, erről igen sokan írtak, és persze sokfélét. Hülyeséget is. Még a Tegyünk a Dohányzás Ellen vagy micsoda nevű kampányba is benevezték. Ehhez szövegértési ellenkapszula kellett persze, nem is egy darab. Más valaki pedig elmesélte kísértetiesen hasonló történetét, nagyon meg is sajnáltam: az ő oktatója folyton a képébe fújta a füstöt meg káromkodott, ő meg kínjában nem tudott vezetni és ezért folyton elvették tőle a volánt. Nem is lett jogsija talán. Szóval ő a vers tanulságát fel se fogta, blokkolva volt. (Nagyon nem egyforma az isten, aki kerget bennünket, megmondotta már Ady.) – No de gyönyörűségek is akadnak, no és a mondatok, mindig a mondatok a legjobbak, ki kellene irkálni sorban őket, de hát nincsen rá időm, elhullásra vannak ítélve ők is.

Javítani már megint jó nekem. Nincs értelme semmi sem, gondolom, de épp megteszem azt a semmit, ami tőlem telik, és közben pillanatokra elénekelgetem magamnak, hogy mégis érdemes. Alíz fönt röpül a háztetők fölött és erre tart; szép röpte van, érdemes. (Legközelebb ez lesz az egyik szöveg, meglátom, mit szólnak hozzá.)

2010-01-04T12:04:00.005+01:00

Kicsit zavar, hogy mindig az a felvigyázó pofám jelenik meg újabban a blogunkon. És unom is. Úgyhogy küldök nektek inkább egy csokikrisztust.

Felvigyázó

2009-12-11T12:08:00.025+01:00

A nagy Lihegő

2009-12-10T22:12:00.003+01:00

Ez a bejegyzés átugorható. Hosszú, és nagyon iskolai. — Az iskoláról szándékosan nem írok már jóideje, de ezt most ideteszem, mivel csak szakmázás van benne, egy próbálkozás az egész. Tegnap éjjel dobtam össze, választásos magyardolgozat, a mostani regula szerint: érvelés, elemzés, összehasonlítás, és azzal akartam megbolondítani, hogy mindegyiket ugyanarra a kezdőtémára fűztem fel (látszólag), aztán persze egészen másfelé vittem őket el. Nekem közepesen jó móka volt. Ma már meg is írattam, a diákok nem élvezték annyira, sok volt a vers, mondták, de ezzel nem tudok mit kezdeni.

Nos:

Érvelés

Életünk hajszájában, a szorongató határidők, a megfeleléskényszerek és a félelmek közepette gyakran válnak színtelenné, megéletlenné a napjaink. Tenni nehéz ellene, a direkt szembeszegülés ritkán eredményes, kibújni pedig csak ideig-óráig lehet. Egy magyar író az alant olvasható részletben más megoldást javasol. A kíváncsiságot, nyitottságot. Kérdés, megvalósítható-e az elképzelése. Mit gondolsz erről? Ismersz-e bárkit, aki ilyesmire többé-kevésbé képes? Mesélj róla: boncolgasd, hogyan csinálhatja! De műalkotásról, irodalmi vagy filmhősről is beszélhetsz. (Nem mindenki olyan szerencsés, hogy ilyen embert személyesen ismerhet.)

Írásodnak adj címet! Ügyelj a felépítésre, a tagoltságra, az áttekinthetőségre, a nyelvhelyességre és a helyesírásra! Bátran készíts munkádhoz vázlatot, alakíts ki előzetes szempontrendszert! Munkád 2-3 oldal terjedelmű legyen!

„A szabad emberek civilizáltak, figyelmesek. Tetszik nekik a másik ember. A szabad ember tudja, hogy mennyire nem az. Többet tud a félelmeiről: s amikor belső rabságát észleli, úgy nézi magát, mint egy állatkertet, amelyben nemcsak vadállatok vannak, hanem rácsketrecek is. Minél függetlenebb vagy, annál ártatlanabb vagy. Maradj csendben és néha nyisd ki magad. Saját kapudban ne légy strázsa, jönnek a lehetőségek, engedd be őket. Valakinek mégiscsak kell, hogy tessen a világ, amelynek nem a szerencsétlenség az igazi természete. A fájdalom emléke, a félelem attól, hogy megint nyilalni fog, körülpáncéloz. Élni legalább olyan jó, mint nem élni.”
(Konrád György: Az autonómia kísértése, részlet)

Egy mű értelmezése

Életünk hajszájában, a szorongató határidők, a megfeleléskényszerek és a félelmek közepette gyakran válnak színtelenné, megéletlenné a napjaink. Tenni nehéz ellene, a direkt szembeszegülés ritkán eredményes, kibújni pedig csak ideig-óráig lehet. Egy magyar író az alant olvasható részletben arról az élményéről számol be, hogy egy adott, sodró pillanatban (kirándulás közben, a kedvesével, illetve idegenek között) ez neki sikerült. Boldogító érzés. (Mai divatszóval: flow.) A költőt fél évvel később elvitték ugyan Recskre, munkatáborba, ahonnan csak isteni szerencsével tért vissza. Még később, 1956-ban pedig emigrációba kényszerült. De belső derűjét haláláig meg tudta őrizni. Hogyan csinálta, mi a titka? Életrajzi ismeretek híján okosabb módon (műve tartalmi és formai elemzésén át) próbálj erre a kérdésre valamiféle választ adni!

Írásodnak adj címet! Ügyelj a felépítésre, tagoltságra, áttekinthetőségre, a nyelvhelyességre és a helyesírásra! Bátran készíts munkádhoz vázlatot, alakíts ki előzetes szempontrendszert! Munkád 2-3 oldal terjedelmű legyen!

Faludy György: Kirándulás a Koloska-völgybe

A múltkor a Koloska völgybe
indultunk, esős délután,
s ahogy ballagtunk felfele,
szemközt a dombhát méregzöldje
mozdult, mint Macbeth erdeje.

– Ahá – gondoltam –, még megismer
s így járul elém kegyesen.
S a kedves kezét kézbe vettem,
hogy a kis tisztást megkeressem,
mely évről évre fekhelyem.

Majd a lányt rútul cserbenhagyva,
ugrattam árkon-bokron át,
öreg füvekhez lehajoltam,
harangvirágba beszagoltam,
megcirógattam a mohát.

Egy fára másztam – ágbogáról
a tájat néztem, mialatt
madárfüttyöket utánoztam,
s becsaptam három arrajárót,
meg egy domboldal madarat.

De a hőscincért nem találtam.
Majd jött a kedves, én leszálltam,
és kergetődztünk és futottunk,
míg tisztásunkhoz eljutottunk,
ahol két horhos összefolyt.

Pásztordalt rögtönöztem ottan
s a kedvest csókra csábítottam
(a hely szelleme szuggerált)
és így lihegtünk a berek
alján, boldog ősemberek.

Aztán lementünk a kocsmába,
kibontottuk a csomagot:
füstölt lazac volt benne, sonka,
rétes, gyümölcs meg csirke combja,
egyszóval: íz, szín, illatok.

Bort ittunk súlyos csillagfényben
és én a kedvesnek meséltem,
mit láttam itt, mit tettem ott: –
csak nagy sokára vettem észre:
mindenki engem hallgatott.

Füredre vagy húszan kísértek,
mikor beszédem véget ért.
Éjfél rég elmúlt. Verset írtam
– elég jó verset – s szinte sírtam
az örömtől. De nem ezért.

Azért vert boldog nászdalt szívem,
mert a természettel portáján
még tegeződöm, jó rokon,
és az erdő nem aszpirinem,
se sportpályám, de otthonom.

Boldog voltam, hogy szálló évek
permet esőjén, a robot
porán s aljában kormos égnek
lelkem kohói egyre égnek
s kedvemnek lángja még lobog.

Boldog, hogy dogmák kéz-bilincse,
spanyolcsizmás elméletek
hagytak még bennem életet
s fejemből képet, képzetet
nem öltek ki a képletek.

Boldog, hogy szolga sose lettem,
álszent lakáj, fejbúbig báb,
sem bamba népség, vakhit fattya,
ki első szóra úgy hullatja
el énjét, mint a bélsarát.

Boldog, hogy ahogy kell, úgy élek,
iszom, szeretkezem, mesélek,
költő, vad, ifjú, csupa láz
s a föld, a táj, a nép, az élet
ismer, ujjong és harsonáz.

Boldog, hogy elmondhatják rólam,
ha rám néznek, az emberek:
„Van benne abból egy kevéske,
mi fajtánk terve, mintaképe,
ős-dúca volt – de elveszett.

Nézzen hát rá, ki idelát!
Mert megy – ahogy jött, messze helyről –
torzó volt ő is ideát;
torzó; de őrzi az emberről
való Plátói Ideát.”
(Balatonfüred, 1949 nyarán)

Összehasonlító elemzés

Életünk hajszájában, a szorongató határidők, a megfeleléskényszerek és a félelmek közepette gyakran válnak színtelenné, megéletlenné a napjaink. Tenni nehéz ellene, a direkt szembeszegülés ritkán eredményes, kibújni pedig csak ideig-óráig lehet. Még nehezebbé válik a dolog, ha él a környezetünkben egy olyan energiájú, nyomasztó jelenlétű személy, aki mellett nem tudjuk nem jelentéktelennek érezni magunkat. Száz éve ilyen nyomasztóan jelen lévő személyiség volt a magyar kultúrában Ady Endre. Aki lenni akart valaki, kénytelen volt önmagát vele szembeszegülve, tőle eltávolodva megteremteni. És erre csak kevesen voltak képesek.
Mit gondolsz az alább olvasható két versről, a bennük megfogalmazódó önmegvalósítási kísérletekről? A két mű összehasonlításával, 3-4 általad választott tartalmi és formai szempont segítségével hajsd végre a feladatot!

Írásodnak adj címet! Ügyelj a felépítésre, tagoltságra, áttekinthetőségre, a nyelvhelyességre és a helyesírásra! Bátran készíts munkádhoz vázlatot, alakíts ki előzetes szempontrendszert! Munkád 2-3 oldal terjedelmű legyen!

Babits Mihály: Versek, előszavakkal
Ady Endrének
1911.

Ez, és a következő versek pro domo íródtak, igazában nem is nyilvánosság elé. Az Adyhoz írt vers kiadását ma éppen az indokolja, hogy tartalma teljesen elavult, s már kizárólag művészi szempontok szerint értékelhető. Nagy elkedvetlenedések idején született ez, alig látott akkor valamit tőlem a közönség, azt hittem, talán sohasem fogok többet verset írni. (Adyt még akkor személyesen nem ismertem.)

1.

Hajdan mint bajnok társa mellett,
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.

Győztél, s a harc uj harcot ellett,
visszáját untig meglelé,
s harccal a szívem ugy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?

Ó te rég ismert ismeretlen,
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:

Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok ime hozzád:

2.

Kit nem értek, kit sose láttam,
ki mellé csúful emlegettek,
ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,

jobb mint sokan, akik szerettek,
halld, már a hangom alig hallszik,
mint lámpa, melyet elfeledtek,

egyedül és lassan kialszik,
s a koncert egy hanggal fakóbb,
s egy szinnel némább lesz a rajz itt,

hol együtt voltunk hallhatók:
megint álomba hull Magyarhon?
szólnak már titkos altatók.

Még egyedül te állsz a parton,
éjig a bukó napra nézve,
s hogy jő mögötted, nő az alkony

hátad mögött, nem veszed észre:
Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod,
hogy a hazug hold megigézne?

Neked kell mindent megcsinálnod,
azt is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.)

Én már elhallgatok zavartan,
Nem értek hangos lenni. Téged
Meghallanak. (Én már meghaltam.)

És kincsemet hagyom tenéked:
elődöm voltál, légy utódom:
az üszköt, ami bennem égett,

máglyádra vetve, elhuzódom.

3.

Nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Nem! nem! Bűn volt, amit beszéltem,
mikor a szivem arra gondolt,

hogy száljon el dalom a szélben:
amit zengtem, örökre zengtem,
és nem halhatok meg, ha éltem,

Nem értek néma lenni. Nem, nem!
S szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen

törvényem lenni végzetem...
....................................
....................................

....................................
s mig képet oltáromra vágni,
avagy szinnel igézni birok,

idegen kép nem fogja látni
hajolását acél nyakamnak,
s csak oly istent fogok imádni,

akit én alkotok magamnak.

Balázs Béla: Ady Endrének

Negyven nap és negyven éjjel voltam
Miattad hitvány, nyomorék és gyáva
És mondtam, hogy az életem hiába:
Csak te vagy a költő.

Negyven nap és negyven éjjel vívtam
Jussért, hogy éljek és mint éji féreg
Vájtam magamba, hogy sötétet érjek,
Amelybe nem világítsz.

S értem sötétet, melybe nem világítsz.
S oly fekete, nagy lánggal lobogott,
Hogy vak lett minden régi csillag ott
És mindent újra láttam.

Űztél: megtudtam, hogy van birtokom.
Ütöttél: zengni hallottam a vértem.
Téptél: és örök gyökeremhez értem,
A minden gyökeréhez.

Negyven nap és negyven éjjel voltál
A halál, melytől arcot kap az élet.
Nincs jussa másnak, hogy szeressen téged,
Ahogy én szeretlek.

Híradással vagyok

2009-12-09T06:26:00.003+01:00

Holnap, dec. 10-én este hatkor a Mammutban (az egyetlen plazaszerűség, amelyben jól érzem magam, jórészt talán az üveglift miatt) Cserhalmi dedikálja a hangoskönyvét a Libriben. (Azt nem tudom, melyik emeleten.) Nem szoktam hírügynökségként működni, de ezt most megpendítem. Lesz egy kis beszélgetés is, Csáki Judit fogja kérdezgetni. - Szóval semmi különös amúgy, csak turnézik a Kék Művészügynökség. Próbálnak eladni. De akinek kedve meg ideje van, annak jó szabadidős program lehet ez, mert tényleg gyönyörű ez a cédé. Cserhalmi pedig világszínvonalú színész, és halál szimpatikus ürge. (Vele ugyanaz történt, mint CsT-vel, nagyon nehéz emberek voltak ők még huszonöt éve, aztán meg ilyenek lettek... Mert így döntöttek. Miközben a többség meghülyült, hát igen.)

LadMi

2009-12-08T07:21:00.006+01:00

A most következő verset geniális barátomnak, KT-nak, a nagy költőnek ajánlom. Sajnos nem én írtam, hanem a nagyjából 25 éve halott Ladányi Mihály, ő is már vagy ötven éve; ő egy kopasz, szemüveges, neurotikus pinabubus volt, nagy országgyalogló és élhetetlen életművész; szóval mindenképp méltó előd. Igen jó költő is volt ugyanakkor, noha nyilván nem a „legnagyobb” (miért, ki a legnagyobb?); — emlékszem, az amúgy nagyszerű Szilágyi Ákos is mennyit basztatta-keserítette vagy harmincöt éve az akkor éppen aktuális villámteóriájával, mely szerint Ladányi egy típushármasság legalsó-legjelentéktelenebb tagja lenne. Ilyen Pilinszky-félékkel, Nagy László-félékkel hasonlította talán össze. Hurrá. Ladányi akkor is jó költő; most persze épp tetszhalott (vagy véglegesen az, ki tudja, olyan csekély a különbség), és Pilinszkyhez úgy viszonyul valóságosan, mint Heine Hölderlinhez, közbolond a magánbolondhoz, méricskélje őket, aki akarja. Értelme semmi nincs. Amikor én fiatal voltam, Ladányi Mihály telt házakat vonzott az Egyetemi Színpadra, Villonnal volt például közös irodalmi estje, utóbbinak nem volt valamiért érkezése jelen lenni. Misi (nem a Ladányi, hanem az Őszibaracklémester) barátom most kölcsönadta a gyűjteményes kötetét, Csillagok kutyaláncon, remek cím, verssor. Írnék még többet is, de soknak bizonyulna immár bizonyosan.

Dal

Most hálni hív a szeretőm,
mert szereti, ha jó vagyok,
és nem csavargok éjszaka
és kocsmákban se lejsztolok.

Szereti, nem tudom, miért,
ha jó modorban, józanon
verekszem a Nagy Semmiért,
holott ez rég tulajdonom.

Mondom neki: költő vagyok,
rég enyém a Nagy Semmi már.
Azért, amiért meghalok,
ez még az életben kijár.

A pénz nem babérfán terem,
a pénzt a pénztár adja ki,
ezt jól vésd eszedbe, szívem,
nehogy becsapjon valaki.

Tudja szegény, de vár reám
a meleg takaró alatt.
A költő szeretni való,
de roppant ügyetlen alak.

A költő nem épp csodalény,
de néhanap csodát mível.
Hát sem a szeretőm, sem én
nem cserélnék most senkivel.

*

(Ráadás, ez komolyabb:

Epilógus

Nem lágyszavú költemények ezek,
estéktől sáros arcomból röppen fel csak a
kitépett tollú szél

csak szemem zöld esőcseppje billeg
háztetők piszkos lapulevelein, melyek alól
penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák.

Vagyis nem hangulatos költemények ezek,
csökönyös, bezárt ajtók leginkább
lerontott házak téglarakásain.

Büntetőjogi felelősségem tudatában és
derékig belemártva már a halálba
és Archimédész törvénye szerint

halálból kiszorított életemmel
vonítom, nem költemények ezek, csak
csillagok kutyaláncon.)

*
PS: 1999-ben az Ötlettkönyvbe két Ladányi Mihály-verset vettem fel, a Madarak vágyát (nagyon erős, nagyon pontos, sajnos nagyon torkiglevő vers, ma még inkább a magaménak érzem, mint akkoriban); és az Opus numero nulla címűt, ami a szégyenvers-jellegű ars poeticáknak A lírikus epilógjánál szerintem nagyságrendekkel találóbb darabja. És szebb is, bizony. — Gondolom, most jelentős érdeklődést keltettem.

PS2: A neten találtam keresgélés közben: van ám már szobra is Ladányinak, az itt látható iszonyat. Talán valahol Békésben. Nincs most érkezésem utánanézni. Mindenesetre az az intelmem, költők, hogy ne haljatok meg, mert ezt csinálják veletek. Őt is, lám, borzasztó hájfejjé változtatták: ártánnyá, mérlegképes könyvelővé. Még ha valami italbolt előtt állna, az mentség lenne némileg, de semmi remény.

Nincs jelentősége, tényleg

2009-12-07T14:50:00.004+01:00

Nagyon szeretem ezt a verset. A 2000-ben találtam, talán fél éve, leírtam magamnak a versfüzetembe is, nagyjából meg is tanultam, néha rámjön és akkor kicsit keresgélem a bibliai és egyéb forráshelyeit; de legfőképpen felolvasni volt jó egy időben. Felolvastam én ezt magamnak, Máriának, Boros Ildinek, és ki tudja, kiknek még; félhomályban kell, aligfényben, lassan; és sokan jobban érvényesül motyogósan, mint prédikátori elszánt tremolókkal. Hogy miért szeretem, nem igazán tudom, nem is érdekes talán, vallásilag nem sok elmozdulás történt bennem ebben a lassan elmúló évben sem. Mindegy is: szeretem és annyi. Nincs jelentősége.

GergelyÁgnes

A PRÉDIKÁTOR ÁLMA

Eljön az idő, megremeg az őrző,
megrogynak mind az erős férfiak,
a malomkőnél megállnak a lányok,
az ablaktáblák felhomálylanak,

kívül egy jobb kéz bezárja az ajtót,
halkabban zúg a vízen a malom,
madár szólal az ágon, égi jóslat,
az ének elporlik az ajkakon,

az élők minden kis halomtól félnek,
ijedelmet hoz távolról az út,
megvirágzik a mandolafa ága,
ki csak óhajtja, a pincékbe fut,

vonszolja magát, elreked a sáska,
a rét alól kipattan a kapor,
az ember elmegy az örökös házba,
körben az utcán sírás hangja szól,

az ezüstkötél kettészakad akkor,
az aranypalack a szemétre jut,
a bádogvedret széttöri a forrás,
a fakereket eldobja a kút,

a por földdé lesz, mert úgy vala egykor,
a lélek az egy igaz Istené,
a szó, mint a szeg, erősen leverve,
és megy a vers az ítélet felé.

Kérem szépen...

2009-12-02T19:47:00.010+01:00

...nagyon úgy néz ki, hogy nyitottam egy új blogot.

Nem tudom, ez mennyiben fogja befolyásolni A világ peremén nyújtott teljesítményemet, hisz' már így is alig írok ide - habár megjegyzem, az új blog indítása és az ide nem írás egy picit összefügg. Másfél éve ugyanis, mikor elkezdtük a blogolást, a nagy tervünk az volt, hogy majd hárman milyen színes kis oldalt hozunk össze: változatos lesz, egyedi lesz, érdekes lesz, mindig megújuló lesz, mert három különböző ember majd az egymástól különböző dolgait hozza ide. A bibi ott volt, hogy, mint az szép lassan nyilvánvalóvá vált, ez csak az én nagy tervem volt, meg talán egy picit fateré, Dinié viszont semmiképpen sem, ő ugyanis nem akart családi vállalkozást ilyen szinten, és még véletlenül sem hozta lázba a huszonegyedik század ezen csodája, a blog, amit akár korunk egyik meghatározó művészetének is nevezhetnénk (erről nem nyitok vitát). Szóval egy ideig próbáltam őt győzködni, hogy ugyan írjon már vagy akármi, de amit az ember zsigerből elutasít, azt úgysem lehet erőltetni, nincs is értelme. Pedig komolyan mondom: nagyon sokat vesztett ez a blog azáltal, hogy Dini megtagadta tőle saját magát, a (világra) érzékeny írásait és csodálatos fotóit. Mert bár a kezdetben kitűzött célt, a színes és változatos blog oldal létrehozását véleményem szerint azért így is elég jól teljesítettük, nekem nagy a hiányérzetem.
Azért indítok új blogot (nem elfeledve a régit), mert kell egy hely, ahol kitombolhatom magam. Egyfolytában firkálok valamit, folyton jár az agyam képregényeken meg minden - és nem hiszem, hogy ez a "hármasblog", ami sosem volt "hármas", elbírja az én hülyeségeimet. Nem, mert kevesen vagyok ahhoz, hogy fater esszéista volta és lenyűgöző szövegei mellett kellőképpen érvényt tudjak szerezni saját, vizuális és egyéb kommunikációra szorítkozó törekvéseimnek. Más lenne a helyzet, ha meg lennék támogatva az öcsém által - de hát nem vagyok. Aki ezt a blogot olvassa, az vagy fater miatt teszi, vagy mert ismer minket közelről.
Ezért indítok egy új blogot kommunikációs hiba címmel. Hogy ez mégis mit jelent, azt nem tudom nagyon megmagyarázni - ezt írja ki nagyon sűrűn a pénztárgép a könyvtárban, ha valami baja van. Ezen felül viszont asszem arra utal, hogy az engem érdeklő dolgok, a képregény meg hasonlók, mind nagyon elszigetelt jelenségek, pedig nagyon is megérik a rájuk fordított időt - csak éppen nincs meg a közönségük, vagyis nem beszélhetünk ideális kommunikációs közegről sender és receiver között, azaz hogy nem nagyon beszélhetünk kommunikációról. Kommunikációs hibáról beszélhetünk. Na persze nem azt mondom, hogy én ezt most majd jól megváltoztatom, nincs is ilyen célom, mindössze, ahogy már mondtam, szükségem van egy helyre, ahol kicsit szabadabban mozoghatok. Ahova sok rajzot tölthetek fel, például.
A világról és az emberekről alkotott lesújtó véleményemet továbbra is ezen a szent helyen fogom közvetíteni, szóval nincs miért izgulni. Így aztán még azt sem döntöttem el, hogy a The Fate of the Librarian sztripeket átviszem-e oda, vagy meghagyom őket itt - beleférnek tudniillik az emberi hülyeség és a képes elbeszélés kategóriába is.
Mindegy, ennyi szófosás után a végszó igazából csak annyi, hogy ha kíváncsiak vagytok a f*szságaimra, pillantsatok rá néha a kommunikacioshiba.blogspot.com oldalra. Lehet egyébként, hogy már holnap abbahagyom, szóval ki tudja.

Partihattyú-pecsenye Tyutyu módra

2009-11-27T00:33:00.008+01:00

Hát ezt most hogy meséljem el?

Napok óta ez a legfőbb élményem. Elhanyagolom miatta a kötelességeimet, nem vagyok se kedves, se figyelmes az emberekhez, nem érdekel különösebben semmi más: ha akad egy kis lecsíphető időm, elbújok valahova vagy csak kicsapok az utcára, fülemben fülhallgatóval, mint egy idióta, és ezt hallgatom. Tizenhárom rövid mese, öt perc körüliek általában, a leghosszabb is csak tíz perces. Cserhalmi Parti Nagyot mond, na de hogy!

Parti Nagy maga is csodálatosan mond Parti Nagyot, tudhatja ezt mindenki, aki egyszer is elvetődött valamelyik beszélgetésére vagy könyvbemutatójára, vagyis a nem ritka Parti Nagy-turnék bármelyik állomására. A Magvető, legújabb kiadója kifejezetten sztároló politikát folytat, a sikerért keményen megdolgoztatja a szerzőit, és Parti Nagy remekül be szokott válni ebben a funkcióban is. Bedöcög a tetthelyre a kurta lábain, kérdeznek tőle hatot-hetet, azokra mosolygósan-mesélősen megfelel, aztán amikor már ennek vége, és végre felolvashat, akkor azzal meg is ragadja a jelenlevő embertömeg idegvégződéseit teljesen, akármekkora is az a tömeg. Mondjuk azért a Kossuth teret nem töltik meg sose, de ötvenen mindig vannak. Irodalom.

A fagyott kutya lába felolvasókörútjának több állomásán leellenőriztem annak idején, jól olvas-e még vagy elkutyulódott, és bizony mindig jól olvasott. Semmi különös pedig, a művelet egyáltalán nem tettenérhető: istennek hála sosem magyartanárkodik, se nem művészkedik, sőt még csak nem is értelmez különösebben; viszont élvezetessé teszi a szöveget. Kihozza mindenféle finomságait. A fene érti.

A murmutéros könyve (A vak murmutér) bemutatójából elszomorodottan nem kértem. Megvettem, elolvastam becsületesen azt a könyvet is (korábbról nem ismertem); láttam, hogy mivel játszadozik benne. A nyelvet zabáltatta fel éppen önmagával. Megvalósított kétszáz oldalnyi mű-késő-középkori nyelvet, teljesítménynek hihetetlen, és megnézte, van-e határa ennek a nyelvénckedésnek valahol. De nem volt, és a bekezdések tűzről, vízről, földről, levegőről, tehát a négy elemről gyűltek csak, gyarapodtak, de nem lett az egész igazából olvasható sem, hát még felolvasható. Szép semmi lett mindössze. Egyszer, ha lesz egy olyan lista, amelyen a tartalom nélküli nyelvi csodatételeket kell majd rangsorolni, előkelő helyen fog ez a szöveg végezni; de annyi. Olyan ez a szöveg, mint amikor százlábúak masíroznak, vég nélkül, és simára tapicskolják még az ember szemfenekét is, hogy egyszer csak már semmit se lát; és érzéketlenné masszírozzák a hallójáratait is, míg a befogadó végül kimerül és elalél.

Ugyanezt a nyelvjátékot játszotta később PNL A testaranyozóban is (mert igazából az a későbbi, a murmutér a korábbi); csak abban mesélt is valamiről; az rendben volt nagyon, mert volt kápráztató, elegánsan morbid tartalom. Százlábaikon masíroztak pedig ott is az evethangyák, végig az asszonyi bársingon, lukon be, lukon ki; fénylett az arany; volt kacagás, rémület. Na, azt sose hallottam, hogy felolvasta volna, pedig de meghallgatnám! Olyan elképesztőt nem írt se előtte, se utána soha, pedig szédítőeket írt már. (Szerintem, persze.)

Tavaly meglett ez a legújabb könyv, ez a remek, mellesleg eléggé visszafogott mese-valami, A pecsenyehattyú és más mesék, méghozzá Banga Ferenccel, aki már az Esterházy-féle Termelési regénynek is illusztrátora, mi több: némileg hőse is volt. Banga remek grafikus. Ahogy elnézem, legfőképp firkálgatni szeret, még pontosabban elrajzolni; azt hiszem, igazából karikaturista alkat. De csak meglevő tartalmakból tud kiindulni: szövegíró, ötletadó kell neki. Pontosabban: szöveg, ötlet, amit aztán vég nélkül variálhat. Vagyis Esterházy kell neki meg Parti Nagy, ezek a nyelvbuzik a fantázialöketeikkel. Már a murmutéros könyvet is ő rajzolta tele valahogy; igaz, azok a rajzok maguk is afféle százláb-állatok voltak, súroló kefék, maguk is csak mászkáltak, tébláboltak a papíron összevissza. Jó, hogy le nem estek onnan. Vagy kár inkább, nem tudom. Sok közük nem volt az alapszöveghez.

Ez a legújabb könyv egyébként eredendően nem is PNL-szövegekre készült, hanem még lököttebb módon. Banga volt az ötletgazda, ugyanis sajátfejűleg kiválasztott tizenhárom népmesét a legkülönfélébb népek meséiből, majd azokat rajzolta el meg szét. Mindez nagyjából húsz éve történt, talán a friss szabadság édes mámorában. És aztán el is feledkezett az egészről, így mesélik, és pár éve jutott csak eszébe; és akkor elment egykomájához, hogy írna ezekből a mesékből valami furmányosabb szöveget, mert meséknek ugyan mesék, de nem szólnak sehogy, vagy inkább nem szólalnak meg; csak úgy vannak. Vénecskék, ráncosak, végig kéne rajtuk nyalni kicsit, olyan partinagyos nyalintásokkal. Hogy az illusztrálásuknak, a rég-kész illusztrációk közzétételének legyen valami értelme.

Parti Nagyot ilyen nyelvezésekre kérik mostanában a leggyakrabban: adott egy szöveg, mert valahogy megszületett kínjában, mert megcsinálta valaki, száz éve élt búsongó félkészmagyar vagy egy mai fordító, édesmindegy: a lényeg, hogy az a szöveg gyárilag csúnyácska, semmilyenke, kellene rajta kissé ráncfelvarrni, de nem csak azt, mert ortopédizálni, ramatyítani is ugyanakkor. Szövege válogatja. És ő meg, ha kedve tartja, nekiesik. És abból lesz a Tartuffe (az újfajta, az övé) vagy a Fekete tej vagy a Tisztújítás, vagy, tavaly éppen, ez A pecsenyehattyúk.

Amúgy nem ráncosította most ezt a tizenhárom mesét PNL agyon, csak rakott bele mesénként néhány neologizmust, egy-két megbolondított maiságot, vagyis anakronizált kicsinykét (faszenes tévét meg ilyeneket emleget), 1-2 talált szót is elhelyez a régiségből, amilyen például az ageb Heltaitól; de minden érthető maradt. Csak épp feszes lett: ötévestől százig érthető és érdekes, faszorgányos szöveg nagyon. De nem különösebben tűzijáték-szerű. Nem agyonturbózott. Parti Nagyot gyakran szidják (sőt ő is szidja magát sűrűn), hogy sok már a bűvészkedéseiből, hogy kevesebb több lenne. Hát itt nincs is túlzásba vive semmi. Megnézhetünk egy mesekezdetet, ilyen, a legtöbb ilyen:

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy japánus vénember. Bement egy szép nap a városba, vett az ócskásnál egy ütött-kopott vasvájdlingot, s a fejibe csapta, mint valami kalapot. Az emberek nevették a megállóban, kérdezték, mire való a fejfedője. Hát csak arra, hogy befoltozzam a likat a házacskám tetején, felelte a vénember, és fölbillegett a buszra.”

És akkor most kellenének a szárnyas szavak, amelyek nincsenek. Eddig nem kellettek feltétlenül, de mostantól kellenének: ugyanis arról kellene még beszélnem, mit tett ezekkel a meseszövegekkel Cserhalmi György. Nem fog sikerülni. Hallgatom őket és szájtátva állok. Tíz emeletet tud ráhúzni mindegyik, földszintesnek azért már eleve nem mondható szövegre. Tele lesz mindegyik általa mondott mese ujjongató váratlanságokkal, ugyanakkor magátólértetődésekkel is. Élőbeszédszerűségekkel meg elemelésekkel. Néhol kifejezett hangjátékot ad elő egyedül. Vacog az egyik mesehőssel, elsírja magát a másikkal. Reszelős lassúsággal, buta jóindulattal adja a felébresztett óriást. Röpül a hangja a tundra fölött, és gyönyörködés van benne, de szaros seggű szégyenkezés is. Persze ez még csak technikázás lenne. De ő sokkal többet művel ennél: mindent. Értelmet ad a meséknek, amiket (mármint a műtípust) bevallom, sose szerettem. A mesék valami primitív hülyeségek, gyereknek meg gyermetegeknek valók: így gondoltam eddig. Lehet belőlük gyűjteményeket meg disszertációkat csinálni. Más hasznuk nincs. Úgy hatottak rám, mint a gyerekkori templomi énekek. A Mari nénik vinnyognak. Jesszus. De Cserhalmi mesemondása megszégyenített. Szánalmassá tette ezt a vélekedésemet. Hallgatom például Az aranyesőt, és senkinek nem hinném el, ami abban megvalósul, egyébként még magának az olvasott szövegnek sem hinném el, tehát még Parti Nagynak se, nála mindössze jópofa; de Cserhalminak elhiszem, hogy nincs magátólértedődőbb, normálisabb viszony, mint a történetbeli vénember viszonya a saját álmához. Ő azt álmodja, hogy a tetőn át zuhog be hozzá az arany. És amikor másnap véletlenül kiás a földből rengeteg aranypénzt, visszatemeti, mert az nem őt illeti, hisz nem felülről jött. És nagyon különös módon megkapja aztán ugyanazt az aranyat felülről, a tetőn át, mert meg kell kapnia. És az már őt illeti. Mert rend van a világban. A három testvér legügyesebbje megnyeri a házat az apjától, mert rend van a világban, és alighanem nyomorog az apjával együtt és hülye értelmetlenségeket csinál aztán, szintén mert rend van a világban. A másik két testvér meg, akik veszítettek, nála jobban járnak aztán, mert még annál is nagyobb rend van a világban. Mert a mérték működik. A mesékben ezek szerint általában működik a rend; PNL-nél valamivel még nagyobb mértékben működik; Cserhalminak meg el is hisszük, hogy működik, és hogy nincs is annál magától értetődőbb. Hiszen ő mondja; és hogy mondja!

Cserhalmi másik, valódibb valóságot helyez elénk: szájtátva hallgathatót. És nincs annál semmi jobb, mint amikor az ember álla leesik, a szeme kikerekedik. Hogy ilyen is van. Szövegmondásban? Nem csak. Ténylegesen. A világban. Rend. Van. Ebben a rendetlen világban rend van, mert Ő, Cserhalmi itt van benne és műveli a rendet. Pedig csak felolvassa másvalaki szavait. Ez mágia. Mindenkinek tudomást kellene szereznie minderről. Be kellene menni a boltba, megvenni a cédét, és aztán hallgatni, hallgatni. Rendet rakni a kiganézott világ után a fejünkben is. Komolyan.

Who have read the Watchmen?

2009-11-22T23:11:00.030+01:00

Íme a szombat esti összeröffenés néhány kimerevített pillanata.
Az előadás/beszélgetés témája Alan Moore és Dave Gibbons Watchmen-je volt.